„Ezt nem lehet elhinni, ezt nem lehet felfogni”

Az utókor által Halálgyárként ismert auschwitzi munkatábort és megsemmisítő táborrendszert hetven évvel ezelőtt, 1945. január 27-én foglalta el a Vörös Hadsereg. Ezt a napot 2005-ben az ENSZ közgyűlése a holokauszt nemzetközi emléknapjává nyilvánította, hogy a második világháború évei alatt végrehajtott népirtáshoz hasonló soha többé ne ismétlődhessen meg a Földön.

A legnagyobb és leghírhedtebb náci haláltábort, az auschwitz-birkenaui táborkomplexumot már a front közeledtének hírére, 1944 őszén elkezdték evakuálni, gyalogmenetekben és hosszú vasúti teherszerelvényekkel foglyok tízezreit szállították át a birodalom belsejében lévő, akkor még biztonságosnak hitt lágerekbe, például Buchenwaldba, Mauthausenbe, Bergen-Belsenbe vagy éppen a ravensbrücki női táborba.

„Birkenauban 1944. október 29-én hajtották végre az utolsó gázosítást. November 3-án hivatalosan is leállították a gázkamrákat, később fel is robbantották azokat, majd 1945. január 17-étől megkezdődött a tábor kiürítése. Ötvenötezer foglyot telepítettek át nyugatra, főként Buchenwaldba" – tudtuk meg dr. Szita Szabolcs történésztől, a téma szakértőjétől.

A professzor hozzátette: a nagyrészt már kiürített főtáborba a Vörös Hadsereg, azaz egészen pontosan az Első Ukrán Front katonái 1945. január 27-én hatoltak be. Mindössze hét és félezernyi halálra gyötört foglyot, éppen csak élő és mozgó csontvázat találtak a szögesdrótkerítés mögött. Róluk számos fénykép és filmfelvétel készült. Bár a szovjet katonák azonnal egészségügyi ellátást nyújtottak a túlélőknek, sokukon már ez sem segített. Rengetegen haltak meg az elkövetkező napokban.

Más táborokban sem volt jobb a helyzet. Buchenwaldba április 11-én az amerikaiak, Bergen-Belsenbe április 15-én az angolok vonultak be. Utóbbi helyen hatvanezer foglyot – leírhatatlan állapotban − még életben találtak, ám negyedrészük a következő napokban meghalt.

Április 29-én Dachauba jutottak el az amerikai csapatok, május 2-án Theresienstadtot érték el a szovjetek, míg május 5-én a Linzhez közeli Mauthausen került amerikai kézre. „Ebben a táborban számos magyar politikai és zsidó fogoly élte meg a felszabadulást" – mondta Szita Szabolcs.

A szakértő kiemelte: bár a szövetséges országok politikai vezetése már 1943−44-ben cáfolhatatlan bizonyítékokat szerzett a haláltáborokról, egész egyszerűen nem foglalkoztak a tényekkel. Az egyszerű katonáknak pedig tényleg fogalmuk sem volt arról, hogy milyen tömeggyilkosság zajlik a náci birodalom határain belül.

A „homokba dugott fej" taktikájára jó példa, hogy 1944 tavaszán a Vöröskereszt genfi elnökségéhez eljuttattak egy jegyzőkönyvet, amely az auschwitzi táborból sikeresen megszökött két szlovák fogoly – Walter Rosenberg és Alfred Wetzler – drámai vallomását tartalmazta.

„Az Auschwitz-jegyzőkönyv néven ismert aktára azt írták – és ezt saját szememmel láttam –, »lehet, hogy igaz, de helyezzék az irattárba!« Magyarán nem akartak foglalkozni az üggyel" – fogalmazott a történészprofesszor, felelevenítve egy másik esetet is. Eszerint az amerikai légi kiértékelők is tudták, hogy léteznek ezek a táborok, viszont nem nyilvánították katonai célpontnak őket. Így a bombázások is elkerülték ezeket a területeket. Voltak természetesen kivételek: a III-as számú auschwitzi táborra hullottak bombák – mivel itt hadianyagot állítottak elő –, de a néhány kilométerrel távolabb található II-es birkenaui megsemmisítő tábort egyáltalán nem érte csapás a levegőből, holott néhány légi felvételen még az is jól látszik, hogy füstölnek a krematóriumok kéményei…

„A feljegyzések szerint a táborok elfoglalása után a kemény harcokban edzett katonák, akik hozzászoktak a csatamező borzalmaihoz, rosszul lettek, egész egyszerűen »kiborultak« a látványtól, a tetves-rongyos ruhákban feléjük bóklászó élőhalott csontvázaktól, emberi roncsoktól" – mondta Szita Szabolcs. A szövetségesek főparancsnoka, Dwight D. „Ike" Eisenhower a bergen-belseni tábor felszabadítása után például parancsba adta, hogy vegyenek mindent filmre, mert „ezt nem lehet elhinni, ezt nem lehet felfogni, és biztos, hogy le fogják tagadni!"

Az SS-őrség közvetlenül a táborok felszabadítása előtt mindenhonnan lelépett – tudtuk meg a történésztől –, volt ahol a rabok fegyverhez jutottak, máshol botokkal, kövekkel verték agyon a kápókat. „Két érzés kavargott leginkább a túlélőkben: a bosszú és az, hogy minél hamarabb hazajussanak" – mondta Szita Szabolcs, hozzátéve: a háborúban győztes és a semleges országok vezetése szinte azonnal szállítóeszközöket küldött a túlélőkért, viszont voltak olyan államok is, amelyek egyáltalán nem foglalkoztak a táborokba hurcolt állampolgáraikkal, akik közül sokan soha nem jutottak haza…