Hazatérés a Don-kanyarból

Ha a katona alaposan felkészül az adott esemény egykori dokumentumaiból, és korabeli térképek, terepvázlatok, tapasztalati jelentések, illetve visszaemlékezések segítségével megpróbálja az akkori eseményeket ráültetni a mai terepre, akkor olyan „élményben" lehet része, amely segíthet neki abban, hogy a múlt katonai tapasztalatai beleivódjanak a tudatába. A rögzülést erősítheti még egy olyan érzelmi töltés is, amit az jelent, ha az adott helyen a nagyapa, dédapa vagy valamely, a katona számára ismert családtag is a küzdők – esetleg az elesettek – között volt. Valahogy így érzem ezt most, amikor véget ért a Don-kanyarban járt expedíció, amelynek szerencsés részese lehettem.

Az expedíció eredeti ötlete Varga Tamás rádióamatőrtől származik, aki Lázin Miklós András – becenevén Rádiós –  újságíróval együtt kezdte szervezni a túrát. Rádiós „mellesleg" szintén megszállott rádióamatőr (HA5KDR Budapest Fővárosi Rádióamatőr Klub), aki fejébe vette, hogy ha már kijutna a Don partjára, akkor 70 év után megpróbálna közvetlen rövidhullámú összeköttetést létesíteni egy, a parton felállított rádióállomás és a budapesti Hadtörténeti Múzeum udvarán telepített ellenállomás között. Az expedíció tagsága azonban csak részben szerveződött a rádióamatőrök szakmai berkein belül, mert ötletüket kiterjesztették egy – a II. világháborúval foglalkozó – internetes portálon keresztül a 2. magyar hadsereg 1942–43-as harcai iránt érdeklődők szélesebb körére. A szervezés oroszlánrészét Rádiós vállalta magára. Több hónapos előkészület után végül 14 ember jutott ki a Donhoz.

Természetesen egy ilyen volumenű vállalkozás nem mellőzhet bizonyos fokú központi támogatást sem − és itt nem feltétlenül anyagi, sokkal inkább az erkölcsi támogatásról van szó. Ennek érdekében Miklós megkereste a Honvéd Vezérkar főnökét, dr. Benkő Tibor vezérezredest azzal a kéréssel, hogy szeretne magával vinni néhány katonát is, akik segíthetnék az expedíciót a híradás, a megfelelő színvonalú megemlékezések és a terepen végzett hadtörténeti munka során. Így kerültem én is a képbe, mint az utolsó terület „támogatója". A vezérkarfőnöktől kapott „mandátumunk" arról szólt, hogy vállalva az utazással felmerülő költségeket, tulajdonképpen civilként vegyünk részt az expedícióban.

A támogatottság szempontjából nagyon fontos tényezőt jelentett, hogy a közszolgálati média is érdeklődést mutatott a téma iránt, azaz küldtek egy forgatócsoportot. Így aztán igen vegyes kis csapat állt össze, melynek az ország legkülönbözőbb pontjairól érkezett tagjai között volt informatikus, bolti eladó, középiskolás diák, aktív és nyugállományú rendőr, katonai hagyományőrző, a témát kiválóan ismerő civil hadtörténész, hivatásos lepkevadász (természetkutató), valamint több újságíró is. Egy dolog viszont szorosan összekötötte az expedíció tagjait: a téma, a 2. magyar hadsereg története és a hadtörténelem ezen fejezete iránti erős érdeklődés. A közös cél elég erősnek bizonyult, így az úttal együtt járó sok nehézség ellenére is eredményesen és végig jó hangulatban folyt az expedíció.

A vállalkozás sikeréhez elengedhetetlen volt a helyszíni személyes kapcsolat, amely csak képletesen volt „személyes", hiszen interneten jött létre a magyar és a voronyezsi járás rádió-amatőrjei és katonai hagyományőrzői között. Ez a két kis csoport volt az, amely ott-tartózkodásunk alatt felbecsülhetetlen segítséget nyújtott nekünk technikában, helyismeretben és persze emberi hozzáállásban.

Expedíciónk céljait elérte. Rádiósnak sikerült hivatalos híradókapcsolatot létesítenie a budapesti ellenállomással, és bejártuk a leghíresebb, illetve -hírhedtebb helyszíneket az egykori urivi, valamint scsucsjei szovjet hídfők körzetében. Voltunk a magyar és szovjet katonai emlékhelyeken, ahol helyi barátainkkal együtt róttuk le kegyeletünket az elesettek előtt. Többen azzal a nem titkolt szándékkal is mentek el a rutkinói központi magyar katonai temetőbe, hogy a körzetben hősi halált halt rokonaik nevét megkeressék a márványtáblákra felvésett több tízezer név között. Volt, akinek meg is adatott ez az élmény: virágok és mécsesek kerültek a márványtáblák elé… Jártunk egykori magyar állásokban, ahol a történelem szinte még ma is tapintható, és ahol a föld gyakran vöröslik még a repeszektől és az ott rozsdásodó felszerelési tárgyak darabjaitól. A korábbi félelmek ellenére mindenhol barátságosan és segítőkészen fogadtak minket, az egykori magyar katonákról pedig szinte kivétel nélkül pozitív visszajelzéseket kaptunk a helyi lakosoktól. A közszolgálati tévé forgatócsoportja többórás nyersanyagot rögzített a témában, amelyből jövő januárra (a 70 éves évfordulóra) egy dokumentumfilmet szeretnének összeállítani.

A természet háborítatlannak tűnő szépsége és a vérzivataros idők felidézése érdekes kontrasztot alakított ki, amely mindannyiunkban mély nyomot hagyott. Noha a tájnak voltak kimondottan festői részei is, csak ezért talán nem lett volna érdemes ilyen nagy utat megtenni. Felidézve azonban a múlt eseményeit, tisztelegve a Donnál elesett hősök és elődök előtt, ez a hétköznapinak tartott orosz táj egészen más arcot öltött előttünk. Sok egykori fényképet és az akkori harcok leírásait vittük magunkkal, amelyek a terepen szinte megelevenedtek. Látogatásunk során mélyen belénk ivódott a tikkadt gabonatáblák és a tarka mezők felett éneklő pacsirták hangja, a hatalmas napraforgóföldek, a temetők melletti ligetekben hangoskodó kakukk, valamint a méreteiben a Tiszához kísértetiesen hasonló Don krétafehér partszakadásainál sivítozó parti fecskék hangja, miközben az egykori állások félig betemetett árkai mentén bandukoltunk.

Eközben együtt elevenítettük fel a hajdanvolt eseményeket − egymás kölcsönös szellemi és lelki gyarapodására − azoknak a szovjet katonáknak a fiaival és unokáival, akik hajdanán még ellenségként álltak szemben nagyapáinkkal és dédapáinkkal ezen a tájon. Lehet, hogy az expedíció tagjai és az őket segítő orosz emberek a jövőben egy kicsit talán nagyobb érdeklődéssel fogják olvasni a másik országból jövő híreket? Ezen nagyszerű és spontán civil kezdeményezést sokan és sokféleképpen támogatták, akiket meg se próbálok felsorolni, de elismerően gondolok rájuk. A rendhagyó túra azonban semmiképpen nem jöhetett volna létre, ha nincs Rádiós nehézségeket nem ismerő, pozitív megszállottsága, és nincsenek azok az orosz emberek, akik önzetlenül, őszinte barátsággal segítették küldetésünket.

Köszönet jár nekik!