Retro-mozi: Yamato

Szöveg: Révész Béla | 2015. július 1. 15:23

Mi történik, ha a Titanicot egy japán filmes keresztezi a Pearl Harborral? Látványilag és a nyugati nézőnek mondanivalóját tekintve nem sok. Csakhogy a Yamato emlékére forgatott film nem is nekünk készült, így számon sem kérhetünk semmit. Egy próbát így is megér.

A történelem legnagyobb csatahajóját, a Yamatót 1945. április 7-én süllyesztették el a szövetséges vadászgépek és bombázók. Hatvan évvel később a japánok játékfilmmel tisztelegtek hősi halottaik előtt. A hajó valóban mindenen túltett. 260 méteres hosszával a japán flotta büszkesége volt, szimbólum, amely egy legyőzhetetlennek vélt hadsereg jelképévé vált. Egy olyan hadseregé, amelyet a Pearl Harbor után bosszúért kiáltó amerikaiak módszeresen, és semmilyen eszköztől vissza nem riadva semmisítettek meg. 1945-re az állomány már annyira megfogyatkozott, hogy tizenéves fiatalokkal voltak kénytelenek feltölteni azt. Nem volt ez másképpen a Yamato esetében sem. A hajót elözönlötték az ifjú kadétok, s az utolsó, mindent eldöntő útra már úgy futott ki a majdnem 3000 főnyi legénység, hogy csak odafelé volt üzemanyag. Tengeri öngyilkos küldetés, amelyben mindenki tudja: vagy győzelem, vagy halál. Miután mindenki tisztában volt vele, hogy a háború a végéhez közeledik, a hajón szolgálók a második lehetőségre készültek fel.

A filmet a Titanicra hajazó kerettörténetbe helyezte Junya Sato forgatókönyvíró-rendező. A japán történetmesélés meglepő módon közelebb áll a nyugati értelemben vett giccshez, így aki a Titanicot nyálasnak tartotta, az itt garantáltan tátott szájjal fog bámulni az egykori kadét és társa lányának balladáján. Ettől eltekintve a narratíva igyekszik a történelmi tényeket ízlésesen és nem öncélúan becsomagolni az egykori fiatalok kálváriájába. A büszkeség, amelyet a szolgálat okoz a világ legnagyobb hadihajóján, csakhamar átvált rettegésbe, hogy aztán az is átadja helyét valami teljesen másnak: a keleti mentalitás alappillérének, a csendes belenyugvásnak, az elkerülhetetlen büszke elfogadásának.

Sato ügyesen rendezte meg filmjét. Bár történelmi emléket állít, és ennek érdekében telepakolta alkotását drámával, s nyugati szemmel megmosolyogtatóan együgyű párbeszédekkel a hősiességről és a bajtársiasságról, gondosan elkerüli az öntömjénezést. Japán hősöket mutat be, de nem félisteneket. Embereket, akik elfogadják sorsukat, még akkor is, ha nem feltétlenül értenek vele egyet. A film egyik leghollywoodibb, de legszebb jelenete, amikor a Yamato kifut végső útjára, és a gyönyörű naplementében utoljára látott partok láttán a hajón mindenki elsírja magát. Ebben a pillanatban a néző pontosan átérzi nem csak a japán fájdalmat, de minden katonáét, aki a világégésben küzdött, és minden búcsút utolsóként élt meg.

Sato nem él vissza azzal sem, hogy saját szemszögből mutatja be a szövetségeseket. Ugyanis sehogyan nem mutatja be őket. Mindössze a hajóikat és repülőgépeiket láthatjuk, azok pedig semmi mást nem tesznek, mint a feladatuk. Támadják az ellenséget, ebben az esetben a Yamatót. A japánok sem hergelik egymást a démoni amerikaiakkal. Tudomásul veszik, hogy őket kell legyőzni, és ennyi. A fő hangsúly inkább annak a néhány ezer embernek a testvériségén van, akik együtt éltek és haltak a történelem egyik fegyverekkel úszó és elsüllyedő darabján.

Ami a látványt illeti, ne várjunk hollywoodi megoldásokat. Az effekteken és a CGI-n érezni a bizonytalankodást, néhol inkább tűnik egy Discovery-dokunak a Yamato, semmint nagyjátékfilmnek. A rendező ezt igyekszik ellensúlyozni a rengeteg párbeszédes jelenettel, amelyek a hajó legénységének mindennapjait és magánéleti epizódjait igyekszik bemutatni – sokszor indokoltan, sokszor teljesen feleslegesen. Ami azonban a végső (és nagyjából egyetlen nagyszabású) csatajelenetet, a Yamato elsüllyesztését illeti, panaszra nincs okunk. A mintegy fél órás látványtengerbe az alkotók beleadtak apait-anyait, plusz a költségvetés nagy részét. Ami jól is jött a majd másfél órányi drámázás után. Ha a CGI-s amatőrködéstől eltekintünk, valóban ütősre sikerült a jelenet. Robbanás robbanás hátán, a vadászgépek és a bombázok szűnni nem akaró halálosztása, a legénység valóban hősies, halálra felkészült válaszcsapásai, egészen realisztikus sebesülések, és a pusztulás hihető, részletekbe menő ábrázolása. Külön kiemelendő, hogy az alkotók nem misztifikálták túl a japán hozzáállást. Nem is kellett nekik, a „hazai" nézők pontosan értették a hazájukért és a császárért halálba menők köszöntését. Az elsüllyedt Yamato örvényében groteszkül forgó, keringő testek merész bemutatásáért külön jár a dicséret, Hollywoodban kevesen vállalták volna be a halál ilyen egyszerű, minden mítosztól és hősiességtől megfosztott ábrázolását. Hiányérzetünk itt is csak annyi lehet, mint a film látványvilágában általában: nem látjuk a hajót teljes nagyságában, a vég csak részleteiben bontakozik ki szemünk előtt, soha nem egészében.

A Yamato az európai vagy amerikai szem számára kissé idegenül hathat. Ennek egyetlen oka van, az, hogy nem is a nyugati piacra szánták. A film a japán filmesek tisztelgése japán egyik fontos történelmi pillanata előtt – japánoknak. Ennek megfelelően eszük ágában sem volt átformálni Hollywood-kompatibilissé a színészi játékot vagy az ábrázolási technikát. Ha ezt hajlandóak vagyunk elfogadni, egy idő után egészen élvezhetővé válik a film. Értékét sajnos nagyban rontja a magyar szinkron, amelynek alkotói valami kiismerhetetlen ok miatt ragaszkodtak ahhoz, hogy a japán hanglejtést és beszédstílust utánozzák magyarul, így már-már paródiába hajlik a sok morgás és feszített torokkal elhörrentett mondat. Megtekintését inkább felirattal ajánljuk.
De azért ajánljuk.