Retro-mozi: Harctéri harsonák

Szöveg: Révész Béla | 2015. április 8. 14:39

A borzalmas magyar cím ellenére a When Trumpets Fade jó film, csak kevesen tudnak róla. Nem véletlenül, hiszen nem szuperprodukció, nem volt gigászi költségvetése, nincsenek sztárok benne. Sőt, még csak nem is Hollywood számára készült.

A hürtgeni erdőben lezajlott csata 1944-ben nem igazán maradt meg a köztudatban. A filmkészítők is inkább a látványos ütközeteket részesítették előnyben, pedig ha valami kiabál a megfilmesítés után, az éppen ez a 20 ezer áldozatot követelő értelmetlen mészárszék. A képlet végletesen egyszerű volt: az erdőt, amelyik tele van némettel, el kell foglalni. Így aztán az amerikaiak nap nap után benyomultak a fák közé, hogy azután kivonszolják a halottaikat, amelyből annyi volt, hogy el sem tudták szállítani, a testeket csak kifektették az út mellé, mivel az összes jármű a sebesülteknek kellett. Arról a mai napig folyik a vita, miért is volt annyira kiemelt stratégiai jelentősége a hürtgeni erdőnek, hogy ekkora áldozatot kellett érte hozni.

Ebből a sztoriból forgatta le filmjét John Irvin, aki nem volt kezdő a műfajban, hiszen annak idején a Hamburger Hillel egy egészen nézhető háborús mozit kanyarított. Az HBO büdzséje persze nem volt úgy eleresztve, mint egy hollywoodi szupergyártóé. Ennek megfelelően nincsenek gigantikus csatajelenetek, nem látunk Ryan közlegényes realisztikus megoldásokat, grandiózus támadásokat, még a robbanások is megmaradnak a gazdaságos B-vonalon. Mégis élvezhető produkció, ha el tudjuk nyomni magunkban a monstre látvány utáni vágyat.

Manning közlegény az egyetlen, aki szakaszából a film elején élve kerül ki az erdőből. Figurája tele van ellentmondással. Sebesült bajtársát hosszú ideig a hátán cipeli, hogy kivigye a pokolból, de amikor az a fájdalomtól már csak a földön tud heverni, egyszerűen lelövi, nehogy óbégatásával felhívja a németek figyelmét. Manning egyetlen dolgot akar: túlélni. Nem érdeklik az okok, nem izgatják a miértek, gyűlöli feletteseit, nagy ívben köp a felelősségre és a bajtársiasságra. Túlélése érdekében habozás nélkül feláldozná az összes katonát, s ezt a szemléletét nem is nagyon rejti véka alá. Érthető hát a pánik, ami eluralkodik rajta, amikor előléptetik őrmesterré. Felettesei úgy gondolják, ha ekkora túlélő, akkor talán egy csapatot is képes biztonságban visszahozni a húsdarálóból. Nagyobbat nem is tévedhettek volna.

Manning négy újonca semmit nem tud még a helyi viszonyokról, vezetőjük pedig egyáltalán nem könnyíti meg a helyzetüket. Az első őrjárat alkalmával előre küldi az egyiküket, aki aztán annak rendje és módja szerint eltéved, Manning pedig habozás nélkül otthagyja az erdőben, s csak a szerencsén múlik, hogy Warren közlegény visszatalál a szakaszához. Egy német tüzérségi állás elleni támadásnál pedig Manning az éppen elfutni készülő katonáját akarja agyonlőni, de csak a hátára erősített lángszórós palackot találja el, így gyakorlatilag elevenen égeti el emberét. Érdekes, hogy Warren, aki egyedüli társa marad a harcban, egy idő után megérti és elfogadja felettese filozófiáját, és ő is alkalmazni kezdi. A film végi jelenetre viszont Manning jut el oda, hogy megértse: a túlélésre akkor van a legnagyobb esély, ha csapatban dolgoznak egyetlen közös cél érdekében. A háború persze nem ennyire egyszerű. A tragikus vég a kezdetektől bele van kódolva a történetbe, az ellenséget pedig fikarcnyit sem érdekli, mennyire szeretne hazamenni az a fiatal katona, amelyik felbukkan az orra előtt.

A forgatókönyv nem tablószerű, nem az egész csata bemutatására koncentrál, pusztán annak egyetlen kicsi részletére, Manning jellemfejlődésére. A dialógusokból szerencsésen kimaradtak a háborús filmekre jellemző klisés mondatok. Senki nem filozofálhat arról, hogy mit is keresnek abban az elátkozott erdőben, mivel mindenki tisztában van vele, nem az a kérdés, hogyan kerültek oda, hanem hogy hogyan kerülnek ki onnan. Másfelől a kegyetlen mindennapok beszélgetései egy idő után egysíkúvá válnak. Manning keveset szól, olyankor is túlélési tanácsokat ad, vagy arról győzködi felettesét, hogy őt tulajdonképpen le kell szerelni. Nem mondhatni, hogy az egysíkú dialógusok miatt unalomba fullad a film, de W. W. Voight forgatókönyvíró a pátosz teljes kiirtásával időnként átlendült a ló túloldalára.

Emeljük ki a zenét is, mint negatív példát. Geoffrey Burgon jó zeneszerző, aki alapvetően komolyzenei műveket jegyez. Filmes kirándulásai időnként sikeresek, a Harctéri harsonákban azonban alaposan mellényúlt. A nézőnek olyan érzése lehet időnként, mintha egy lehalkított tévé mellett egy teljesen más jellegű zenét hallgatna. A dallamok nincsenek szinkronban a történésekkel, néhol már kifejezetten idegesítő, mennyire nem illik Burgon kompozíciója a háborús cselekményhez. Kár a dologért, egy jó zene hatalmasat lendített volna a produkción.

Alacsony költségvetésű televíziós alkotásról van szó, így színészileg sem a topkategóriás legénységet kapjuk, de panaszra nem lehet okunk. A játék életszerű, a statisztáktól a főbb szereplőkig mindenki jól végzi a dolgát. Manning szerepére ügyes húzás volt Ron Eldardot szerződtetni. A színész nem sok sikermoziban játszott addig, legkiemelkedőbb filmje az 1996-os Pokoli lecke volt, igaz, azt Robert de Niro és Dustin Hoffman neve vitte el a hátán. Éppen ezért minden lehetőséget kihasznált, hogy tudását megvillantsa. (A sors fintora, hogy a Harctéri harsonák forgatásának évében szerepet vállalt a döbbenetesen rossz Deep Impact című katasztrófafilmben is.) Alakítása visszafogottsága miatt hiteles, semmit nem akar túljátszani, s karakteréhez is jobban áll a csendes befelé fordulás, mint a harsány színekkel telepakolt munka. Jutalma meg is lett, Ridley Scott látta a filmet, így 2001-ben Eldard meghívást kapott a Black Hawk Down forgatására. Ha már a statisztákat megemlítettük, ne felejtsük ki a magyarokat. A filmet hazánkban forgatták, a Bakonyban, így természetes, hogy a háttérszemélyzet zömét, valamint a komplett statisztériát a magyarok alkották. Senki ne csodálkozzon hát, ha az egyik jelenetben például Stohl András elgyötört arcát véli felfedezni.

A Harctéri harsonák a kevésbé jelentős és még kevésbé ismert háborús filmek közé tartozik. Az HBO saját csatornáján vetítette, s kidobták a DVD-piacra is, de nagy visszhangja nem volt az alkotásnak. Mégis ajánljuk. Korrektül elkészített munka, néhány egészen erős jelenettel. Ha véletlenül szembejön velünk a képernyőn, érdemes nem elkapcsolni. Másfél órát mindenképpen megér.