Radar vagy fürgeség?

A második világháborút követő időszakban két világrend és persze a két katonai szövetség egymásnak feszülése a katonai repülőgépek rohamos és folyamatos fejlődését hozta. A hidegháború helyi „forró" konfliktusaiban bemutatkozó új típusok gyakran generációs ugrásokat is jelentettek, s ez a támadó vagy felderítő feladatra optimalizált, illetve a vadászrepülőgépekre is igaz volt. Az 1950–53 között lezajlott, a két új világrend támogatását élvező koreai háborúban bukkantak fel az első generációs sugárhajtású vadászgépek, mint amilyen az F–86 Sabre vagy a MiG–15 Fagot. A következő nagy ugrást a koreai tapasztalatok feldolgozása, valamint az utánégővel felszerelt, jóval nagyobb teljesítményű hajtóművek, a fedélzeti radarrendszerek és a légiharc-rakéták megjelenése, majd elterjedése jelentette.

A harmadik generáció felbukkanása és elterjedése már Vietnamhoz köthető. Itt estek át a tűzkeresztségen az olyan, a mai napig hadrendben álló, legendás típusok, mint a MiG–21 Fishbed vagy az F–4 Phantom II. A fejlődés gyorsaságát és a rendelkezésre álló források méretét jelzi, hogy az 1964–75 közötti, mai szemmel szűk 11 esztendő alatt mindkét típust továbbfejlesztették (elsősorban a fegyverzetet, a radart és a fedélzeti avionikai rendszereket érintve), okulva a háborúban elért sikerekből és kudarcokból. A harmadik generációs típusok között már szerepelnek az olyan, technológiai szempontból óriási ugrást jelentő típusok, mint például a helyből fel- és leszállni képes BAe Harrier/Harrier II család, amelynek modernizált példányai több ország tengerészgyalogságánál és haditengerészeténél állnak hadrendben. De megemlítendő a változtatható szárnynyilazású típusok felbukkanása, mint amilyen a MiG–23 Flogger vagy minden mozifilmek királya, az F–14 Tomcat.

A korszakra azonban még mindig jellemző maradt az, hogy egy-egy feladatra (légi fölény kivívása, földi célpontok támadása, felderítés, elektronikai hadviselés, ellenséges légvédelmi radar- és rakétarendszerek rombolása) egy-egy típust vagy egy típuscsalád egy-egy változatát specializálták. Remek példa erre a semleges Svédország SAAB 37 Viggen-családja. Eredetileg külön volt földi célpontok elleni (AJ37), kiképző (SK37), fotófelderítő (SF37) és vadász (JA37) változata.

Légi McGywer

Az 1990-es években a negyedik generáció hozta el a többfeladatú repülőgépek virágkorát. Kevesebb gép, több képesség. Ehhez mindenekelőtt a számítástechnika fejlődésére volt szükség, valamint a repülőgépek fedélzetére kerülő avionika, tűzvezető, radar vagy éppen navigációs, adatátviteli és elektronikai önvédelmi rendszerekre. A számítógépekkel kormányzott (fly-by-wire) repülőgépek már aerodinamikailag instabilra tervezhetők, azaz egyenes repülésükhöz folyamatos korrigálásra van szükség. Ennek előnye, hogy a repülőgép sokkal mozgékonyabb, manőverező légi harcban fürgébb lesz, mint hagyományosan irányított társa. Az egyenletes repülés során a folyamatos korrigálást a pilóta helyett már a számítógép oldja meg, megkönnyítve a koncentrálást a többi feladatra. A pilótának és a navigátor/fegyverzetkezelőnek éppen elég feladat az ellenséges légvédelem kijátszása, az alkalmazkodás az időjárási és a domborzati viszonyokhoz, az irányított fegyverrendszerek helyes használata.

A negyedik generáció alapvetőnek nevezhető repülőgép típuscsaládjai eltérő karriert futottak be. Az amerikai oldalon az F–15 Eagle (hadrendbe állítva: 1976) és az F–16 Fighting Falcon (1978) típusok sokszorosan továbbfejlesztett változatai az eredeti képességeiket megtöbbszörözve őrizték meg pozícióikat a világpiacon. Mindkét típus igazi „mindenessé" vált, azaz a modern fegyver- és felderítőrendszereknek köszönhetően rugalmasan képesek ellátni a vadász, a támadó és a felderítő feladatköröket is. Megjegyzendő, mindkét típuscsaládnak vannak kifejezetten nagy távolságú, erősen védett földi célpontok elleni támadásra optimalizált változatai (F–16I Soufa, F–15E/S/SG/SA Strike Eagle-család).

Egészen érdekes karriert tudhat maga mögött a Szuhoj gyár nemzetközi szinten legsikeresebb repülőgépe, a Szu–27 Flanker. Az eredetileg éppen az F–15 Eagle keleti vetélytársának szánt, két hajtóműves, külső póttartályok nélkül is nagy hatótávolságú nehéz vadászrepülőgép még 1985-ben állt hadrendbe a Szovjetunióban. A volt szocialista birodalom összeomlását követően sokáig (kellő anyagi és műszaki források nélkül) tetszhalott állapotba került a típus. Az orosz gazdaság növekedésével azonban a Szu–27-es is új életre kelt, s hamar az orosz fegyveripar legkeresettebb exportcikkévé vált. A továbbfejlesztett, immár vérmérséklettől függően 4+/4++/4,5 generációsnak is nevezett Szu–30-asok nem csak Ázsiát hódították meg: India, Kína, Malajzia, Vietnam mellett még Venezuelába is eljutottak a megrendelő igényeinek megfelelően kialakított repülőgépek. Az orosz légierő is számos, továbbfejlesztett Szu–27-es, –30-as és –35-ös változatot állított hadrendbe.

Dopping szárnyakon

A Szu–30-as volt az a típus, amely alapjaiban változtatta meg a kínai légierőt a 2000-es években. A sokáig csak az elavult repülőgépek tömeges használatára alapozott kínai légi stratégiát az orosz gyártású SZu–27, majd később a Szu–30MKK és MK2 hadrendbe állítása indította el azon az úton, amelyet ma már (persze nem kevés hírszerzői munkának köszönhetően) saját fejlesztésű, ötödik generációs típusok fémjeleznek. A Szu–30-asok kínai másolatainak tekinthetők a légierő Shenjang J–11 és a haditengerészet hajófedélzeti üzemeltetésére is alkalmas Shenjang J–16 típusai.

Az európai hadiipart pedig a brit–német–olasz együttműködésben elkészült Eurofighter Typhoon segítette át „négypluszosok" táborába. Az eddig mérsékelt exportsikereket felmutató, de Európában elterjedtnek számító deltaszárnyú mellett a francia Dassault Rafale és a svéd JAS–39 Gripen említhető meg a negyedik generációs vadászgépek között. Mindhárom típus folyamatos továbbfejlesztésekkel küzd a piaci részesedésért, az amerikai és orosz hegemónia megtöréséért.

Az ötödik generáció mind külsőleg, mind belsőleg jelentősen eltér: a „lopakodó", azaz a nehezen, csak kis távolságról észlelhető kialakítás alapkövetelmény, mint ahogyan a repülőgép összes fedélzeti rendszerének (fegyver, felderítés, célmegjelölés, elektronikai önvédelem) egyetlen, komplex egységbe integrálása is. Kis túlzással egy olyan szoftverről beszélünk, ami alatt szárnyak és hajtóművek vannak. Itt is megfigyelhető azonban az amerikai és az orosz repülőgép-építési filozófia közötti alapvető különbség. Míg a kiváló aerodinamikai kialakítással, erős, bár sokat fogyasztó hajtóművekkel kialakított orosz vadászgépek a közelharc, a manőverezés igazi nagymesterei, az amerikai típusok már inkább „agyban nagyok", azaz a tagadhatatlanul fejlettebb felderítő-, tűzvezető és kommunikációs rendszerekre, a hatékonyabb, távolról indítható irányított légiharc-rakétákra támaszkodnak.

Az amerikai fölény egyelőre komoly: az F–22 Raptor már 2005 óta hadrendben áll, Szíria fölött már les bevetéseket is teljesített. Az F–35 Lightning II-es család is a harcmezőre készül: az amerikai tengerészgyalogság helyből fel- és leszállni képes F–35B változatának első százada augusztusban állt hadrendbe. A típusból már több mint 100 példány repül, s a Lightning II-es várhatóan a XXI. század első felének egyik legjelentősebb hadiipari exportsikere lesz.

Oroszország és Kína egyelőre a prototípusok területén volt képes ötödik generációs típusokat bemutatni. Oroszország a Szuhoj T–50 (PAK FA) típussal igyekszik előrelépni. A nagyméretű, két hajtóműves típus még 2010-ben szállt fel először, de az öt gépet felvonultató berepülési program igen lassan halad.

Kína – hasonlóan az Egyesült Államokhoz – két méretarányban is belépett a legfejlettebb vadászgépek piacára. A Csengdu J–20 nehéz vadászgép az F–22-es helyi megfelelőjének ígérkezik, a szakértők komoly csapásmérő képességet sejtenek a tekintélyes méretű repülőgépnél. A Shenjang J–31 (nyilvánosságra került felvételei alapján) inkább az F–35 és az F–22 szerelemgyerekének tűnik, a Lightning II-eshez jobban közelítő méretekkel.

Az viszont még a távolabbi jövő kérdése, hogy a távolról irányított repülőgépek (drónok) fejlődése mikor ér el odáig, hogy pilótafülke nélküli vadászgépek vívjanak légi harcokat, bonyolult számítógépes algoritmusokat futtatva és végrehajtva. Kérdés, a mesterséges intelligencia alkalmazása mikor éri el azt a szintet, amikor már az emberi tapasztalat, intuíció, problémamegoldó képesség feleslegessé válik a repülőgépek „helyszíni" irányításához. S persze kérdés, jó lesz nekünk a teljesen robotizált hadviselés?

Fotó: internet

Forrás: Magyar Honvéd 2015. szeptember