Háborúk, amelyek kiérdemelték a „leg”-gel kezdődő jelzőket

A legkevesebb áldozattal járó háború

Még a Google Earth is csak nehezen találja meg a Lijar nevű dél-spanyolországi kis falut, amely azzal vonult be a történelembe, hogy 98 éven keresztül hadiállapotban állt Franciaországgal – igaz, erről a franciák nem is nagyon tudtak…

A csaknem száz évig tartó hadiállapot akkor állt be a kis település és a hatalmas nyugat-európai ország között, amikor XII. Alfonz spanyol király 1883-ban Párizsba látogatott. A lijariak szerint uralkodójukat sértegették és meg is támadták, ezért a falucska polgármestere, Don Miguel Garcia Saez és az összes, háromszáz lakója hadat üzent Franciaországnak. Valódi fegyveres összecsapásról azonban nem számolnak be a források, így valószínűsíthető, hogy a 98 évig tartó „háború" egyetlen áldozat nélkül ért véget.

A békét egyébként az hozta el, amikor I. János Károly spanyol király 1976-ban Párizsba látogatott, ahol – legalábbis a lijariak szerint – már az őt megillető tisztelettel fogadták. Így a városi tanács 1981-ben úgy döntött, hogy – „tekintettel a franciák hozzáállására" – beszüntetik az ellenségeskedést és tűzszünetet kötnek a franciákkal.

 A hadiállapotot kihirdető dokumentum állítólag a mai napig megtekinthető a lijari városházán. A településnek egyébként a mai napig alig van több, mint háromszáz lakosa…

A hadtörténelem legkülönösebb fegyveres konfliktusa

 A „legkülönösebb" háborúként azt a fegyveres konfliktust jegyzik, amely a XIV. században, egészen pontosan 1325-ben zajlott le két olasz városállam, Modena és Bologna között. Ami igazán különös, az a háború kiváltó oka, hiszen a legenda szerint a konfliktus egy tölgyfavödör miatt tört ki a két városállam között. Történt ugyanis, hogy 1325-ben egy csoport modenai katona lerohanta Bolognát és az ott zsákmányolt javakat egy nagy tölgyfavödörbe téve szállították el a városból. Sőt az ominózus vödröt ezt követően – a sikeres támadásra emlékeztető mementóként – ki is állították saját városukban.

Több sem kellett a bolognaiaknak, akik úgy érezték a támadással olyan folt esett a becsületükön, amit csak vérrel lehet tisztára mosni: összegyűjtötték hadseregüket és harcba indultak Modena ellen. A hadjárat egyik célja volt, hogy visszaszerezzék az ellopott tölgyfavödröt.

Az eseményeket leíró forrásokból sejteni lehet, hogy szerencsétlen tölgyfavödör csak az utolsó csepp volt a pohárban, a két városállam közötti konfliktus mélyebben gyökerezett. A viszály alapja az egymással szembenálló két frakció, a pápát támogató guelfek és a császárbarát ghibellinek között keresendő. Ez terebélyesedett ki hosszú évek alatt a ghibellineket támogató modenaiak és a guelfek mellett harcoló bolognaiak között.

A bolognai hadserek mintegy harmincezer guelf gyalogosból és kétezer lovagból állt, s a hadat maga XXII. János pápa vezette, ami akkoriban egyáltalán nem volt szokatlan. A modenaiak mindössze ötezer gyalogost és kétezer lovast tudtak kiállítani a támadók ellen.

A két sereg novembert 15-én, Zappolino közelében ütközött meg egymással. A hatalmas túlerő ellenére a modenaiak két órán át tartották magukat – egészen addig, amíg a bolognaiak meg nem elégelték a harcot, és vissza nem vonultak. A védők megragadták a lehetőséget és egészen a város kapujáig üldözték a bolognai sereget. Az összecsapás nemcsak a bolognaiak számára jelentett vereséget, hanem komoly politikai kudarc volt a pápaságnak és a guelfeknek is.

Ezt a támadást még több kisebb-nagyobb ütközet követte a két városállam között, s az 1337-ig tartó harcoknak összesen mintegy kétezer ember esett áldozatául. A vödröt azonban nem sikerült visszaszerezniük a bolognaiaknak, az egészen a XX. század végéig megtekinthető volt a modenai harangtoronyban.

A legnevetségesebb okból kitört háború

A „hadtörténelem legnevetségesebb okból kitört háborúja" címet kétségtelenül egy 1738-ban kirobbant konfliktus érdemelte ki. Az 1729-ben megkötött sevillai egyezmény értelmében a spanyol felségvizeken hajózó és a spanyol gyarmatokon kereskedő brit hajókra spanyol katonák szállhattak fel, hogy ellenőrizzék a rakományt és az egyezmény többi pontjának betartását, hiszen a szerződést a brit kereskedők természetesen mindenféle módon igyekeztek kijátszani. Persze ez az ellenőrzés egyáltalán nem tetszett a briteknek, akik több módon is megpróbálták kibújni e kötelesség alól is. Sőt, ahol lehetett, ott borsot törni a spanyolok orra lá.

Így tett egy Robert Jenkins nevű brit tengerész is, aki 1738-ban az angol parlament előtt azt állította: hét évvel korábban egy spanyol katona szállt fel a hajójára, csempészeten érte, s emiatt büntetésből levágta a fülét. Jenkins még a „bizonyítékot" is bemutatta a képviselőknek. Arról nem maradt fenn semmiféle dokumentum vagy feljegyzés, hogy Jenkins az „eredeti" testrésszel érkezett-e a parlamentbe vagy valamilyen módon hamisította a „bizonyítékot". Illetve arról sem tudunk, hogy a képviselők megkérdezték-e a tengerészt: milyen módon sikerült tartósítania egykori testrészét annak érdekében, hogy hét évvel az eset után még bemutatható és felismerhető állapotban legyen…

Ami viszont tény: a levágott fület látva Robert Walpole akkori brit miniszterelnök, vonakodva ugyan, de 1739. október 23-án hadat üzent a Spanyol Királyságnak, amely ekkora katonailag ugyan már meggyengült, de gyarmatait tekintve még mindig a leggazdagabb európai államnak számított. A konfliktus pedig „Jenkins füle háború" névvel vonult be a hadtörténelembe, s érdemelte ki „legnevetségesebb okból kitört háború" korántsem megtisztelő címet.

A háború hivatalosan nyolc éven keresztül tartott és váltakozó sikereket hozott a két szembenálló félnek. Aztán 1748-ra gyakorlatilag elhalt, miután mindkét ország emberi és anyagi erőforrásait lekötötték az Európában kitört osztrák örökösödési háborúhoz kapcsolható harci cselekmények. A brit-spanyol háború hivatalosan az aacheni békével ért véget, amivel az amerikai spanyol gyarmatok megszerzésére irányuló brit törekvéseknek is vége szakadt.

A legértelmetlenebb háború

Paraguayi Nagy Háború – így is hívják azt a fegyveres konfliktust, ami Dél-Amerikai történelmének legnagyobb veszteségét eredményezte. Az 1864-1870 közötti, Paraguay és a Hármas szövetség között háború olyan hatalmas véráldozattal járt, hogy kiérdemelte a „modern történelmünk egy háborúra vetített fegyveres konfliktusa" jelzőt.

De mi történt, milyen események vezettek a 19. század közepén ehhez a háborúhoz?
A történészek szerint az 1800-as évek közepére Paraguay a régióban jelentős erőnek számított. Carlos Antonio López elnök, 1841-ben kezdődött uralkodása alatt, európai szakértők segítségével kezdte fejleszteni országa gazdaságát, azzal a nem titkolt céllal, hogy önellátóvá tegye Paraguayt. Mindez együtt járt a hadsereg hatalmasra duzzasztásával is. Aztán amikor az elnök 1862-ben meghalt, fia Francisco Solano López került hatalomra. Az új elnök Bonaparte Napóleon nagy csodálója volt és azt képzelte, hogy példaképéhez hasonlóan ő maga is képzett taktikus, kiváló parancsnok és hadvezér. Néhány intézkedésén sokan csodálkoztak – például megtiltotta azt, hogy jelenlétében bárki hátat fordítson neki vagy leüljön. Emellett arra is kereste a lehetőséget, hogy nemzetközi hírnevet szerezzem magának a politikában.

Ennek – legalábbis saját maga szerint – 1864-ben jött el az ideje, amikor a szomszédos Brazília, különböző határkonfliktusok miatt lerohanta Uruguayt. López – amiatti félelmében, hogy Brazília hatalma jelentősen megnövekszik a térségben – hadat üzent a braziloknak és csapataival megszállta Mato Grosso tartományt. Azonban ez nem volt elég neki, később katonákat küldött Uruguayba is, sőt – miután Argentína elutasította, hogy területén paraguayi csapatmozgások történjenek – hadat üzent az argentinoknak is.

Egyszerre három fronton háborút vívni már eleve nem egyszerű feladat, azonban Paraguay sorsát megpecsételte az a tény, amikor a brazilok által támogatott politikai erő nyert Uruguayban és a két ország, valamint Argentína létrehozta a Hármas Szövetséget, megegyezve abban, hogy lerohanják és felosztják egymás között Paraguayt. A rendkívül rosszul felszerelt paraguayi haderő ezt követően nagyon gyorsan kiverték Uruguayból és Brazíliából is. López elnök ekkor már hajlott volna a békekötésre, ámde erről ekkor a Hármas Szövetség országai már hallani sem akartak, s 1868-ban elfoglalták Asunciónt, Paraguay fővárosát.

Az ország lakosainak életét azonban nemcsak a három szomszédos állammal vívott harc keserítette meg. Mivel López elnök gyakorlatilag minden férfit bevonultatott a hadseregbe, így nem maradt olyan munkás, aki a földeken tudott volna dolgozni. Az emiatt kialakuló éhínségben több ezren vesztették életüket. A halottak számát az elnök is jelentősen növelte: az elárulástól való félelmében ugyanis százával végeztette ki az embereket, köztük leghűségesebb híveit, valamint édesanyját és testvérét is. Végső kétségbeesésében pedig gyermekekből szervezett katonai alakulatokat – ezeknek a dandároknak kellett volna megfékezniük a Hármas Szövetség támadásait. Természetesen ez nem sikerült nekik…

Végül az 1869-től gerillaharcot folytató Lópezt Paraguay északkeleti részén 1870-ben a brazilok elfogták és lelőtték, hivatalosan is befejezve a háborút. Az öt évig tartó vérontás – illetve az éhínség – eredményeképpen 1,4 millió lakosú ország elvesztette férfi lakosainak 80 százalékát. A megmaradt 220 ezer fős lakosságban pedig drasztikusan megváltozott a nemek szerinti arány: négy nőre jutott egy férfi. Az ország csak 1948-ra érte el újra a háború előtti lakosságszámot.

A történészek a mai napig kérdések tucatjaira igyekeznek választ adni azzal kapcsolatban, hogy miért ment bele López a három frontos háborúba. Sokak szerint ez volt a világtörténelem legértelmetlenebb és legfeleslegesebb fegyveres konfliktusa, mivel a paraguayi elnöknek gyakorlatilag semmilyen oka nem volt arra, hogy hadba lépjen erősebb szomszédjai ellen.