A világtörténelem legendás hadseregei (2. rész)

Arany Horda – így nevezték a Mongol Birodalom nyugati részét, a mai Délnyugat-Oroszország, Ukrajna és Kazahsztán területét. Korabeli neve Dzsocsi Ulusza volt, s 1236-ban jött létre, amikor Batu kán elindította a mongolok nagy nyugati hadjáratát, amit a magyar történelem tatárjárás néven ismer. A horda hadserege kegyetlenségéről volt hírhedt, mondhatni legendás. Hadjárataik során leigázták az orosz területeket, támadást indítottak a bolgárok, a bizánciak, a szerbek, a lengyelek és a litvánok ellen, 1285-ben pedig újra betörtek Magyarországra. Az Arany Horda végét a szintén mongol Timur Lenk által, 1395-ben rájuk mért vereség jelentette. Ezt követően a horda kisebb kánságokra esett szét.

A vikingek

A vikingek, e skandináv származású hajósok és harcosok, a 8-11. század között indították rablóportyáikat és hódító hadjárataikat. Kegyetlen harcosaik híre bejárta az akkor ismert világot, és egyes feltételezések szerint ők voltak azok, akik évszázadokkal Kolombusz előtt elérték az újvilág partjait. A viking szó hallatán a legtöbb ember lelki szemei előtt szarvas sisakokban, kerek pajzsokkal, kardokkal harcoló, kegyetlen, fosztogató vad emberek képe jelenik meg. Azt azonban kevesen tudják, hogy a vikingek fejlett kultúrával, navigációs tudással és kereskedelmi képességekkel rendelkeztek.

Szaladin szaracén hadserege

Az egyik legnagyobb ókori közel-keleti uralkodó Egyiptom és Szíria szultánja, a híres hadvezér, Szaladin volt. Az ő nevéhez köthető a szaracénokból álló erős hadsereg kiépítése, amelynek alapját a gyorsan mozgó lovasíjászok alkották. A szaracénok a harmadik keresztes hadjárat hattini csatájában (1187) szerezték meg legendás hírnevüket, amikor megsemmisítő vereséget mértek Guido jeruzsálemi király, III. Rajmund tripoli gróf és Chatilloni Rajnald antiochiai fejedelem egyesült seregeire, megpecsételve ezzel Jeruzsálem és számos keresztes erőd sorsát.

A keresztesek

Szaladin és a szaracénok után essen most szó a híres szultánnal szemben álló keresztes seregekről, amelyek ugyancsak kiérdemelték a legendás jelzőt. A középkor évszázadaiban nyolc nagyobb és legalább félszáz kisebb keresztes hadjáratot indítottak a pápák és az európai uralkodók – elsősorban a Szentföld visszafoglalásáért, de gyakran kisebb célokért, például a török hadak Balkán-félszigetről történő kiűzéséért is. A hadjáratok katonái, a magukat kereszteseknek nevező szervezetlen, szedett-vetett csoportok, illetve a szervezett hadseregek egyaránt kegyetlenkedésükkel írták be magukat a világtörténelembe. A keresztesek között számos lovagi rend képviselői is megtalálhatók voltak, köztük a leghíresebbek, a templomosok, akik számtalan legenda főszereplőjévé váltak az elmúlt évszázadokban. A templomosok rendje 1128-ban, Franciaországban alakult meg, a história szerint az alapító kilenc lovag a Szent Grált kívánta felkutatni. Később a templomosok nemcsak harcoltak a Szentföldön, hanem a keresztény zarándokok útját is biztosították a Szent Sír felé. A rend, amúgy kiváló harcos tagjai együtt étkeztek, szabadidejüket pedig közös imádkozással, gyakorlatozással töltötték.

A szamurájok

Ha kitekintünk a Távol-Keletre, ott is találhatunk legendás hadseregeket, harcosokat. Köztük a szamurájukat, az eredetileg ekként nevezett nemesi származású japán katonákat, akikről az első feljegyzések a 8. század legvégéről maradtak fenn. Kezdetben kisebb fegyveres csoportokat alkottak, az első nagyobb egységek a 12. század végén jelentek meg – ezeket a trónutódlásból kizárt, tartományi tisztségviselőként vidéken letelepedett császári utódok szervezték meg. Egészen a 19. század második feléig a szamuráj harcosok adták a japán sógunátusok katonai támaszát. A szamurájok kezdetben íjat, később inkább kardokat használtak, de arra is kiképezték őket, hogy szükség esetén akár egy bambuszbottal is képesek legyenek megölni az ellenséget. A szamuráj családba született nők maguk is szamurájnak számítottak, de ők csak akkor harcoltak, ha éppen családjuk, illetve hűbéruruk volt veszélyben. A szigetország másik legendás harcos csoportját, a nindzsákat a szamurájok lenézték, sőt, harcmodorukat tisztességtelennek tartották. Ennek ellenére sokszor alkalmazták őket testőrként, vagy éppen hírszerzési feladatokra.

I. Eduard hadserege

Az egyik legkegyetlenebb angol uralkodónak tartják a Nyakigláb jelzővel is illetett I. Eduard királyt, akinek nevéhez fűződik Skócia és Wales meghódítása. A harcos lovagkirály 1272-ben, harminckét évesen lépett az angol trónra, s szinte azonnal hadjáratot indított szomszédjai ellen. Híres, harcedzett hadserege legendásan kegyetlenül bánt a walesiekkel és a skótokkal, felégetett falvak, lemészárolt emberek holttestei jelölték vonulásuk irányát. Volt olyan vár, ahol hadseregének emberei a civil lakosság kétharmadát mészárolták le. Eduard (Edward) király személye megjelenik Arany János Walesi bárdok című költeményében is.

A Német Lovagrend

A lovagrend – amelyet Teuton Lovagrendnek is hívtak – egyházi, egyben katonai rend volt, amelyet eredetileg a betegek ápolásának céljából alapítottak Palesztinában, a 11. században. A Szentföldről visszatérő lovagok először Magyarországon telepedtek le, ám önállósodni szerettek volna, így kikergették őket az országból. Lengyelország fogadta be őket, felemelkedésük is innen indult. A balti „pogány" területeket alig fél évszázad alatt meghódítva alakították meg saját független országukat, és a 13. századra már szinte az egész Baltikumot az irányításuk alá vonták. Még ekkor is tovább szerettek volna terjeszkedni – több alkalommal is megtámadták Lengyelországot és Litvániát –, az 1410-es grünwaldi csatában azonban megsemmisítő vereséget mértek rájuk a lengyel-litván egyesült erők. Hatalmuk a következő években fokozatosan omlott össze, hamarosan be kellett hódolniuk a lengyel királynak.

Az angol íjászok

Az 1337 és 1453 között tartó százéves háború idejére az angol katonai egységek elsajátították az íjak hatékony alkalmazását. Soraikból fejlődtek ki az íjászok legendás alakulatai, akik az úgynevezett hosszúíjaikkal jelentős harcászati fölényt képviseltek egy-egy csatában. Az ütközetek során rövid időn belül két vesszőt lőttek ki, az elsőt magas, míg a másodikat egy alacsonyabb röppályán. A vesszők egyszerre csapódtak be a célba, ám mivel különböző szögekből érkeztek, nagyon nehéz volt ellenük védekezni. A nyílzápor hatékonyságát később, a páncéltörő nyílhegyek megjelenésével tudták fokozni. Az angol íjászok legjelentősebb sikerüket a franciák ellen 1415-ben, Azincourtnál megvívott ütközetben könyvelhették el: a kutatások szerint csak ebben az egy csatában több mint félmillió nyílvesszőt lőttek ki, borzalmas pusztítást végezve az ellenség soraiban.

A janicsárok

Gárdonyi Géza Egri Csillagok című regényében hosszú oldalakon át olvashatunk arról, hogy milyen egységekből állt az egri vár alá felvonuló török sereg. A janicsárok nevét Bornemissza Gergely és társai is rettegték. A janicsár az oszmán-török seregben szolgáló zsoldos, gyalogos katona. Az első janicsárcsapatokat 1362-ben, I. Murád szultán hozta létre. A csapat tagjait az úgynevezett janicsáriskolákban készítették fel a csatákra. Ide már egészen fiatalon, 10-15 éves korukban kerültek be a fiúk; a neveléssel sikerült elérni, hogy a janicsárok feltétlen odaadással szolgálják a szultánt. A janicsárok alkották a szultán testőrségét, és egészen Szulejmán uralkodásának idejéig csak a szultán személyes vezetése alatt voltak kötelesek háborúba menni. A közhiedelemmel ellentétben a janicsároknak csak egy kis része volt keresztény származású, többségük iszlám bosnyákokból, törökökből és rabszolgákból került ki. Az a legenda viszont igaz, hogy valóban a keresztény származású janicsárok voltak a legkegyetlenebbek és a legfanatikusabbak.

A Fekete sereg

Vajon miért lett a magyar történelemben kiemelkedő jelentőségű sereg fekete? Egy elmélet szerint Mátyás király állandó zsoldoshadseregének magját csak az igazságos jelzővel illetett uralkodó halála után kezdték Fekete seregnek hívni, mégpedig egyik kapitányuk, Hanuš Haugvic z Biskupic után, akit „fekete Haugwitz" néven ismertek. Mások ugyanakkor úgy vélik, hogy a sereg akkor kapta a fekete jelzőt, amikor Mátyás halálát követően a katonák vállukon fekete szalagot viseltek. A harmadik teória viszont arról szól, hogy a király címerállata, vagyis a fekete holló miatt ragasztották a zsoldosokra ezt a jelzőt. A sereget egyébként 1459-ben alapította Mátyás, amely a korabeli Európában, a maga nemében páratlannak számított. Husziták, morvák, lengyelek, németek és természetesen magyarok alkották, állandó létszáma 8-10 ezer között mozgott, de hadjáratok idején ennek akár a kétszerese is lehetett. Főbb alakulatai a gyalogság, a tüzérség, a nehéz- és könnyűlovasság voltak. Mátyás királynak egyébként a Fekete sereg mellett is volt jelentős hadereje;  ennek létszáma megközelítette a 90 ezer főt.

(Folytatjuk!)

Fotó: internet