Az algériai háborúról máig nincs közmegegyezés Franciaországban
Szöveg: honvedelem.hu / MTI | 2012. március 19. 12:50Több mint húsz tanulmánykötettel és dokumentumfilmek özönével emlékezik Franciaország arra, hogy ötven éve, 1962. március 18-án írták alá a francia kormány képviselői és az Algériai Köztársaság ideiglenes kormányának meghatalmazottai az eviani megállapodásokat, amelyek véget vetettek Franciaország 132 éves algériai gyarmati uralmának és a hét és fél éve folyó, kegyetlen és véres algériai függetlenségi háborúnak. Az óriási szenvedélyeket kiváltó, máig lezáratlan történelmi kérdések miatt és a közelgő választásokra tekintettel hivatalos megemlékezést azonban sem Franciaországban, sem Algériában nem tartanak.
A II. világháború után éppen ötven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy 1995-ben Jacques Chirac akkori köztársasági elnök elismerje a francia állam felelősségét a zsidók deportálásában. Addigra a francia történészek és a társadalom is feldolgozta a holokauszt tragédiáját. Az algériai háborút illetően hasonló utat jár be Franciaország, csak valamivel lassabban.
A franciák 78 százaléka 1962-ben népszavazáson mondta ki az algériaiak önrendelkezési jogát, a francia iskolákban 1983 óta tanítják „az algériai háború" történetét, de a francia nemzetgyűlés csak 1999-ben ismerte el, hogy Algériában „háború" és nem „rendfenntartás" történt.
Azóta egyre több a gesztusjellegű megemlékezés Franciaországban a 400 ezer besorozott katona előtti tisztelgéstől az 1961-ben Párizsban lemészárolt algériai tüntetők tiszteletére állított emléktábla 2001-es felavatásáig. A megbékélés időszaka azonban még nem jött el, miután az algériai háború a mai napig megosztja a francia társadalmat.
Az áldozatok számát illetően nincs közmegegyezés: az algériai történészek szerint az ötvenes években 9 milliós lakosú országban mintegy másfél millióan vesztették életüket a hét és fél évig tartó harcokban, a francia történészek szerint viszont a konfliktusnak csupán 400 ezer áldozata volt.
Az emlékezés egyik fájdalmas pontja a márciusi fegyverszünet és a függetlenség július 5-i kikiáltása között teret nyert erőszak: több tízezer úgynevezett harkit, olyan algériait mészároltak le honfitársaik, akik a francia hadseregben harcoltak a Nemzeti Felszabadítási Front (FLN) harcosai ellen. „Bőrönd vagy koporsó!" jelmondattal pedig az európai telepeseket emberrablásokkal és egyéb kegyetlenkedésekkel kényszerítették Algéria elhagyására.
Ötven évvel később több százezer veterán meggyőződése, hogy a francia politikai elit elárulta őket, a Franciaországba áttelepült egymillió „feketelábúnak" nevezett francia telepes (200 ezer francia Algériában maradt) és több millió leszármazottjuk, illetve a 700 ezer áttelepült harki pedig kisemmizve érzi magát, amiért veszteségeiket a francia állam a mai napig nem ismerte el.
Nem tisztázott a francia katonák által a háborúban rendszeresen alkalmazott kínzások kérdése sem. Egy évtizede áldozatok és francia tisztek egyre nyíltabban beszélnek arról, hogy a francia hadsereg több százezer algériai ellen „náci módszereket" alkalmazott, s nemcsak kivételes túlkapásoknak tudhatók be a verések, fojtogatások, körömletépések, szemkiszúrások, nők megerőszakolása.
A francia hadsereg azonban egyelőre hivatalosan nem ismerte el a kínzásokat.
Benjamin Stora történész szerint az algériai háború több szempontból is a mai francia politikai berendezkedés alapköve: az 1958-as, mai is érvényben lévő alkotmány, amely gyakorlatilag tejhatalmú köztársasági elnököt állított Franciaország élére, a háborús válsághelyzetben született.
Algéria volt az egyetlen francia gyarmat, amely véres harcok árán és nem békés átmenettel vívta ki függetlenségét.
Algéria elvesztésével azonban Franciaország kénytelen volt újragondolni szerepét a világban. Charles de Gaulle elnök az algériai vereség nyomán definiálta újra hazája stratégiáját Németországgal és a keleti-európai országokkal szemben. Az algériai háború alatt elszigetelődött Franciaországból a tábornok a népek önrendelkezéséért síkra szálló, az amerikai és a szovjet hegemóniát elítélő harmadik utas politikát hirdető európai hatalommá formálta hazáját. Mindent megtett azért, hogy Franciaország úgy váljon gyarmatosító nagyhatalomból a demokratikus Európa egyik vezető országává, hogy közben ne kelljen szembenéznie sem vereségével, sem megkérdőjeleznie az asszimilációra épülő politikai állammodelljét.
A franciaországi arab mozgalmak megjelenésével, a rasszizmus erősödésével, valamint a szélsőjobboldali Nemzeti Front megalapításával az 1980-as években lett először közbeszéd tárgya az algériai háború és annak következményei. A politikai iszlamizmus algériai megszületésével a ’90-es években kétféle álláspont kristályosodott ki: míg a francia társadalom egy része úgy véli, hogy a gyarmatosító múlt is hozzájárult Algéria kizsákmányolásához és legyengüléséhez, mások szerint részben a függetlenség következménye az iszlám előretörése.
A másfél hónap múlva esedékes francia elnökválasztáson a székéért újrainduló Nicolas Sarkozy már korábban jelezte, hogy senki ne várjon bűnbánatot Franciaországtól. „Történtek atrocitások, azokat el is kell ítélni, de Franciaországnak nem kell bűnbánatot gyakorolnia ezért a háborúért" – mondta a köztársasági elnök.
Alain Juppé külügyminiszter pedig arra emlékeztetett: Abdelaziz Buteflika algériai elnök osztja azt a francia álláspontot hogy „a jövőbe tekintve" kell az ötvenedik évfordulóra emlékezni, „szerényen, elkerülve mindkét oldalon a szélsőséges megszólalásokat". A mostani visszafogottsághoz nagymértékben hozzájárul az is, hogy Algériában május 10-én tartják a parlamenti választásokat, ezért az ottani elitnek sem érdeke a polémia. A függetlenség kikiáltásának július 5-i ötvenedik évfordulóján viszont már hatalmas ünnepségsorozat várható az észak-afrikai országban.
