Retro-mozi: a Rambo-folytatások

Kapóra jött Sylvester Stallone keményfejűsége, amelynek következtében nem engedte meg a regényváltozathoz hasonlóan megölni John Rambót a széria első részének végén: miután a First Blood óriási sikert aratott, az Anabasis cég viszonylag hamar eldöntötte, hogy folytatni akarja a filmet, így már csak egy jó sztorira volt szükség. Ezt végül James Cameron szállította le 1984 elején, aki párhuzamosan írta meg a történetet az első Terminátorral és A bolygó neve halállal: az alapötlet szerint az első filmben történtek miatt lesittelt John Rambót hazája visszaküldi Vietnamba, hogy szabadítson ki még a háború évei alatt fogságba esett amerikai katonákat.

Vietnam

Cameron első változata szerint a veterán nem dolgozott egyedül, egy kiemelt szerepet játszó „sidekicket" is kapott volna maga mellé. Stallonének tetszett a vietnami alapszituáció, ám utóbbi ponton ismét határozottan belenyúlt a történetbe: noha a producerek John Travoltát akarták megnyerni a partner szerepére, Sly hallani sem akart a dologról. (Lehet, hogy simán csak ráunt Travoltára, hiszen az 1983-as Életben maradnit ő jegyezte rendezőként, így aztán hónapokon át együtt dolgozott a színésszel.)
Ezt leszámítva Stallone meghagyta Cameron alapkoncepcióját, de számos ponton változtatásokat eszközölt, ami politikai hangsúly-eltolodásokat eredményezett. A rendezői székbe George P. Cosmatos került, aki korábban pár mérsékelten sikeres mozit jegyzett (a legismertebb az 1979-es Escape To Athena című háborús akciófilm volt Roger Moore-ral és Telly Savalasszal), a cég pedig a kor viszonyaihoz képest elég komoly, több mint 25 millió dolláros büdzsével állt oda a projekt mögé.

Az előző rész szereplői közül Richard Crenna ismét rajtvonalhoz állt Trautman ezredesként, Lee Marvin azonban újfent leszavazta a készítőket, és nem vállalta el a Rambót a furcsa vietnami küldetésbe berántó CIA-ügynök, Murdock megformálását. A feladatot így Charles Napierre bízták. A szadista szovjet parancsnok, Podovszkij szerepére eredetileg Dolph Lundgrent szerződtették volna, ám Stallone végül erre is nemet mondott, hiszen Lundgren ekkor már aláírt a szinte párhuzamosan készülő Rocky IV-hez, a változatosság kedvéért egy szadista szovjet ökölvívó szerepére – Sly pedig úgy érezte, kicsit sok lenne egy éven belül két sikerfilmben ellenlábasként felbukkanniuk a svéd óriással. Podovszkij így végül Steven Berkoff lett.

A forgatás Mexikóban folyt igen jó hangulatban, a mozi pedig végül 1985 májusában került az amerikai mozikba. (Érdekesség: a regényváltozatot David Morrell, Rambo figurájának megalkotója írta meg, Cameron szkriptje pedig párhuzamosan egy másik széria, a Chuck Norris nevével fémjelzett, lényegesen alacsonyabb ligában játszó Ütközetben eltűnt sorozatnak is alapul szolgált.)
Az első részhez képest a Rambo vietnami epizódja minden szempontból gyengébb alkotás: a sztori sokkal didaktikusabb és ellentmondásosabb, és ugyan maga a film akciómoziként tökéletes, korszakalkotó etalon, brutalitását és valószerűtlenségét is sokan bírálták. Ennek ellenére a siker úgyszólván kódolva volt: a közönség özönlött a mozikba, ami persze automatikusan maga után vonta azt is, hogy az Egyesült Államokban elképesztő vitákat váltott ki a film. Ne feledjük, Vietnam ekkor még nyílt sebnek számított, a Rambo II pedig – amellett, hogy megmaradt az első rész alapmondanivalójánál, miszerint az amerikai vezetés kihasználta és lélektelenül martalékul dobta a katonákat egy sokkal nagyobb sakkjátszma részeként – azt sugallta, hogy az Egyesült Államok akár meg is nyerhette volna a háborút, ha hagyják neki. Ez már eleve sokakat felbőszített, akárcsak a patrióta hangvétel, amit rengetegen túlzásnak minősítettek, Amerikán kívül pedig általában csak bosszantó, hazug nacionalista propagandaként bélyegezték meg a filmet. (Óvatosan maga Cameron is elhatárolta magát a végleges forgatókönyv egyes túlkapásaitól, és leszögezte: a politikai kiszólásokért, áthallásokért, célzásokért Stallone a felelős, ő csak a sztori alapvonalait hozta.) Egy dolog azonban azzal együtt is bizonyos, hogy a film üzenetén a mai napig nagyokat lehet vitatkozni: unalmasnak egy pillanatra sem bélyegezhető.

Noha fogadtatása távolról sem volt egységes, a Rambo: First Blood Part II végül még a vártnál is nagyobbat robbant a kasszáknál: az Egyesült Államokban az év második legsikeresebb filmje lett a Vissza a jövőbe után, világviszonylatban összesen pedig mintegy 300 millió dollárt hozott a készítők kasszájára. (1985 kétségtelenül Stallone évének bizonyult: az év hármas számú kasszasikere is az ő nevéhez fűződött a már említett Rocky IV-gyel, amely szintén elég rendesen passzolt a kurrens amerikai vezetés szovjetellenes propagandájába. Nem véletlen, hogy a két film után maga Ronald Reagan is ebéden látta vendégül a sztárt a Fehér Házban.)

Afganisztán

Ilyen alapozás után persze nem volt kétséges, hogy a szériát újfent folytatni kell. A következő helyszín voltaképpen egyből adta magát: gyorsan eldőlt, hogy Rambónak Vietnam után Afganisztánban kell felvennie a harcot az ellenséggel (na, vajon kikkel?), méghozzá személyes dráma keretében, hiszen ezúttal mentora, apja helyett apja, Trautman ezredes esik fogságba Közép-Ázsiában. A forgatás 1987 derekán indult meg Thaiföldön, illetve Izraelben, a forgatókönyvet pedig ezúttal Sheldon Lettich jegyezte Stallonével együtt. Viszont utólag nézve kicsit talán elcsúsztak már az időzítéssel, hiszen a világpolitikai helyzet sokat változott 1985-höz képest, ez már vastagon a glasznoszty és a peresztrojka korszaka volt, és Hollywood is kezdett elkanyarodni az egydimenziósan sötét, jéghideg szovjetábrázolástól. A készítők mindenesetre nem sajnálták a pénzt a projektből, ez a film már 62 millió dollárba került (ami a ’80-as évek végén minden idők egyik legkomolyabb költségvetésének, egy korabeli hollywoodi átlagprodukció négyszeresének számított), és Mario Kassar, illetve Andrew G. Vajna közös cége, a Carolco égisze alatt készült.

A Rambo III esetében nem indult zökkenőmentesen a munka: a filmet eredetileg a Hegylakót jegyző Russell Mulcahy rendezte volna, ám ő két hét után, különböző súlyos kreatív differenciák miatt kikerült a képből, és tűzoltásként ültették a helyére a korábban operatőrként nevet szerzett, mindössze 30 éves Peter MacDonaldot, aki eredetileg csak a second unit rendezéséért felelt volna. „Úgy érkeztem meg Izraelbe, hogy majd szép lassan belejövök a munkába, aztán két hét múlva ott találtam magamat a valaha forgatott egyik legdrágább hollywoodi produkció rendezői székében" – érzékeltette a helyzetet MacDonald. Ennek fényében nem meglepő, hogy a végül 1988 tavaszán bemutatott Rambo III minden tekintetben elmaradt elődeitől: ezt egyébként hiba lenne egyedül MacDonald nyakába varrni, hiszen a forgatókönyv is számos sebből vérzett. Cserébe viszont a film maga idejében minden idők legvéresebb, legtöbb áldozattal operáló produkciójának számított, több mint 108 ember halálát sikerült benne igen érzékletesen bemutatni…

A politikai viták persze most sem maradhattak el: az enyhülés légkörében számos kritikus barátságtalan lépésként értékelte a szovjetek megjelenítését a filmben, és nyilvánvalóan a Rambo szövetségeseiként domborító mudzsahed harcosok ábrázolása sem felelt meg maradéktalanul a valóságnak. Ezen azonban akár még túl is lehetne lépni, a trükktechnikailag, illetve az akciójeleneteket tekintve kifogástalan Rambo III azonban sajnos ezzel együtt sem tudott felnőni a második részhez, és inkább csak utánlövésnek tűnt, mintsem méltó folytatásnak. Talán ezért, talán nem, de a film végül messze alulmúlta az anyagi várakozásokat: az Egyesült Államokban befolyt 53 millió dollár – a második rész amerikai bevételeinek mintegy harmada – egy más film esetében szép summa lett volna akkoriban, ilyen befektetések után azonban valósággal sokkolta a finanszírozókat és magát Stallonét is, hiszen mind abban a hitben éltek, hogy az év egyik leghatalmasabb blockbusterét gyártották le. A Carolco egyetlen szerencséje az volt, hogy a világ többi része kíváncsi volt a szovjetek ellen vonuló egyszemélyes amerikai hadseregre, így a nemzetközi bevételeknek köszönhetően a Rambo III végül mégis megállt a lábán, és végül összesen 190 millió dollárt termelt. (Fontos megjegyezni, hogy a film bemutatásával nagyjából egy időben Magyarországra is eljutott, de természetesen nem a mozikba, hanem a fénykorát élő videópiacra ezerszer másolt, alámondásos változatokban – a Rendőrakadémia és a Forró rágógumi mellett alighanem ez volt az a film, ami minden, akkori szóhasználattal képmagnóval rendelkező háztartásban megfordult.)

Burma

Noha a Rambo III eredményei azt mutatták, hogy most még megállt a projekt, de negyedszerre talán már nem kellene megkísérteni az ördögöt, a következő folytatás ötlete sokáig repkedett a levegőben. A Carolco időközben megszűnt, a jogok pedig a ’90-es évek közepén a Miramaxhoz kerültek, és különböző aspiránsok időről időre megkeresték Stallonét is egy-egy forgatókönyvötlettel: ezek között éppúgy szerepelt újabb vietnami kaland, mint mexikói drogkereskedők ellen hadba vonuló, illetve terroristákkal harcoló Rambo is. Sly azonban mindig nemet mondott: egyrészt ő maga is el akart kanyarodni a hasonló moziktól, másrészt a piac ekkoriban már nem nagyon bírta el a hasonló archaikus akciófilmeket, így értelmét sem látta erőltetni. A munkálatok csak a következő évtized derekán indultak be, amikor már fullra járt a ’80-as évek iránti nosztalgiahullám: a 2006-os Rocky Balboa remek fogadtatása után Stallone elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy negyedszerre is harcba vigye John Rambót, és ezúttal már a rendezői székbe is ő maga ült be.

A negyedik rész az Egyesült Államokban Rambo, több más országban, ahol a First Blood híresült el Rambóként – így hazánkban is –, munkacímén, John Rambóként került a mozikba. Stallone nem rajongott az utóbbi megoldásért, mert a Rocky Balboával ellentétben nem a széria befejezésének szánta a filmet, ám nem volt más választása: noha akadtak piacok, ahol Rambo IV-ként forgalmazták az 50 millió dollárból forgatott alkotást, a negyedik rész sok szempontból is kilóg a szériából, így a sorszámozás már csak ezért sem annyira szerencsés. Az alaphelyzet szerint csaknem két évtized telt el az afganisztáni kalandok óta, John Rambo pedig Délkelet-Ázsia dzsungeleiben találta meg viszonylagos lelki békéjét – ebbe a törékeny idillbe kavar bele egy misszionáriusokból álló humanitárius különítmény, akik mindenáron el akarnak jutni Burmába, és őket kísérve a veterán végül mégis belekeveredik egy újabb véres akcióba.

A John Rambo még a harmadik résznél is erőszakosabb és naturalisztikusabb, egyes akciójelenetek konkrétan olyannyira véresek, hogy az már-már a Monty Python bizonyos klasszikus, túlhangsúlyozottan és groteszk módon erőszakos jeleneteit idézi. Ám az első film után bizonyos szempontból talán mégis ez a széria legkerekebb darabja: a nagypolitikai sakktáblán mozgatott bábu-Rambo helyett a főhős ismét „kicsiben" viszi végbe, amit rámért a sors, akárcsak a First Bloodban, és eközben megint emberibbnek, sérülékenyebbnek látjuk, még azzal együtt is, hogy azt csinálja, amihez a legjobban ért, vagyis embereket öl, méghozzá nagy tömegben. A forgatás idején már a hatodik ikszet is átlépett Stallone szerencsére nem akarta eljátszani, hogy nem telt el húsz év a Rambo III óta, maga David Morrell pedig egyenesen odáig merészkedett, hogy azt nyilatkozta: ez az egyetlen rész a sorozatból, amelyben az általa megalkotott Rambo figuráját látta viszont. Az erőfeszítéseket a közönség is díjazta, és a film végül 113 millió dollárt termelt világszerte – ezt az idejétmúlt retro-jelleg bekalkulálása mellett kifejezetten jó eredményként könyvelték el.

És hogy láthatjuk-e még a negyedik rész végén ismét hazatérő Rambót valaha a vásznon? Úgy fest, hogy igen: a legfrissebb információk szerint néhány évnyi huzavona után a veterán Mexikóban indul majd élete minden bizonnyal utolsó nagy bevetésére, bár azt egyelőre nem tudni, hogy saját (?) lányát kell-e kiszabadítania a drogkartellek fogságából, vagy valami más misszió keretében vág rendet az ellenség sorai között. A forgatás állítólag Louisianában folyik majd, de időpontokat még körülbelül sem tudni – túl sokáig mindenesetre biztosan nem lehet már halogatni a projektet, hiszen Stallone 2016-ban már a hetvenedik életévét tölti be, és ugyan kondíciója ma is kiváló, ő is bevallottan el akarja kerülni, hogy Rambo önmaga paródiájává váljon. A negyedik rész megközelítésének fényében egyelőre arra is hasztalan lenne fogadásokat kötni, vajon milyen irányt vesz majd a film, de előbb-utóbb bizonyára kiderül.

Amerikai mozibemutató: 2008. január 25.

Gyártó: Millennium / Nu Image / Lionsgate / Weinstein

Producer: Avi Lerner, Kevin King Templeton, John Thompson

Rendezte: Sylvester Stallone

Forgatókönyv: Art Monterastelli, Sylvester Stallone

Fényképezte: Glen MacPherson

Vágó: Sean Albertson

Zene: Brian Tyler

Főszereplők: Sylvester Stallone (John Rambo), Julie Benz (Sarah Miller), Paul Schulze (Michael Burnett), Matthew Marsden (School Boy), Graham McTavish (Lewis), Reynaldo Gallegos (Diaz)

Gyártási költség: 50 millió dollár

Mozibevétel: 113,2 millió dollár

(A Retro-mozi rovatunkban megjelent további filmkritikákat ide kattintva olvashatják!)