Katonák, reformátusok: emberek az embertelenségben

A számvető megismeréshez már 70 év elegendő idő; azaz tartozunk egymásnak, magunknak azzal – szögezte le Bölcskei Gusztáv, a Magyarországi Református Zsinat lelkészi elnöke –, hogy „őszintén, reálisabban, emberségesebben beszéljünk egy embertelen korszakról".

Ezt a konferencia példaértékűen józan, higgadt hangvétellel, a szaktudományos tényszámbavétellel és –elemzéssel, új megközelítéssel tette meg, nem vagy rosszul ismert tényismeretek, előítéletek, sötét zugaiba bevilágítva.

Útmutató dr. Fabiny Tamás, az Északi Evangélikus Egyházkerület püspökének gondolata, lelkészek példáival hangsúlyozva: lett légyen bármilyen színű a diktatúra, mindenhol, mindig embernek kell maradnunk!

E kategorikus imperatívusznak tett eleget az a sok protestáns szervezet, lelkész, hívő, aki a maga módján mentette végveszélybe került zsidó honfitársainkat: illegális és tömeges keresztelésekkel, származás-, kereszt- és házasságlevelekkel, okmányokkal, búvóhelyekkel, élelemmel, népkonyhákkal, szeretetvendégségekkel, pénzzel. A katonai vezetők zöld arcképes igazolvánnyal, munkaszolgálati behívóval, ugyanis ez az egyenruha, így a honvédséghez tartozás miatt kizárta a deportálást.

Ravasz László református püspök egyházi vezetőként elsőnek tiltakozott a zsidóellenes intézkedések, bánásmód ellen; zsidó-keresztyén tanács felállítását, Budapest nyílt várossá nyilvánítását követelte, közös memorandumot írt Szálasinak. A magyar református konventtel 1942 végén életre hívták a Jó Pásztor missziós mozgalmat. A név Jézus egyik evangéliumi mondatából származik: Én vagyok a jó pásztor, aki életét adja a juhokért! Ilyen jó pásztor volt – többek között – Sztehlo Gábor, Soos Géza, Szent-Iványi Domokos, Éliás József, Benkó Ferenc, Keken András, vagy a nagyatádi Wallenberg, Kemény Sándor és a kolozsvári evangélikus lelkész, Járosi Andor, akik az eredeti hitgondozási, szociális és karitatív célokat csakhamar embermentéssel váltották fel.

A korszak történelmi hátterét – számtalan kérdés fölvetése, a hibák és erények átgondolt mérlegelésére való intelem közben – Prof. Dr.habil. Szakály Sándor egyetemi tanár, a KRE Történettudományi Doktori Iskola és Történettudományi Intézet vezetője vázolta, aminek lényege: hazánk 1944. március 19-i német megszállása alapvetően megváltoztatta a viszonyokat, a magyar szuverenitás lényegében megszűnt, az akcióképesség sem lehetett nagyobb, bár a katonai vezetés hamar ráébredt, hogy a háború elveszett; folytak titkos tárgyalások s szervezkedések, alakult kiugrási iroda, tömeges mentésre sétáltató bizottságok sora. Ám a németek mindent megtudtak, Magyarország megtartásának mikéntjére terveket dolgoztak ki.

A történész professzor emlékeztetett arra: zsidó honfitársaink Magyarország német megszállásáig viszonylagos biztonságban voltak, főleg (közép-kelet) európai összevetésben. Bármilyen ellenállás a szélsőjobb – s a németek – azonnali erőszakos felülkerekedését eredményezte volna, beláthatatlan következményekkel a zsidóságra.

Jelentős tény: Soos Géza – személyéről dr. habil. Horváth Erzsébet, a Károli Gáspár Református Egyetem docense szólt részletesebben –; megkapván az úgynevezett Auschwitzi jegyzőkönyvet, azt magyarra fordíttatta és számos világi és egyházi személynek Magyarországon és külföldön eljuttatva felriasztott sokakat. A jegyzőkönyvben foglaltak megdöbbentették Horthy Miklós kormányzót is. (A magyar katonai és politikai elit, illetve a civil lakosság – közöttük a magyarországi zsidóság tagjai — sem tudott a deportálások valódi céljairól). Horthy Miklós 1944. június 26-án leállíttatta a deportálást.

Még jelentősebb tény: Koszorús Ferenc vezérkari ezredesnek, a Budapesten, illetve Esztergomnál állomásozó I. páncélos hadtest vezérkari főnökének a (had)történetben egyedülálló (és kockázatos) cselekedete. Koszorús, valamint Csipkés Ernő címzetes vezérőrnagy kiemelkedő embermentő szerepét dr. Bonhardt Attila ezredes, a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténelmi Levéltár és Irattárának igazgatója ismertette alapos szakszerűséggel. Az embermentésben részt vállalók között persze más neveket, katonavezetőket is találunk, mint például Szombathelyi Ferenc, Csatay Lajos. A megmentettek között pedig olyan személyiségeket, mint például Tom Lantos, aki ezt meg is írta.

1944 júniusára a nácik – az európai zsidóság java részének likvidálása után – a hazánkban csaknem 480 ezer – a fővárosban élő vagy idemenekült negyedmillió – életben maradt zsidó deportálását a még a magyar csendőri erők irányítása alatt álló Budapest teljes átvételét is célul tűzték ki. Baky László — a németekkel kollaboráló — belügyi államtitkár az irányítása alatt álló karhatalmi erőkkel puccsszerűen kívánta megoldani Budapest „zsidótlanítását". A neki feltétlen hű „csendőrökből" több századnyi erőt rendelt fel a fővárosba „csendőrünnepség", zászlóavatás címén.

Erről tudomást szerezve a kormányzó, azon nyomban elrendelte a „csendőrtelenítést" Budapesten. Koszorús 1944. július 5-én a 1. páncélos hadosztály alakulatait a stratégiai pontokra rendelte, lezárta az összes bevezető utat. Július 6-án tudatta Bakyval, ha a csendőrei nem távoznak akkor az államfőtől kapott parancs alapján erővel távolítja el azokat Budapestről. Július 7-én Baky kapitulált. E cselekedet azt eredményezte, hogy a Budapesten élő zsidóság megmeneküljön a deportálástól s lehetősége nyíljon a túlélésre.

Végezetül, de nem utolsósorban szóljunk Prof. Dr. Haraszti György, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára izgalmas előadásáról, amely egy kivételes személyre emlékeztetett: Mester Miklósra, a Sztójay-kormány zsidómentő kulturális államtitkárára. Ő elismerően írt a Magyar Függetlenségi Mozgalomról, több ízben találkozott az embermentésben szerepet vállaló magyar katonatisztekkel vagy épp Horthy Kabinetirodájának előszobájában Wallenberggel.


Fotó: A szerző felvételei