Amikor bombázással érkezik a tavasz

Szöveg: Konkoly Dávid | 2013. március 20. 18:23

Az elmúlt tizenöt év során két olyan háború is bevonult a történelembe, amelynek kezdete márciusra esett. Csúcstechnika a korszerűtlen hadsereg ellen – röviden így lehetne jellemezni mindkettőt. A NATO 1999-ben Jugoszlávia ellen indított akciót, az Amerikai Egyesült Államok 2003-ban Irakot támadta meg.

1999. március 23-án hetven bombázó hagyta el a nyugat-angliai Fairfordot és az észak-olaszországi Avianót, hogy megkezdjék a Szerbia elleni bombázást. A szerbek és az albánok évtizedek óta tartó háborús konfliktusának megoldását célzó rambouillet-i béketárgyalások kudarcba fulladtak, mivel Slobodan Milosevic, Jugoszlávia elnöke nem volt hajlandó aláírni a békemegállapodást. Ennek következményeképpen a NATO megszüntette mindennemű diplomáciai kapcsolatát Jugoszláviával és elindította a 78 napig tartó légi hadjáratot a már amúgy is embargóval sújtott ország ellen.

A légierő csúcstechnikája által végrehajtott bombázások sajnos nem mindig tisztán katonai célpontok ellen irányultak: a bombázás ideje alatt közel félezer épület sérült meg, az áldozatok száma pedig meghaladta a kettőezer-ötszázat.

A légi hadjárat az 1999. június 9-én aláírt kumenovói megállapodásnak köszönhetően ért véget. Az egyezmény értelmében a szerb csapatok elhagyták Koszovót, és megkezdődött a KFOR balkáni missziója. A függetlenségig egészen 2008. február 17-ig kellett várnia Koszovó lakosságának. Így a történelmi Jugoszlávia ma már hét utódállamból áll.

Négy évvel később ugyancsak bombázással érkezett a tavasz: 2003. március 20-án az amerikai csapatok megkezdték az egyik legvitatottabb hadműveletüket, a második öbölháború néven is ismertté vált iraki háborút. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa által nem támogatott Irak Szabadságáért Hadművelet (Operation Iraqi Freedom) célja az állítólagos tömegpusztító fegyverzet leszerelése és a rezsim felszámolása volt. Egy rövid, mindössze 48 órás ultimátum után az amerikai erők a hadihajókról indított Tomahawk rakétákkal és F−117A lopakodókkal felszámolták az iraki légvédelmet, utat engedve a másnapi szárazföldi előrenyomulásnak és a folyamatos intenzív bombázásoknak.

A harcok során 300 ezer korszerűtlenül felszerelt iraki katona állt szemben a 310 ezer fős koalíciós hadsereggel.
Az előrenyomulás annyira gyorsan zajlott, hogy május 1-jén George W. Bush amerikai elnök a Perzsa-öbölből visszatérő USS Abraham Lincoln repülőgép-hordozón bejelentette: a háborút megnyerték. Mondta ezt annak ellenére, hogy Szaddám Huszein még hatalmon volt, és a szövetséges csapatok igazán komoly veszteségei még csak ezután kezdődtek.
A koalíciós erők hosszan tartó, véres harcokat vívtak az ellenállókkal egészen 2010 szeptember 1-jéig, amikor megkezdődött a kivonulás.

Irakban azóta is polgárháború van, s idővel az is kiderült, hogy alaptalan volt a tömegpusztító fegyverekről szóló információ. A diktatúrát sikerült megdönteni, Szaddám Huszeint elfogták és 2006-ban kivégezték. A majdnem kilenc évig tartó háború civil áldozatainak száma 150 ezer főre tehető, azaz átlagosan mindennap 73-an haltak meg. A harcokban harmincezer iraki katona esett el, az amerikai haderő 4500 katonája vesztette életét. Irakból a becslések szerint több mint kétmillióan menekültek el. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a merényletek változatlanul mindennaposak a szunnita és a síita csoportok között.