Rakétavédelem: hogyan tovább?

A konferencia aktualitását növelte, hogy tízéves lesz idén július 22-én
az észak-amerikai kontinenst védő, a bejövő interkontinentális
ballisztikus rakétákat pályájuk középső szakaszán, silókból indított
ellenrakétákkal elfogó rendszer (Ground-based Midcourse Defense, GMD). Az
első elfogórakéta ekkor került az alaszkai Fort Greely silójába.

Az előadók szinte teljesen egybecsengő véleménye szerint az Egyesült Államok szinte megfeledkezett a rakétavédelem területéről az elmúlt néhány esztendő során. Érthető, hogy a világ más, aktív fegyveres konfliktusai mellett a silókban vagy a konténerekben pihenő rakéták kevesebb figyelmet kapnak, de az országnak meg kell tudnia védeni magát, mind a szárazföldi Egyesült Államokat, mind a hadszíntereken lévő katonákat is beleértve. S a védelem fontos a szövetségi rendszerek többi tagjainak, így az európai NATO-tagországoknak, de Japánnak és Dél-Koreának is.

Ha a fennálló elméleti és gyakorlati ballisztikus rakétaveszélyt tekintjük, akkor többféle hatótávolsággal, pontossággal és robbanófejjel, több ezer rakéta fenyegeti az Egyesült Államokat és katonáit. A védelem során az elsődleges prioritás az észak-amerikai szárazföld védelme, s ezt követi a helyi, hadszíntéri rakétavédelem. A GMD-rendszer a védekezés során hangsúlyozottan nem a kínai vagy orosz rakétaarzenál ellen nyújt (időszakos) védelmet. Ennek a két országnak sokkal kiterjedtebb és szofisztikáltabb interkontinentális ballisztikus rakétaarzenálja van, mint amit a GMD a jelenlegi ismereteink és eszközeink szerint képes lenne eredményesen elfogni − szögezték le az előadók.

A hivatalos veszélyforrás még mindig Észak-Korea és Irán, de a távolabbi jövőben több más ország is hadrendbe állíthat kis számban ilyen rakétarendszereket, melyeket már képes semlegesíteni a GMD. „Ne lehessen szabadon lövöldözni az Egyesült Államokra" − tették hozzá az előadók.

Kiemelt veszélyforrásként került elő a fejlesztés alatt álló, 2012 áprilisában bemutatkozó észak-koreai KN−08 mobil, háromfokozatú rakétarendszer. Egyes elemzések szerint a rakéta alkalmas lehet majd arra, hogy nukleáris robbanófejjel elérje az Egyesült Államok területét. „Kérdés hogy az Egyesült Államok vezetése mekkora kockázatot vállal fel − ez fogja meghatározni a hazai rakétavédelmi rendszer fejlesztésére, kiépítésére és fenntartására elkülönített költségvetési forrásokat".

A hazai, az Államok területét védő GMD területén a megbízhatóság, a hadrafoghatóság növelése a legfontosabb feladat. Lesz fejlesztés a rakétákba épített elfogó járműveknél is. Első ütemben ezek hatékonyságát és megbízhatóságát javítják, a tesztlövészetek szerint az erre használt technológia megfelelő. Középtávon már cél, hogy egy rakéta több, kisebb méretű, újratervezett elfogó járművet vigyen magával a világűrbe, így megtöbbszörözve a rendszer hatékonyságát. Nem kerülheti el a fejlődés a földi telepítésű radarrendszereket sem: itt a célok „kiválogatása", azaz az igazi robbanófejek és a védelmi rendszereket túlterhelő, hamis céljeleket produkáló csalik elkülönítésén kell még dolgozni. Itt is az a fő csapásirány, hogy a korlátozott számú − a nemrég bejelentett 14 silós bővítés után is csak 44 darab − elfogórakétával minél nagyobb eredményt lehessen elérni.

A helyi, hadszíntéri védelem során a kis és közepes hatótávolságú ballisztikus rakéták özönével kell(ene) megbirkózni. Ez azonban sosem jelent majd 100 százalékos védelmet: nincs az a fejlett ellenrakéta-rendszer, melyet ne lehetne túlterhelni. A cél itt a veszteségek csökkentése, az időnyerés, amíg a támadó fél rakétainfrastruktúráját nem sikerül semlegesíteni (itt érdemes felidézni az amerikai és szövetséges légi-, valamint különleges erők 1991-es öböl-háborús Scud-vadászatát). A konkrét mobil rakétavédelmi rendszerek csak a képességek egy részét jelentik, „nem csodafegyverek". A mobilitás − és persze a költségvetési korlátok − miatt nem szükséges minden hadszíntér folyamatos védelme. Ha megnő az ellenséges rakétatámadás veszélye, akkor rövid időn belül oda lehet szállítani a megfelelő védelmi eszközöket.

A rakétavédelem területén külön helyet foglal el a NATO európai rakétavédelmi rendszere, mely szintén csak amerikai segítséggel tud kiépülni. Bár az Egyesült Államok folyamatosan sürgeti az európai NATO-szövetségeseit, eddig nem sikerült értékelhető, európai fejlesztésű és gyártású rakétavédelmi rendszert hadrendbe állítani. A szárazföldi és tengeri elemekből most felálló rendszer is alapvetően amerikai technológiára és az amerikai haderőre épül. Törökország 2011-ben vállalta, hogy befogadja a korai felderítéshez szükséges amerikai AN/TPY-2 radarrendszert (ez 2015 decemberére lesz hadra fogható), s az amerikai haditengerészet Aegis lég- és rakétavédelmi rendszerével, illetve a SM-3 Block IA rakétákkal felszerelt hajóegységek is hamar megjelentek a Földközi-tengeren. Ezt egészíti ki a Romániában épülő Aegis Ashore rakétaindító rendszer, mely Deveselu mellett várhatóan még az idén hadrendbe is állhat. A jövő fejlesztési tervei közé tartozik a 2018-ig megépülő második, építés alatt álló, lengyelországi Aegis Ashore, a spanyolországi Rota kikötőjébe érkező, 2014 óta itt állomásozó két Arleigh Burke-osztályú, AN/SPY−1 Aegis rendszerekkel felszerelt romboló mellé érkező két újabb hajóegység és az Aegis-ekhez használható SM−3 Block IIA rakéták hadrendbe állítása is. Bár az amerikai hozzájárulással egész Európa védhető lesz a feltételezett fenyegetésekkel szemben, az Egyesült Államok ezzel együtt azt várja el Európától, hogy saját maga is érdemben járuljon hozzá önmaga rakétavédelméhez. Pozitív példák akadnak, ilyen a lengyel lég- és rakétavédelmi rendszer fejlesztése (itt a Patriot PAC−3 is versenyben van a rakétavédelmi „réteg" elnyeréséért), illetve Hollandia, Dánia és Németország PAC−3 vásárlása.

Ázsiában Japán és Dél-Korea fejlesztései jelentenek fordulópontot a rakétavédelem területén. Mindkét ország PAC−3-asokkal fejleszti saját lég- és rakétavédelmét, illetve haditengerészetét Aegis rendszerekkel és SM−3 rakétákkal felszerelt hajóegységekkel erősíti. Itt lehet megemlíteni a Guam szigetén lévő amerikai légi támaszpontot 2013 áprilisa óta védő, mobil THAAD rakétavédelmi rendszert, melyet az észak-koreai rakétakísérletek miatt telepítettek ide, légi úton átszállítva a rendszer elemeit. Bár anno a lépést csak ideiglenes intézkedésnek szánták, a THAAD maradt. A THAAD-okból jelenleg négy üteg áll hadrendben az amerikai hadseregnél, egy további pedig már készül.

A THAAD áll a dél-koreai pengeváltások kereszttüzében. Az elhangzottak szerint Kína alapvetően nem magával az elfogórakétákkal nincs kibékülve, hanem a rendszer AN/TPY−2 nagy hatótávolságú radarrendszerével. Ez − forrástól függően, nem hivatalosan − 600-1200 kilométeres távolságból lehet képes a céltárgyakat azonosítani és követni, attól függően, hogy mobil vagy beépített rendszerről beszélünk. Ez pedig Kína egy részét is „betakarja", érthető tehát a kínai nyomásgyakorlás, mellyel a dél-koreai kormányt „dolgozzák meg". Hivatalosan még informális tárgyalások sem voltak az amerikai és a dél-koreai kormány között egy esetleges THAAD-telepítésről.

Bármilyen rakétavédelmi rendszer kerül bárhová, „az csak az amerikai katonai eszköztár egy eleme". Bár az Aegis rendszerek iránt nagyon magas a bizalom, még ezek a tengeri vagy szárazföldi telepítésű rendszerek is csak a teljes, nagy rendszer egyik elemét alkotják. A lényeg az lenne, hogy az ellenséges ballisztikus rakéta el se tudjon indulni − ekkor a legkönnyebb ellene védekezni. Ehhez az informatikai hadviseléstől kezdve a különleges erők bevetéséig, a légierő vagy a haditengerészet precíziós támadásáig számos eszköz áll rendelkezésére az amerikai hadvezetésnek. De ha már elindult egy rakéta, akkor egyrészt annak megsemmisítése, másrészt a következő indítás megakadályozása lép elő legfontosabb feladatként. Mivel egy interkontinentális vagy közepes hatótávolságú rakéta indítása könnyen észlelhető, meghatározva az indítás helyszínét, a már említett eszközök segítségével kell elérni, hogy ne legyen még egy támadási lehetőség.