Elfogadjuk a kihívást!

Az 1800-as évek derekán Franciaország – kihasználva, hogy az Amerikai Egyesült Államokat épp lefoglalta a saját polgárháborújának megvívása – támadást intézett Mexikó ellen, amelyet ma a történelemkönyvek gyakorta második mexikói-francia intervenciónak titulálnak, s amelynek eredményeként született meg a II. Mexikói Császárság (elődje, az első francia fennhatóságú császárság 1822 és 1823 közötti, tiszavirág életű államalakulat volt).

A második esetre azért kerülhetett sor, mert a regnáló mexikói elnök, Benito Juárez hatalmas hiteladósságot halmozott fel, amelyet 1861-től kezdődően egyre-másra hanyagolt törleszteni a francia államnak. Kintlévőségeinek behajtása érdekében III. Napóleon császár, Franciaország uralkodója, szövetkezett az angolokkal és a spanyolokkal, s csapataik 1862 januárjában partra szálltak Veracruzban. A következő év júniusára a franciák elérték Mexikóvárost, ahol létrejött a második mexikói császárság Ferdinánd Miksa főherceg vezetésével.

Az ádáz harcok közepette a francia idegenlégió egyik különítménye a főváros alatti Puebla felé tartott, hogy megerősítse az egyre csak fogyatkozó haderőt. Még mielőtt odaérhettek volna, az alakulat katonái között elterjedt a vérhasjárvány. Az út felére mindössze hatvanöt légiós maradt harcképes. Puebla közelében, Palo Verdében a mexikói lovasság váratlan támadást intézett a szakasz méretűvé zsugorodott franciák ellen. Egy közeli kocsma épületegyüttesébe vonultak vissza és ott vették fel a harcot üldözőikkel. Ekkor még nem tudták, hogy az egyébként 800 fős lovasság mindössze előfutára egy 1200 fős gyalogos oszlopnak, ami egyenesen feléjük tartott.

Persze az aránytalan túlerő ismerete sem változtatott sokat az idegenlégiósok hozzáállásán, hiszen amikor a mexikóiak vezére, egy küldött útján jelezve létszámbeli fölényüket, felajánlotta a feltétel nélküli kapitulációt, a franciák parancsnoka mindössze annyit felelt válaszul: „elfogadjuk a kihívást!" Egyes források szerint az ezután következő tizenegy órában az idegenlégiósok nem kevesebb, mint hatszáz mexikóit öltek vagy sebesítettek meg.

A küzdelem végéhez közeledve végül a mexikói parancsnok húzta fel a fehér zászlót, egyezséget keresve a franciákkal. Hatalmas meglepetés érte, amikor meglátta, hogy már csak két legionárius maradt életben, s állta a sarat. Természetesen pillanatok alatt körbeállták őket, ám a két francia a megadás kapcsán ragaszkodott néhány feltételhez: a szabad elvonuláshoz, parancsnokuk holttestének és ezredük zászlajának, valamint fegyvereik biztonságos elszállításához. A mexikóiak, elismerve ellenfeleik helytállását, beleegyeztek.

III. Napóleon mexikói inváziója ugyan elérte a célját, és az így kiharcolt második mexikói császárság pár évig fenn is tudott maradni, ám 1866-ban – az Amerikai Egyesült Államok egyre növekvő nyomására – Franciaország végül megkezdte a kivonulást Mexikóból, és a felkelők visszavették országukat, aminek következtében 1867-ben létrejött a II. Mexikói Köztársaság.