Filmajánló: Csata Szevasztopolért

Szöveg: Révész Béla | 2015. augusztus 26. 14:42

Ami az USA-ban az Amerikai mesterlövész, az Oroszországban a Csata Szevasztopolért. És ha mindenáron össze kellene hasonlítani a két filmet, az utóbbi magasan verné az amerikaiak giccses patriotizmustól csöpögő remekét.

Vaszilij Zajcevnek, az Ellenség a kapuknál mesterlövészének 242 igazolt halálos találata a filmnek köszönhetően vált igazán világhírűvé. Mit mondjunk akkor Ludmilla Pavlicsenkóról, aki a Szevasztopol körzetében lévő harcokban 1941-ben és 42-ben 309 német katonát lőtt le távcsöves puskájával? A Csata Szevasztopolért a címmel ellentétben nem a háborús poklot mutatja be (bár csatajelenet is van benne bőven), hanem ennek a kivételes lánynak a történetét, ráadásul egy furcsa dramaturgiai csavarral. A történet mesélője ugyanis nem más, mint Eleonor Roosevelt, egykori First Lady, az USA elnökének felesége, aki a valóságban is igen jó kapcsolatban állt Pavlicsenkóval. Hogyan? A dolog egészen egyszerű: a mesterlövész, aki ugyanolyan ikonná vált Szevasztopolnál, mint Zajcev Sztálingrádnál, annyi sebesülést szedett már össze, hogy nem akarták újra a frontra küldeni. Túl sok brutalitást és halált látott, az idegei is felmondták a szolgálatot, ami nem csoda, tekintve, hogy szerelme (egyben mesterlövész párja) éppen őt védve halt meg a szeme láttára. A frontszolgálat után egy delegáció tagjaként az Államokba küldik, ahol Sztálin zsenialitását és a Vörös Hadsereg hősiességét kell propagálni. Ekkor találkozott össze az elnök feleségével, aki nem a hivatalos szólamokra kíváncsi, hanem a lány valódi történetére. Országos előadó körútra hívta Pavlicsenkót, s közben különleges barátság szövődött közöttük. A történetet tehát egy semleges ember meséli el nekünk, időben pedig ennek megfelelően ugrálunk a Fehér Ház eseményei és a szevasztopoli pokol között.

A 9. század kapcsán már leírtuk, hogy az oroszok háborús filmek terén időnként nagyokat gyalulnak hollywoodi társaikon. Sem minőségben, sem látványban nem maradnak el mögöttük, s ha hozzávesszük, hogy egy álomgyári költségvetés töredékéből hozzák ki a jobbnál jobb alkotásokat, elgondolkodhatunk, min kellene lassan változtatni az óceánon túl, és mit csinálnak jobban a látványmozikban újabban zsinórban jeleskedő oroszok. Például a forgatókönyveket, amelyekből szisztematikusan kiirtják mindazt, ami nyomaiban is emlékeztet az amerikai szuperprodukciók közhelyparádéjára. Megkockáztatható, hogy a Pearl Harbor egy orosz forgatókönyvvel kiemelkedő film lett volna, ahelyett, hogy minden idők egyik legidegesítőbb és leggiccsesebb háborús alkotásaként emlékeznénk rá. A hazafiasságban itt sincs hiány, de nem ennek hangoztatása köré épül a cselekmény. Pavlicsenko számára a világ legtermészetesebb dolga az, hogy megölje a hazájára támadó ellenséget, de eszébe sem jut bosszút üvöltözve meghúzni a ravaszt. Teszi a dolgát, mint mellette több ezren, elkerülve a bántóan együgyű mondatokat és patriotizmusba tunkolt ömlengést. A filmbeli ábrázolást azt teszi igazán hihetővé, hogy hősnőnk a valóságban is ilyen volt. Az amerikai körút egyik állomásán a tömeg előtt szépen összehajtogatta az előre megírt beszédet, majd kimondta a legendássá vált mondatokat a világháborút addig tétlenül néző amerikaiaknak: „Uraim! Huszonöt éves vagyok. Háromszázkilenc fasiszta megszállót öltem meg. Nem gondolják, uraim, hogy maguk túl hosszú ideig bújtak a hátam mögé?" Ennyi. És ebben az öt mondatban benne van minden, amit a Pearl Harbor előtti nagyhatalomnak mondani lehetett.

Hősnőnket a halál közelsége csak eleinte sokkolja, aztán hamar alkalmazkodik a mindennapok borzalmához. Szerelmével és társával egy idő után már olyan rutinosan gyilkolják az ellenséget, mintha valami hétvégi pikniken lennének. A filmben ezt kiválóan ábrázolják: egy betétdallal megtámogatva láthatjuk, amint a két mesterlövész minden szituációban és időjárási körülmények között „vadászik", s a jelenet annyira jól megkomponált, hogy már-már idilli derűt hordozna, ha nem tudatosítanánk magunkban, mit és miért látunk valójában. De hiába minden sikeres találat, a szevasztopoli csatában a szovjetek elbuktak. Ahogyan Pavlicsenko társai és szerelmei is. Drámáját ez teszi különösen erőssé: egyszerre kell elviselnie a harctéri sokkot, és a hozzá legközelebb állók elvesztését. Szergej Mokritszkij rendező nem fukarkodott az eszközökkel, amikor a totális külső és belső pusztítást akarta ábrázolni. Zseniálisan megkomponált és kivitelezett csatajelenetek váltják egymást a borzalom szüneteiben bekövetkező egyéni tragédiákkal, a fájdalom feldolgozásának kísérleteivel, a teljes reménytelenség kibontakozásával. Bár a szerelmi szál fontos a történetben, messzire elkerüli például a Pearl Harbor alapvető hibáját, ahol az alkotók máig is azon tanakodnak, hogy vajon háborús vagy romantikus filmet forgattak-e le. A szevasztopoli történetben a testiség és a szerelem nem öncélúan szerepel, hanem azért, hogy még erősebbé tegye a kontrasztot az idill pillanatai és a pusztulás állandósága között, különösen úgy, hogy az említett idillt éppen a pusztulás kellős közepén sikerül megteremtenie két embernek.

Bármilyen furcsa, mindezek ellenére a Csata Szevasztopolért valójában az érzelmek filmje. Számtalan módon látjuk a háború borzalmát és a halált, ám öncélú látványözön helyett az alkotók az erre adott reakciókkal tették kerekké a történeteket, amelyek szintén nélkülöznek minden öncélú megoldást. A halál és szenvedés által kiváltott érzelmek ugyanis válaszolnak az eseményekre, nem pedig klisésen magyarázzák és kiegészítik azokat. És ez az, amiben óriási a különbség egy hasonló témájú amerikai és orosz film között. Utóbbiban az érzelmeknek mindig elfogadható miértje van, előbbieknél ritkán sikerül úgy megírni egy forgatókönyvet, hogy ne kelljen aztán a monitor alá egy vödröt bekészíteni a kierőszakolt könnytengernek.

A Csata Szevasztopolért kötelező darab, hasonlóan a 9. századhoz. Remek színészek, kitűnő forgatókönyv, kiváló rendezés. Az Amerikai mesterlövész méltó párja, de a mérleg nyelve erősen az oroszok javára billen. Ha valaki lelkesedett az Ellenség a kapuknál zseniálisan elkapott pillanataiért, az ebben a filmben sem fog csalódni, ha pedig a 9. század mesterien kivitelezett hangulatát keresi, itt azt is megtalálja. Saját kategóriájában az idei év egyik csúcsfilmje, vétek kihagyni.