A modern kor legnagyobb inváziója

A filmes példáknál maradva, aki látta Az elit alakulat című tízrészes minisorozatot, jól tudja, hogy a szárazföldi erők 1944. június 6-i támadását az „ejtőernyős-történelem" egyik legnagyobb hadművelete előzte meg. A D-nap előtt összesen 1200 repülőgép hagyta el Angliát, hogy az ellenséges vonalak mögé juttasson tizenháromezer amerikai és brit ejtőernyőst.
Hogy a tervezett ugrási zónák titokban maradhassanak, a valós légi inváziót egy egészen furcsa, álejtőernyős-támadás előzte meg. A harcoló alakulatok előtt ugyanis Rupert (avagy az amerikaiak szerint Oscar), és a vele azonos nevet viselő ezernyi ikertestvére „ugrott ki" a szövetségesek repülőgépeiből. A kitömött babák egyrészt nagyobb ejtőernyős létszámot sejtettek, másrészt pedig látványos földet érésük megannyi német egységet vonzott egy helyre, távol a valódi ejtőernyősök ugrási zónájától.
Más kérdés persze, hogy a normandiai partraszállás ejtőernyős akciója végül korántsem kezdődött jól, hiszen a különböző alegységek igencsak szétszóródva érkeztek meg Franciaországba. Az első napokban így „csak" amolyan szabotázsakciókat hajtották végre. Ám Ruperték maradéktalanul elvégezték a rájuk szabott feladatokat. 

A szellemhadsereg

Az invázió előkészítése során akadtak más játékszerek is, amelyek hadieszközökké léptek elő.  Ilyen volt például George Patton tábornok magánhadserege, amelynek vezetésével Eisenhower „jutalmazta meg" korábbi, olaszországi engedetlensége miatt. A Sherman harckocsikból és katonáktól álló „hadsereg" ugyanis felfújható gumiból készült, célja pedig a megtévesztés volt. Az amerikai hadvezetés kínosan ügyelt arra, hogy a németek sem légi felvételekkel, se kémtevékenységgel ne tudhassanak meg semmit a szövetségesek inváziós terveiről. Ezért még arra is időt szántak, hogy a a felfújható hadosztályokat Anglia szerte ide-oda mozgassák, imitálva a lázas készülődést. Emellett téves információkat hoztak napvilágra az invázió tervezett helyéről is. Mindehhez kapóra jött az éppen büntetésben lévő Patton, aki a németek szemében addigra már hírhedtnek számított, így személyével a megtévesztés még hihetőbb volt.

Pech vagy szerencse?

Az eredeti – sok éven át finomítgatott − tervek szerint a partraszállás már májusban megtörtént volna. Ám az időjárás közbeszólt és rettenetes vihart szabadított a francia partokra, emiatt lehetetlenné vált a partraszállító csónakok használata. Június 5-e éjszakáján is csak „éppen megfelelő" volt az idő, ám Dwight D. Eisenhower tábornok a támadás megindítása mellett döntött. Hatodikán reggel azonban kellemetlen meglepetés érte az első, partra szálló tengerészgyalogosokat: apály volt. Mindeddig az összes gyakorlást dagály idején hajtottak végre Angliában, azaz azt tervezték, hogy a katonák a föveny jelentős részén még a csónakok fedezékében jutnak át. Az alacsony tengerszint miatt a csónakokat vezető tengerészek nem kockáztathatták azt, hogy fennakadtak a homokpadokon, így a tervezettnél korábban kellett kitenniük a támadó katonákat, akiknek mellig-térdig érő, jéghideg vízben, könnyű célponttá válva és folyamatos tűz alatt kellett kijutniuk a partra. Ennek ellenére sokuk halálát nem is a harc okozta, hanem az, hogy a nehéz felszerelésük lehúzta őket a víz alá és megfulladtak. Ám előnye is volt az apálynak: az alacsony vízszint miatt jól látszottak azok a fa- és fémoszlopok, amelyek tetejére taposó- és harckocsiaknákat telepítettek a németek, így védekezve a támadó csónakok ellen.

Az invázió számokban

A németeknek 1944. június 6-án 55 teljes értékű hadosztálya volt Franciaország-szerte, ezzel szemben a szövetségesek mindössze 8 hadosztállyal tudták megkezdeni az inváziót. Igaz persze, hogy az első erőket még további kétmillió(!) katona követte az elkövetkezendő hetekben. Csak a partraszállás után öt napon belül több mint 325 ezer szövetséges katona érkezett Normandiába.
Párizs felszabadításáig csaknem 209 ezer szövetséges, 200 ezer német katona és 20 ezer francia civil sebesült meg vagy vesztette életét a harcok során.
Az öt partszakasz közül − mint ismeretes − az Omaha jelzésű bizonyult a legvéresebbnek. Itt, a német megerősített állások miatt 2400 amerikai gyalogos halt meg. Az inváziót követően 200 ezer német vált hadifogollyá, akik többségét az Egyesült Államokba szállították, többségüket Texas állambeli fogolytáborokba.