Retro-mozi: 1911

Szöveg: Révész Béla | 2015. július 29. 15:09

Bár mintegy 30 millió dollárt öltek bele, a kínai szuperprodukció nem tudott átlépni a történelmi tabló önmagáért való kliséin, s inkább arról maradt emlékezetes, amivel reklámozták: ez Jackie Chan századik filmje.

A film (nem meglepő módon) az 1911-es kínai forradalom sztoriját eleveníti fel – meglehetősen egyoldalú eszközökkel. A történet, amely aztán a Csing-dinasztia bukásával végződött, a vucsangi felkelést és annak következményeit veszi sorra, néhol némi időbeli visszapillantással, párhuzamosan futtatva a cselekményt Szun Jat-szen forradalmi vezető amerikai ténykedésével, melynek során némileg naiv, de hatásos diplomácia módszerekkel próbálta meggyőzni (megfenyegetni) a nyugati bankokat, hogy ne adjanak több pénzt a kínai császári háznak a forradalom leverésére. A történetbe alaposan beletenyerelt Jüan Si-kaj tábornok, aki elméletileg a felkelők elleni császári csapatokat irányította, a gyakorlatban azonban a színfalak mögött szépen megegyezett velük, hogy a forradalom győzelme és a császár lemondatása esetén ő lehet Kína elnöke. (Így is történt, végső soron egy személyes ambíció okozta egy dinasztia bukását.)

A filmet végigkíséri Huang Xing parancsnok (Jackie Chan) alakja, aki mindig és mindenhol az események sűrűjében volt. Míg főnöke politikai eszközökkel harcolt a forradalomért, ő kézigránáttal és puskákkal. Nem meglepő hát, hogy az 1911 összes látványjelenetében, minden csata középpontjában ő áll, mit áll, ha kell leszakadt ujjakkal is úgy sorozza a császári csapatokat, hogy öröm nézni. Aki azonban a szokásos akciókat várja, csalódni fog. Jackie Chan alapból a drámai hangulatra helyezte (társrendezőként és főszereplőként is) a hangsúlyt. Valljuk be, ezt nagyjából annyira tudtuk komolyan venni, mint Steven Seagal környezetvédős alakításait. Ha valakitől megszoktunk egy bizonyos stílust (márpedig Chan zseniális a saját maga által teremtett hibrid műfajban), attól nehéz elfogadni, amikor kínai forradalmárként az egyetlen színészi eszköze kimerül abban, hogy szenvedő arccal ráncolja a homlokát. Persze aki a 100. filmjét forgatja, nem mellesleg legenda a saját országában (is), az azt kérhet, amit akar, pláne, ha a számára dicsőséges forradalomról készít giga költségvetésű mozit.

A költségvetésbe sajnos nem fért bele egy tisztességes forgatókönyv, s a legtöbb jogos kritikát emiatt kapta az 1911. Csak fekete és fehér színek lettek ábrázolva, árnyalatokról szó sincs. A császári udvar a velejéig korrupt, az uralkodó megoldások helyett csak hisztérikus rohamokkal tud szolgálni, az udvaroncok és a főtisztek egy kanál vízben meg tudnák fojtani egymást, így minden alap adott ahhoz, hogy értsük, miért kellett Kínának megújulnia. Például a forradalmi eszmék tisztasága miatt, amelyeket a film bántó együgyűséggel ábrázol. Míg a császári oldal rohad, a forradalom népe maga a tiszta erkölcs és igazság. Mindezt a forgatókönyv olyan didaktikusan, papírszerűen mutatja be, hogy ahhoz képest John Wayne elszomorító propagandafilmje maga a megvalósult véleményfórum. A végletekig eltúlzott egyoldalú ábrázolásmód időnként annyira irritáló, hogy a nézőnek teljesen elmegy a kedve a továbbiaktól, pedig a film vége rejt még egy-két olyan beállítást és szöveget, amelynek láttán-hallatán kiszaladhat a vér az agyunkból. (Chan visszautasította a propaganda gyanúját, pedig az utóbbi években tett és mondott néhány olyan furcsa dolgot, ami ellen éppen ő tiltakozott volna legjobban – 20 évvel ezelőtt.)

Ennyi a negatívum, most említsük meg a film erősségét. Bár harci mozikon edzett szemünknek talán kevés benne a csatajelenet, el kell ismerni, hogy ami viszont van, azt mesteri kivitelezésben tálalják elénk. Az ázsiai filmek ebből a szempontból az utóbbi tíz-tizenöt évben egyébként is lazán veszik fel a versenyt Hollywooddal, aki tehát a realisztikus, hiteles megoldásokat várja mesteri kamerakezeléssel és vágással kombinálva, az nem fog csalódni. Profin kidolgozott jelenetek, monumentális helyszínek, lenyűgöző látvány jellemzi a film minden olyan részletét, amely nem az ideológiai, hanem a történelmi, véres tartalmat akarja bemutatni a nézőnek. Kritikánk alatt látható a trailer, azt megnézve ízelítőt kaphatunk, mitől is vannak olyan pillanatai az alkotásnak, amikor elégedetten csettinthetünk, és végre átadhatjuk magunkat annak, amire vártunk.

Az 1911 nyugati szemmel nézve furcsa és kettős film. Egyfelől extrémen egyoldalú ideológiai köntösbe csomagol egy történelmi eseményt, amitől számunkra a teljes unalomba fullad a cselekmény (és még meg sem említettük azt a dühítő megoldást, hogy minden szereplő mellé kiírják a nevét és titulusát, még azokhoz is, akik öt perccel később már halottak), másfelől megkapjuk azt a professzionális technikai kidolgozást, amely miatt egyre több ázsiai háborús filmet nézünk. Ha az elsőtől el tudunk valahogyan vonatkoztatni, a második talán kárpótol bennünket a torkunkon lenyomott propaganda íze miatt.

Kétségtelen, hogy Jackie Chan nem ezzel a filmmel öregbítette egyébként megfakulni látszó hírnevét. De nem lehet bántani ezért. PR-fogásnak kiváló volt, s mivel lehetne jobban reklámozni egy színész 100. filmjét, mint egy olyan alkotással, amely messze nem illeszkedik az életműbe? Az 1911 kényelmetlen egyhangúságát talán feledtetni tudja a jubileum, sajnos magát az alkotást is csak a kerek szám menti meg attól, hogy két hét múlva szinte semmire ne emlékezzünk belőle.