A Halálgyár kísértetei

Arról, hogy a németek által megszállt Európában felállított koncentrációs- és munkatáborokban milyen kegyetlenkedések zajlanak, már 1942-43-ban megbízható információkat szereztek a szövetségesek. Az előre eltervezett népirtás tényével azonban csak akkor szembesültek, amikor a háború végének közeledtével – 1944-ben és 1945-ben – a szövetséges hadseregek egymás után szabadították fel a táborokat.

A németek 1933 és 1945 között több tucatnyi koncentrációs tábort építettek fel és működtettek Európában. Ezek közül, minden kétséget kizáróan, az auschwitz-birkenaui tábor a legismertebb, a legnagyobb és a leghírhedtebb. Az auschwitzi koncentrációs és a birkenaui megsemmisítő táborokat már egy 1958-ban megjelent könyv is – amit két egykori fogoly, Ota Kraus és Erich Kulka írt – Halálgyárnak nevezi, s ez a kifejezés azóta is e két tábor szinonimája.

Az egykori lágerek ma állami múzeumként működnek és január 1-jét, húsvét vasárnapját, valamint december 25-ét leszámítva az év valamennyi napján nyitva állnak a látogatók előtt. Akik érkeznek is szép számmal, napjában több ezren.


A látottak hatása alatt…

Az egykori auschwitzi koncentrációs tábor téglabarakkjait már néhányszor végigjárók többségének véleménye szerint a blokkokban és termekben bemutatott fényképek, makettek és a tábor 1945. januári felszabadítása során a Vörös Hadsereg alakulatai által megtalált, a népirtást bizonyító tárgyi emlékek kevésbé vannak hatással a látogatóra, mint az innen alig három kilométerre található, birkenaui megsemmisítő tábor látványa. E sorok írója azonban – aki először járt a hírhedt „Arbeit macht frei" (a munka szabaddá tesz) feliratú főkapun belül – cáfolja ezt az állítást és még napokkal később is a barakkokban látottak hatása alatt áll…

Az első sokk annak az urnának a látványa, amely néhány maroknyi emberi hamvat tartalmaz és emlékeztet mindazokra, akiket itt öltek meg. Hosszú percekig szótlanul nézi az ember az urnát tartó oszlopot, és közben gombóccá zsugorodik a gyomra… Nagyon furcsa érzés a barakkokban az eredeti, egykoron talán piros színű padlókon járni – melyeket hét évtizeddel ezelőttig foglyok százezreinek, azóta pedig turisták milliónak lába koptatott tükörsimára.

A falakon fényképek: 1944 májusában éppen egy magyar zsidókból álló transzportot fotózott végig két német fotográfus, Ernst Hoffman és Bernhard Walter. Több száz fényképet készítettek a szerelvény érkezéséről, a szelektálásról, a nevetgélő, cigarettázó SS-tisztekről, illetve a gázkamra felé tudatlanul meginduló csoportról. Összesen 207 fénykép maradt fenn – amelyből azóta elkészült a kereskedelmi forgalomban is kapható Auschwitz Album -, amelyeket a tábor felszabadításakor egy véletlennek köszönhetően talált meg a borzalmakat túlélő, magyar származású Jákob Lili.

Elmosódott fotók

Egy másik terem falára felakasztott három elmosódott fényképet az egyik sonderkommando tagjai készítettek titokban a fák között levetkőzött, és a gázkamra felé terelt nőkről, valamint a szabadban meggyújtott és füstölő testekről – mert a krematóriumok ekkor már nem győzték a rengeteg holttestet.

A tábort felszabadító Vörös Hadsereg is készített néhány fotót a túlélőkről: az egyiken csíkos ruhába öltözött gyerekek néznek bele a kamerába. Néhány évvel ezelőtt egy orosz turistacsoporttal érkező idős bácsi felismerte saját magát a képen – meséli minden idegenvezető.

Az egyik helyiségben üres fémdobozok láthatók- ezekben tárolták a Ciklon-B kristályait -, amiket a tábor felszabadítói nagy halmokban találtak meg, a rengeteg felhasználásra váró teli csomag mellett… Mintegy hét tonna, zsákokba csomagolt emberi hajra is rátaláltak a szovjet katonák. Ezt már nem sikerült elszállítani a birodalom más területein található gyárakba, hogy szitaszövetet és számos mást szőjenek belőle. Először fel sem tűnik az embernek, csak a tájékoztatót hallva döbben rá: a több tízezer embertől származó haj színe egyformán fakóbarna – a Ciklon-B ugyanis fakítja az emberi szőrzetet…

Szemüvegek, művégtagok, bőröndök, fémedények ezrei, tízezrei – mindegyik teremben más-más, a meggyilkoltaktól elkobzott holmikat állítottak ki. Rám legnagyobb hatással a cipőhegyek voltak – a felnőtt és a gyermek lábbeliket külön-külön tárolóban helyezték el -, amelyekről kiderült: a rendszeres, néhány évenként esedékes állagmegóvás közben még mindig találnak beléjük rejtett leveleket, ékszereket, pénzérméket a múzeum munkatársai.

Menekülne a látogató

Mindez nagyon tömény, néhány teremből már-már menekülne a látogató, pedig még nem is látta a halálblokkot, a kivégzőfalat, vagy éppen a foglyok ruháit és napi élelmiszer adagját bemutató vitrineket…

Amire idáig eljut, már nemcsak az épületekben, hanem a szabadban is mázsás súlyként ül a látogató mellére a múlt. Szédül, levegőért kapkod és szinte hallja a napi 15-16 órás munka után a táborba visszabotorkáló, foglyoknak indulókat játszó zenekart, látja az appellplatzon naponta többször is névsorolvasásra felsorakozott rabok hosszú tömött sorait. Első hallásra hihetetlen, de igaz, mert a zsigereiben érzi az ember, hogy az áldozatok kísértetei a mai napig ott lebegnek a szabályos sorban felhúzott, vörös színű téglaépületek között.

Nem könnyíti meg a látottak feldolgozását a 18. számú barakkban kiépített állandó magyar tárlat sem, amely aprólékos részletességgel magyarázza el és mutatja be – egyebek mellett – a magyarországi kitelepítéseket és a történelmi események főszereplőit. A táborba látogató magyarként ugyanakkor kötelező ezt az épületet is megnézni. A kiállítás „csúcspontja" egy fénykép: a budapesti Schwartz Margitot láthatjuk letartóztatása előtt a családjával, majd pedig a bergen-belseni táborban, annak felszabadítása után…

Az auschwitzi koncentrációs tábor területén a felszabadítás után is épségben maradt a gázkamra és a krematórium – ellenben a birkenaui láger négy hasonló építményével, amelyek közül az egyiket egy lázadás során a foglyok, hármat pedig a táborból elmenekülő SS-katonák robbantottak fel. Ép ésszel nehéz felfogni, hogy a pár tíz négyzetméteres, betonpadlójú teremben emberek tízezrei haltak meg a mérges gáztól, szörnyű kínok között – pedig erről tanúskodnak a kamra falába körömmel vájt mélyedések…

Nyírfaliget

Az anyatábortól három kilométerre, mintegy 175 hektáros területen épült fel Birkenau. A kimondottan megsemmisítő tábornak létrehozott láger a területén található nyírfaligetről kapta a nevét. Egykoron háromszáz fa-, illetve téglabarakk állt a magasfeszültségű árammal „megerősített" szögesdrótkerítés mögött, mára viszont már csak néhány épület maradt fent épségben. Igaz, a lebontott barakkok téglakéményei még mindig az ég felé nyúlnak, mintegy megkövült, vádló mutatóujjként emlékeztetnek a hét évtizeddel ezelőtti borzalmakra. Közülük is kiválik egy, az alsó részén fehérre festett kémény, e körül állt az emberkísérleteiről hírhedtté vált dr. Joseph Mengele barakkja.

A tábor főkapuja, a szétágazó három sínpár, a vágányok korhadó talpfái és a rakodórámpa is mind-mind eredeti; az emberi kegyetlenség kézzelfogható bizonyítékainak látványától besokallt látogató ekkorra már könnyen hallucinálhatja az érkező vonat gőzmozdonyának füttyét, a marhavagonok ajtajának csapódását, a farkaskutyák ugatását, az őrök kiabálását, és az egész borzalmas folyamatot – ahogy azt a Schindler listája című filmben is láthattuk…

A birkenaui tábor hatalmas, és leginkább ez nyomasztja az ide látogatót, bár a latrinabarakk és az épületekbe összezsúfolt faágyak látványa is nehezen dolgozható csak fel. Egyszerre százezernél is több embert tartottak itt fogva, néhányan csak napokig, mások hetekig-hónapokig éltek ideérkezésük után. A borzalmakat viszont csak nagyon kevesen élték túl és a túlélők száma is évről-évre kevesebb.

A tábor felrobbantott krematóriumai között található a fasizmus auschwitzi áldozatainak szentelt emlékmű. Bár a kívülálló számára nehezen megfejthető a hatalmas alkotás figuráinak jelentése, a magyar nyelvű emléktábla szövege mindennél többet mond. „Legyen ez hely örök jajkiáltás és intés az emberiségnek: a hitleristák itt gyilkoltak meg hozzávetőleg másfél millió férfit, nőt és gyermeket – többségében Európa országainak zsidó polgárait. Auschwitz-Birkenau 1940-1945."

Fotó: a szerző felvételei