A forradalmi tábornok
Szöveg: Zilahy Tamás | 2012. december 8. 14:24Damjanich János 208 éve, 1804. december 8-án a vajdasági Staza (mások szerint Straza) faluban született szerb nemzetiségű családban; apja katonatiszt volt a császári-királyi seregben. Fia is katonai pályára állt, a temesvári katonaiskolában végzett. Soha nem szenvedett vereséget a harcmezőn, minden ütközetet és csatát megnyert.
A délvidéki sikeres harcok elismeréseként 1848 decemberében tábornokká nevezték ki, 1849 januárjától pedig már a bánsági hadtest parancsnokaként ért el nagy sikereket. A tavaszi hadjárat során a szolnoki, hatvani, tápióbicskei, isaszegi, váci és nagysallói ütközetek győzelmei elsősorban nevéhez és híres vörössipkásai bátorságához fűződtek.
Kiváló parancsnok volt, katonái rajongva szerették, zászlóalja a szabadságharc egyik leghősiesebb egysége lett. Damjanich vezetett zászlóaljat, hadsereget is, és gyakran reménytelen helyzetből is tudott fordítani.
Magas, nagydarab és heves természetű ember volt, emellett ravasz, okos és jólelkű is. Idejét katonái közt töltötte, osztozva azok bújában-örömében. Ez, valamint közvetlen, barátságos – bár néha durva – stílusa mindenkiben tiszteletet ébresztett, emberei hajlandóak voltak tűzbe menni érte. Bátorsága vitathatatlan volt, a harcokban többnyire maga is az első sorokban vett részt.
Damjanich János a szabadságharc hős mintaképe, a háború egyik legkiemelkedőbb katonai vezetője volt, ám mégis inkább katonaként volt igazán nagyszerű, mint hadvezérként. Mondhatni, hogy zsenialitása a feladat nagyságától függött. Stratégiai kérdésekben nem volt különösebben tehetséges, ám a harcok taktikai szintjéhez közeledve egyre világosabban megmutatkoztak erényei. Ugyanakkor katonai és emberi nagyságának köszönhetően számos történet és legenda fűződött személyéhez.
Damjanichot 1848. december 20-án vezérőrnaggyá léptették elő. 1849. április 28-án ideiglenes hadügyminiszterré is kinevezték, azonban mikor kikocsizott csapatai megszemlélésére, eltört a lába, emiatt szolgálatképtelenné vált, s a szabadságharc hadserege ezzel elveszítette egyik legtehetségesebb tábornokát. Július 11-étől az aradi vár főfelügyelője lett, július 27-étől várparancsnok. Augusztus 17-én a cári csapatok előtt tette le a fegyvert.
Kötél általi halálra ítélték, és az aradi várban 1849. október 6-án kivégezték. Utolsó előttiként került rá sor a kötél általi halálra szánt kilenc vértanú közt, legendássá váltak végső szavai: „Azt gondoltam, én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam…"
Íme kortársai véleménye Damjanichról:
„Az öregúrban volt valamelyes hiúság, szívesen vette, hogy ünneplik. Fényes tábornoki egyenruhában járt. A nép hőse lett, ámbár a nép józan eszével belátta, hogy csak vitéz vagdalkozó, és ha kedvence volt is, reményeit nem belé helyezte. Damjanich tán nem nagy hadvezér, de egy nem túlságosan nagy harcvonalat hidegvérrel s kellő belátással tudott vezetni." (Leiningen-Westerburg Károly tábornok)
„Damjanich magát forradalmi tábornoknak nevezé." (Vukovics Sebő igazságügy-miniszter)
„Barátainak tartott katonáival azok fáradalmait és szükségeit szívélyesen megosztá, úgy vígságaikban is szinte a pajtáskodásig részt vett, s becsét és tekintélyét mégis nemhogy veszté, sőt már athléta alakjánál fogva is – tudjuk, hogy a köznép képzeletében a király egy fejjel nagyobb a többinél! – imponált, s alattvalói irányában barátságos viselete bizalmat gerjesztett, a miért tőlök atyjuknak, barátjuknak, tanácsadójuknak tartatott, tiszteltetett, s készek voltak érte a tűzbe ugrani." (Mészáros Lázár hadügyminiszter)
Fotó: archív
