Az USA hadba lép
Szöveg: Feith László | 2017. április 23. 12:061917. április 6-án új szakaszához érkezett az akkor már három éve dúló első világháború: e napon ugyanis az Amerikai Egyesült Államok hadba lépett az antant oldalán. A tengerentúli hatalom semlegességi politikájának feladásához nagyban hozzájárult az a német távirat is, amelyet a britek fogtak el és fejtettek meg.
Wilson elnök a semlegesség feladására buzdított a Kongresszus előtt 1917. április 2-án mondott beszédében.
Az első világháború kitörésekor az Egyesült Államok semleges maradt, ugyanakkor igyekezett a maga javára kiaknázni az antant és a központi hatalmak katonai küzdelmét. Ennek szellemében bővítette gazdasági kapcsolatait a háború előtti legfőbb partnerével, Nagy-Britanniával, de a szigetország első számú ellenfelével, Németországgal is kereskedett. Ám miután a harcok kezdetén a brit flotta blokád alá vette a német partokat, már csupán az antant országai részesültek az Európába irányuló amerikai szállítmányokból, feltéve, ha azok egyáltalán célba jutottak; a német tengeralattjárók ugyanis egymás után küldték hullámsírba a kereskedelmi és személyszállító hajókat. Számos ilyen incidens terhelte meg az amerikai–német viszonyt, s ezek sorából is kiemelkedett a LUSITANIA óceánjáró elsüllyesztése; az U–20-as búvárhajó 1915. május 7-i akciója 1201 ember, köztük 128 amerikai állampolgár életét követelte. Mindebből pedig a britek kovácsoltak előnyt: együttműködésük szorosabbá vált az Egyesült Államokkal, melynek közvéleménye és politikai vezetése körében hatalmas felháborodást váltott ki a német tengeralattjárók által alkalmazott harcmodor.
Döntési kényszer
Az USA 1916 végére már hatalmas politikai és gazdasági hasznot húzott a háborúból, hiszen annak során az európai hatalmak kölcsönösen gyengítették egymást, az antant országai pedig eladósodtak a tengerentúli állam irányába. Az amerikai érdekek ugyanakkor a konfliktus kompromisszumos, a harcok előtti állapothoz közel álló lezárását kívánták; a washingtoni kormányzat célja egyértelműen az európai hatalmi egyensúly fenntartása volt. Woodrow Wilson elnök is úgy vélte: a háborúnak kizárólag tárgyalásos úton lehet véget vetni, egyúttal szilárdan hitte, hogy akkor jár el a leghelyesebben, ha országát távol tartja a harcoktól, és csak a közvetítő szerepét vállalja.
Mindemellett a szintén februárban, Péterváron kibontakozott forradalom nyomán számítani lehetett arra is, hogy Oroszország – bár ekkor még az Ideiglenes Kormány folytatta a harcot – előbb-utóbb kiválik a háborúból. Egy ilyen lépés már alapjaiban borította volna fel az antant és a központi hatalmak közt kialakult erőviszonyt, amelynek helyreállítása érdekében az Egyesült Államoknak fontolóra kellett vennie a hadba lépést.
A korlátlan búvárhajóharc és Oroszország háborúból történő esetleges kilépése ugyanis az antant végső vereségének lehetőségét is magában hordozta, s az Egyesült Államoknak azzal szintén számolnia kellett, hogy az elhúzódó konfliktus szülte elégedetlenség Európa-szerte forradalmakhoz vezet, amelyek szélsőséges esetben akár a kapitalista rendszer bukását is okozhatják a kontinensen.
Zimmermann levele
Az Egyesült Államokat mindazonáltal nemcsak ezek a tényezők késztették semlegességi politikája módosítására, hanem egy, a britek által elfogott és megfejtett német távirat tartalma is.
A levél összefüggésben állt a korlátlan tengeralattjáró-háborúval, melyet a német hadvezetés a harcok végkimenetele szempontjából döntő jelentőségűnek ítélt. Meggyőződéssel vallották, hogy a Nagy-Britannia számára létfontosságú nyersanyagokat, élelmiszert és utánpótlást szállító kereskedelmi hajók megsemmisítésével öt hónap alatt térdre kényszeríthetik a szigetországot. A német döntéshozók ugyanakkor azt is tudták: ez a harcmodor elkerülhetetlenül együtt jár amerikai hajók elsüllyesztésével, így biztosra lehetett venni, hogy az Egyesült Államok hadat üzen Németországnak. Ezt felismerve Arthur Zimmermann külügyminiszter előkészített egy tervet, amelytől azt remélte, hogy elodázza a tengerentúli hatalom bekapcsolódását az európai hadszíntér harcaiba, sőt, szerencsés esetben akár el is tántoríthatja őket attól.
Rá akarta venni Mexikót az Egyesült Államok megtámadására, ha az utóbbi ország feladja semlegességét és az antant oldalán belép az első világháborúba. A közép-amerikai állam együttműködéséért cserébe a német külügyminiszter pénzügyi és katonai támogatást ígért, illetve kilátásba helyezte az 1846–48 között megvívott amerikai–mexikói háború után elvesztett Texas, Új-Mexikó és Arizona visszacsatolását. Zimmermann ezenkívül közvetítői szerepet is szánt a mexikói elnöknek, mivel Japánt is szerette volna megnyerni az USA ellen formálódó koalíció számára. Ha a három ország egyezségre jut, akkor az Egyesült Államokat keletről Németország, nyugatról Japán, délről pedig Mexikó fenyegetné, amely lehetetlenné tenné, hogy az amerikaiak katonákat küldjenek Európába – legalábbis Zimmermann reményei szerint. A külügyminiszter 1917. január 16-án a tettek mezejére is lépett. Kódolt táviratot küldött a washingtoni német nagykövet, Johann-Heinrich von Bernstorff számára, aki továbbította azt Heinrich von Eckhardt mexikói német nagykövetnek. A levél tartalmát ő ismertette a mexikói elnökkel.
A LUSITANIA elsüllyesztése 128 amerikai állampolgár életét követelte. Bár a történtek után feszültté vált az USA és Németország viszonya, ekkor még elmaradt a hadüzenet.
Maga az üzenet így szólt: „Február elsejétől kezdve korlátlan tengeralattjáró-háborút szándékozunk indítani. Mindezek ellenére arra törekszünk, hogy az Egyesült Államok maradjon semleges. Ha ez nem következik be, mi szövetséget ajánlunk Mexikónak a következő alapon: harcoljunk együtt, teremtsük meg a békét együtt, nagyvonalú pénzügyi segítséget biztosítunk és elfogadjuk, hogy Mexikó vissza akarja szerezni elvesztett területeit Texasban, Új-Mexikóban és Arizonában. Az egyezmény részleteinek kidolgozását Önre (von Eckhardtra – a szerző megjegyzése) bízzuk. Ön fogja informálni az elnököt (a mexikóit – a szerző megjegyzése) a fentiekről a legnagyobb titoktartás mellett azonnal, amint a háború az Egyesült Államokkal bekövetkezik és javasolja neki: a saját kezdeményezésére hívja meg Japánt azzal a céllal, hogy azonnal csatlakozzon ehhez a tervhez, ugyanakkor legyen közvetítő Japán és köztünk. Kérem, hívja fel az elnök figyelmét arra a tényre, hogy tengeralattjáróink kíméletlen használata előrevetíti: Anglia néhány hónap múlva békére kényszerül. Aláírás: Zimmermann"
Akcióban a kódfejtők
Zimmermann tehát rejtjeleztette a táviratot, mert tudta, hogy az antant minden, a tengerentúlra irányuló német kommunikációt lehallgat. 1914. augusztus 4-én ugyanis a TELCONIA nevű brit hajó elvágta a németek transzatlanti, tengeralatti kábeleit. Ezzel az akcióval a britek rákényszerítették ellenségüket, hogy üzeneteiket rádión vagy más országok tulajdonában lévő kábeleken továbbítsák. Zimmermannak is ezt kellett tennie: táviratát Svédországon keresztül, illetve a közvetlenebb összeköttetést biztosító amerikai tulajdonú kábelen küldte el. Az üzenet azonban így is a britek kezébe került. Az elfogott táviratot megkapta a 40-es szoba (Room 40), az Admiralitás rejtjelfejtő irodája, amelyet a számára eredetileg kijelölt helyiségről neveztek el.
A levél tartalmának megfejtése William Montgomery-re és Nigel de Grey-re várt. Azonnal látták, hogy azt a magas szintű diplomáciai közlésekre használt kóddal titkosították, amelynek feltörésében már volt némi tapasztalatuk. Bár a megoldás korántsem volt triviális, estére Zimmermann tervének körvonalai már kibontakoztak a páros előtt. Értesítették az Admiralitás hírszerző szolgálatának vezetőjét, William Reginald Hall tengernagyot, aki viszont nem továbbította az értesülést az amerikaiaknak, hanem arra kérte a két szakembert, hogy fejtsék meg a teljes üzenetet, hátha van a táviratban olyan döntő fontosságú részlet, amire még nem derült fény. Persze elsősorban nem ezért tartotta vissza az értesülést: úgy vélte, ha átadják a megfejtett Zimmermann-táviratot az amerikaiaknak, s ők nyilvánosságra hozzák azt, abból a németek rájönnek, hogy feltörték a kódjukat, mire kidolgoznak egy új, jobb titkosítási módszert. Ezáltal pedig a britek elvesztenek egy roppant fontos információs csatornát.
Az amerikai haderő első alakulatai 1917 nyarán érkeztek meg Franciaországba.
Montgomery és De Grey két hét alatt teljes egészében megfejtette Zimmermann levelét. Mindeközben Hall úgy keverte a lapokat, hogy a németek azt higgyék: a táviratot a mexikói elnöki palotából lopták el, s nem a britek fogták el, majd fejtették meg. A dekódolt üzenetet végül 1917. február 23-án adta át Arthur Balfour brit külügyminiszter Walter Page londoni amerikai nagykövetnek, négy nappal később pedig Wilson elnök is a tulajdon két szemével láthatta annak bizonyítékát, miszerint Németország az Egyesült Államok megtámadására bujtogat.
A washingtoni kormányzatban ugyanakkor volt némi aggodalom amiatt, hogy a távirat esetleg koholmány is lehet: a britek gyártották annak érdekében, hogy az Egyesült Államokat bevonják a háborúba. A kételyek azonban hamarosan szertefoszlottak, mert Zimmermann nyilvánosan elismerte: ő küldte a táviratot. A német külügyminisztérium természetesen vizsgálatot indított annak kiderítésére, hogy miként került a levél az amerikaiak kezébe. Hall machinációinak köszönhetően végül arra a teljesen téves következtetésre jutottak, hogy Mexikóban történt az árulás. A tengernagy más módon is igyekezett elterelni a figyelmet a brit kódfejtőkről. Egy újságcikkben kritizálta saját szervezetét, amiért nem fogták el a Zimmermann-táviratot. Ennek nyomán újabb írások jelentek meg, amelyek szapulták a brit hírszerző szolgálatot és az egekig magasztalták az amerikait.
Irány Európa!
A február elsején újraindított korlátlan tengeralattjáró-háború keretében a németek március 12-én süllyesztették el az első, amerikai zászló alatt hajózó kereskedelmi egységet, majd március 16–18. között további hármat. Ez volt az utolsó csepp a pohárban: a Kongresszus előtt 1917. április 2-án mondott beszédében Wilson elnök a semlegesség feladására buzdított, melynek hatására két nappal később a szenátus, április 6-án pedig a képviselőház is megszavazta a hadba lépést, amiről a washingtoni kormányzat még aznap tájékoztatta Berlint.
A Virginia-osztályú USS NEW JERSEY csatahajó. Hadba lépését követően az akkor a világ harmadik legerősebb flottájával rendelkező Egyesült Államok átvette a konvojkísérési feladatokat a britektől.
Az Egyesült Államok azonban 1917 tavaszán még nem rendelkezett akkora és olyan felszereltségű hadsereggel, amellyel jelentősen befolyásolhatta volna az európai hadszíntéren kialakult erőviszonyokat. Franciaországba június 25-én érkezett meg a négy ezredből álló 1. hadosztályuk, amelyet aztán Lotharingiába szállítottak kiképzésre. Az első amerikai egységek pedig csak 1917 őszén kapcsolódtak be a harcokba. Az USA hadba lépése tehát ekkor még elsősorban az antant morális erősítése tekintetében bírt nagy jelentőséggel. Persze katonai szempontból sem volt elhanyagolható a megjelenésük, hiszen komoly erőt képviselő flottájuk – amely 1917-ben a világ harmadik legerősebbje volt – átvette a britektől az Egyesült Államokból, a Panama-csatornától, illetve a Dél-Amerikából Európába induló konvojok kísérésének feladatát, s harcba szállt a német tengeralattjárókkal.
Fotó: archív
Forrás: Magyar Honvéd 2017. április
