A nap, amikor az anthrax elszabadult

Ősi fegyver, állandó rettegés

A biológiai hadviselés szinte egyidős a háborúkkal. Az etikailag minden szinten megkérdőjelezhető, ám rendkívül hatásos harcmodort már az ókorban is alkalmazták (a kutak megfertőzése hullákkal vagy ürülékkel egy katonák által hátrahagyott területen például rendszeres volt már a történelem kezdetén is), s az idők folyamán gyakorlatilag csak a célba juttatás módja finomodott, maga az „alapfegyver" nem. A leghíresebb első feljegyzett biológiai hadművelet 1346-ban történt, amikor a kipcsakok Kaffa várát ostromolták. Az erődöt védő genovaiak nem sejtették, mi vár rájuk. A kipcsakok ugyanis felhagytak a hagyományos harcmodorral, és katapultjaikkal pestises hullákat lőttek be a várba. A kitört járvány rövid idő alatt el is döntötte a csata sorsát. A genovaiak feladták a várat, majd szétszéledtek, ki Genovába, ki Velencébe, ki Konstantinápolyba, magukkal hurcolva a pestist. Ennek eredményeképpen robbant ki a legpusztítóbb európai járvány, amely 1347-től egészen 1353-ig tombolt.

Azt a katonai vezetők világosan látták, hogy a biológiai fegyverek kétélűek. Ha nem gondosan ellenőrzött körülmények között alkalmazzák, a csapásmérőre ugyanolyan veszélyt jelentenek, mint arra, akire a csapást mérik. (Más kérdés, hogy a történelem számtalan alkalommal bizonyította: gondosan ellenőrzött körülmények nem léteznek.) Az I. világháború után, 1925-ben elfogadott genfi jegyzőkönyv már elég világosan látta a veszélyt, éppen ezért tett kísérletet a vegyi és biológiai fegyverek tiltására. Ez aztán további kiigazításokra szorult, attól függően, hogy az azt követő évtizedekben a világ pontjain éppen milyen súlyosságú konfliktusok robbantak ki, és hogyan került újra és újra előtérbe a rettegés a néma haláltól.

Ennek hatására ratifikálták az ENSZ 1971-es ülésszakán a biológiai és toxinfegyverek tilalmáról szóló egyezményt. Alapjául a genfi jegyzőkönyv szolgált, s tiltotta minden olyan mikrobiológiai és bakteriológiai hatóanyag, méreg, valamint a célba juttatásukra felhasznált eszköz birtoklását vagy fejlesztését, amely mennyiségében vagy típusában túlmutat a polgári felhasználás területén. Az aláírók között 1973-ban már ott volt a Szovjetunió is, amely ügyes és jól álcázott csellel kerülte ki azt, hogy be is tartsa a törvényerőre emelkedett rendeletet.

Halálgyártás ipari méretekben

Az egyezmény ratifikálásával egy időben a Szovjetunió még nagyobb fokozatra kapcsolt a vegyi és biológiai fegyvergyártás terén. Abból indultak ki, hogy a hidegháború közepén az USA úgysem tartja be az egyezményt, akkor ők miért tennék? Persze nyíltan már nem lehetett a laborokat és a gyárakat üzemeltetni, így megalakították a Moszkva Össz-Szövetségi Tudományos Termelő Szövetséget, közismertebb nevén Biopreparatot. Ez egy fedőszervezet volt, és gyakorlatilag az egész országban felügyelte a békésnek álcázott tömegtermelést. Hivatalosan ugyanis oltóanyagokat, növényvédő szereket és gyógyszerkészítményeket gyártottak, de a felszín alatt vad biofegyver-kísérleteket végeztek. Kórokozókat tartalmazó mintákat nemes egyszerűséggel nyugati laboratóriumokból rendeltek, hogy aztán fegyvert tenyésszenek belőlük. A Biopreparat több tízezer embert foglalkoztatott mintegy negyven létesítményében. Kifejlesztették az összes létező törzset, amelyre csak képesek voltak, s amelyek a legnagyobb hatékonysággal tudtak gyilkolni. Volt himlőjük, Ebolájuk, sárgalázuk, Marburg-vírusuk, pestisük – és természetesen lépfenéjük, más néven anthraxuk is. Az ipari méreteket öltött haláltermelés egyik legnagyobb létesítménye Szverdlovszkban, a mai Jekatyerinburgban volt. Itt történt az a tragédia, amely lebuktatta később a titkos programot.

Az emberi tényező

Szverdlovszk óriási város, nem véletlenül telepítették oda az üzemet. A lakott területen folytatott fegyvergyártás kevésbé feltűnő, mint egy magányos bázis a semmi közepén. Ez túlzottan ugyan nem zavarta össze a nyugati hírszerzőket, akik a méretekből és a hűtőkonténerek látványából ítélve a kezdetektől sejtették, hogy a békés vakcinaüzemek valójában sokkal komolyabb anyagot állítanak elő. Hogy mekkora méretekben folyt a gyártás, azt jól jelzi, hogy csak a lépfene spórájából évi több ezer kilogrammot termeltek. A biztonságra igyekeztek maximálisan odafigyelni, hiszen egy esetleges baleset óriási kárt okozott volna a program titkosságának. A levegőkeringést speciális szűrőkkel oldották meg, amelyek megfogták a baktériumok spóráit, nehogy azok is a külvilágba kerüljenek a benti levegővel együtt. Ezeket a szűrőket külön csapat cserélte folyamatosan, de nincs az a biztonsági előírás, amely az ember alapvető tulajdonságát, a tévedést kiküszöbölné.

1979. április 2-án éjjel leállították az egyik légszivattyút, hogy a szűrőt kicseréljék benne. A munkaidő pontos betartása nagy úr, így a szerelő, aki kiszedte a szűrőt, még nem rakta be a másikat a helyére, s mivel közben lejárt a műszak, kollégájának adta át a munkát. Aki (abban a hitben, hogy az új szűrő már a helyén van) annak rendje és módja szerint bekapcsolta a védelem nélkül maradt légszivattyút. Mire észbe kaptak, már késő volt. Anthraxspórákkal teli levegő ömlött ki a város közeli utcáira.

A 390-es elnöki rendelet

Egy ilyen horderejű ügyet azonban nem lehet örökre a szőnyeg alá seperni. Bár a Szovjetunió vezetése (még Gorbacsov is) konzekvensen tagadta a szverdlovszki baleset katonai vonatkozásait, a birodalom 1991-es összeomlása az addig működő titokrendszert is megsemmisítette. Ekkoriban adott hosszú interjút a Timesnak Vlagyimir Paszecsnik, a Biopreparat egykori tudományos vezetője, aki 1989-ben szökött Angliába. Kíméletlen őszinteséggel tárta fel, miként álcázták polgári kutatási területnek a biofegyverprogramot, hogyan szegték meg a biológiai és toxinfegyverek tilalmáról szóló egyezményt. Példáját Kanatjan Alibekov ezredes, a Biopreparat orvosbiológiai ügyekért felelős igazgatóhelyettese követte, aki szintén emigrált. Ő már az amerikai titkosszolgálatot informálta a történtekről, részletesen ecsetelve a szverdlovszki drámát is. Oroszország immár nem térhetett ki a kérdések elől, ezért tárgyalásokat kezdett az USA-val és Nagy-Britanniával, sőt, nyugati ellenőröket is beengedett néhány Biopreparat-intézménybe.

1992-ben az orosz elnök először beszélt nyíltan arról, mi is történt Szverdlovszkban azon a végzetes éjszakán, s az azt követő hetekben, majd kibocsátotta a 390-es elnöki rendeletet, amely betiltotta a biológiai fegyverek további kutatását és előállítását. A tudósokból és szakemberekből álló vezető gárda szétszéledt. Ki hazájában, ki külföldön próbált szerencsét. Beszélik, hogy utóbbiaknak könnyebb dolga volt, mivel több hadsereg és terroristacsoport is hajlandó volt nagy összeget áldozni az agyukban tárolt információkért.

Az elnököt egyébként, akinek nevéhez a 390-es rendelet fűződik, Borisz Nyikolajevics Jelcinnek hívták.