Helikopterek a vízben

A dél-vietnami főváros Saigon 1975. április 30-án esett el. Az észak-vietnami erők közeledtével őrült hajsza kezdődött az egyre fogyatkozó idővel. Habár az amerikaiak igyekeztek megtartani a várost, a Vietkong végül minden véderőművet elfoglalt. A pánikszerű hangulat kellős közepén a védők tömeges evakuálásba kezdtek. Szinte minden C-130-as és C-141-es szállító-repülőgépet túlterheltek, hogy minél több embert elvihessenek, ám a sorozatos felszállások közepette az egyik Herkules lángolva zuhant vissza a földre. Az északiak lőtávolba értek és vállról indítható rakétákkal támadták a távozni készülő repülőgépeket.

A kimenekítés parancsnoka azonnal leállította a felszállásokat és utasítást adott az evakuálás második lépcsőjére, a helikopterszázadok bevetésére. A gyorsan és könnyen mozgó forgószárnyasok kisebb veszélynek voltak kitéve, ám terhelhetőségük messze elmaradt merevszárnyas társaiktól. Nehéz döntések sorát kellett meghozni minden egyes helikopter esetében, hogy hány ember férhet fel, kiket kell hátrahagyni. 

A Frequent Wind (sűrű szél) elnevezésű hadműveletet elsősorban az amerikai nagykövetség katonai és civil dolgozóinak kimenekítésére szervezték meg. Eszerint az UH-1-es Huey és CH-47-es Chinook helikopterekre felpakolt embereket egy a várostól délre várakozó amerikai flotta hajóira reptették volna. Ám a káosz elszabadulásával már dél-vietnami katonák és saigoni lakosok is sorba álltak, hogy feljuthassanak a túlélést jelentő gépekre.

Az amerikaiak idővel fel is hagytak a válogatással és akit csak lehetett, felpakoltak a forgószárnyasokra. Ám a lassan haladó sor sokakban kételyt és félelmet szült. Olyannyira, hogy a dél-vietnami légierő pilótái nem egy UH-1-est el is kötöttek, és volt, hogy szinte üresen elszöktek azokkal. A hajók leszállózónáit irányító tisztek minden bizonnyal rémülten vették tudomásul, hogy a tervezettnél jóval több repülőeszköz érkezik feléjük, amelyek mindegyikének leszállást és helyt kell biztosítani.

Az arra alkalmas hajók fedélzetei pillanatok alatt megteltek helikopterekkel, amiket képtelenség lett volna a fedélközbe süllyeszteni. Ám nem volt idő a hosszas morfondírozásra, mert Hueyk és Chinookok tucatjai köröztek a flotta körül, egy-egy üres parkolóhelyre várva.

A parancsnok végül meglepő, ám szükséges döntést hozott. A már kiürített gépeket le kellett tolni a fedélzetről, hagyni, hogy a tenger birtokba vegye őket. Egymás után merültek hullámsírba az amúgy teljesen működőképes helikopterek. Az újonnan érkező pilótáknak pedig megtiltották a hajtóművek leállítását, mindössze annyi időre szállhattak le, míg utasaik kiszállnak. Majd újra fel kellett szállniuk és a tengernek irányítani helikoptereiket. Az utolsó pillanatban kiugró hajózókat csónakokkal gyűjtötték be.

A nap végére közel ötven UH-1 Huey és legalább egy CH-47 Chinook merült a víz alá. A mérleg másik oldalán viszont sikerült hétezer katonát és civilt kimenekíteni az addigra már Ho Si Minh-várossá váló Saigonból.