Hetven éve repült be Hirosima fölé az Enola Gay

Ma már kevéssé köztudott, de az Henri Becquerel által a 19. század legvégén felfedezett radioaktivitás első alkalmazásai kapcsán mindenki orvosi terápiákban gondolkodott. Először két német orvos, Otto Walkhoff és F. Giesel észlelte, hogy a sugárzás roncsolja a szöveteket, de még ez sem vezetett általános felismeréshez: még az 1930-as években is forgalmaztak például bizonyos rádiumos fogkrémeket, pedig a háttérben ekkor már nagyban folyt a nukleáris technológia hadászati alkalmazásának elméleti és gyakorlati megalapozása.

Az Egyesült Államokban 1939-ban kezdődött az úgynevezett Manhattan-terv, amely egy nukleáris fegyver kifejlesztését szolgálta. A projekt nem kis részben Szilárd Leó sürgetése miatt indult el, és elsősorban a német atomprogramtól való félelem indokolta beindítását: központja az új-mexikói Los Alamos, vezetője pedig Robert Oppenheimer lett, de többek között Teller Ede és Neumann János is részt vett benne. A kutatások 1945. július 16-án értek be: ekkor robbantották fel az első kísérleti atomfegyvert az alamogordói kísérleti telepen.

Fontos kiemelni, hogy az atombomba Japán elleni bevetése távolról sem élvezett általános támogatást sem a tudományos életben, sem az amerikai hadvezetésben. A legendás Chester W. Nimitz admirális, a csendes-óceáni flotta vezérkari főnöke például élénken tiltakozott feletteseinél, mondván, Japán már nem győzhetett, a megadás csak idő kérdése volt, és emellett azt is jóelőre látta, hogy az atomfegyver alkalmazása sötét árnyékot vethet az Egyesült Államokra, és súlyosan rombolhatja az ország hírnevét. A későbbi elnök, a szövetséges erők főparancsnoka, Dwight D. „Ike" Eisenhower tábornok ugyanezen érvek miatt szintén nem támogatta a nukleáris fegyvert alkalmazását, de kisebbségben maradtak. A célpontok kijelölése terén szintén megosztott volt az amerikai vezérkar: szimbolikus okokból többen a történelmi japán főváros, Kiotó elpusztítását szorgalmazták, ezt azonban maga Harry S. Truman elnök is kapitális mellélövésnek tartotta volna (Henry L. Stimson hadügyminiszterrel egyetemben, aki állítólag itt töltötte nászútját, és ezért érzelmileg is kötődött a városhoz). Hirosimára többek között épp azért esett a választás, mert a legnagyobb japán városokkal ellentétben viszonylag érintetlenül vészelte át a háborút, és emiatt igen látványosan lehetett elpusztítani egy szemvillanás alatt. Emellett időjárási szempontokat is figyelembe vettek.

Hirosimát természetesen nem lehet csak és kizárólag a második világháború kontextusában értelmezni, hiszen Washingtonban ekkor már nagyban folyt az elmélkedés arról, mi lesz a háború után, és a vezetés pontosan tudta: Sztálint sem lenyelni, sem kiköpni nem tudják, viszont muszáj lesz vele kezdeni valamit. A Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák ebben a tekintetben nem is annyira a világháború gyors befejezését szolgálták, hanem inkább a szovjet expanziós törekvéseknek akartak gátat vetni. Ugyanakkor tény az is, hogy az amerikaiak nem engedhettek meg maguknak egy végsőkig vívott háborút a Távol-Keleten: egyesek szerint a bomba bevetésében az is szerepet játszhatott, hogy június 23-án fejeződött be az okinawai partraszállás, a világháború egyik legvéresebb ütközete, összesen mintegy 115 ezer katonai és 150 ezer polgári áldozattal. Utóbbiakat a japánok élő pajzsként használták, vagy éppen öngyilkosságra kényszerítették. Mindez elég sokat elárult róla, milyen hozzáállású ellenféllel kellett szembenézniük az amerikaiaknak, mindezt úgy, hogy már Japánban is mindenki biztosan tudta: a háború elveszett.

A „Kisfiú" robbanóereje 15 kilotonna volt, ami 17 ezer tonnányi TNT-nek felelt meg, és a fegyver meg is tette, amit vártak tőle: a hatalmas robbanás 1,2 kilométeres körben mindent elpusztított, az áldozatok számáról pedig azóta is csak becslések állnak rendelkezésünkre. A városban található emlékoszlopon 61,4 ezer név szerepel, de 78 ezer ember soha többé nem vette fel az élelmiszerjegyét, az amerikai hírszerzés pedig 139 ezerre becsülte a halottak számát. A detonáció következtében akkora hőhatás lépett fel, hogy számos áldozat körvonala beleégett a földbe és az épületekbe: egyesek még a robbanás epicentrumától három kilométerre tartózkodva is súlyos égési sérüléseket szenvedtek. A város 90 százaléka elpusztult, a Hirosimában található 76 ezer épületből 48 ezer teljesen megsemmisült.

Bár még az amerikai hadvezetést is meglepte a bomba hatása, három nappal később, augusztus 9-én újra felszálltak a bombázók, majd ledobták Nagaszakira a 21-22 kilotonnás Fat Mant („Kövér Ember"). Az áldozatok számát szintén csak becsülni lehet: közvetlenül a robbanás után vélhetően 60-70 ezer ember halt meg. A bombázó eredeti célpontja egyébként Kius szigete volt, végül a rossz időjárási körülmények miatt döntöttek az illetékesek a Mitsubishi gyárnak is otthont adó Nagaszaki mellett. Habár a bomba hatóereje nagyobb volt, mint a Hirosimára ledobotté, a földrajzi körülmények miatt itt kisebb volt a pusztítás (ezen a ponton ugyanakkor jegyezzük meg: az amerikaiak által Japán nagyvárosaira mért szőnyegbombázások némelyike az áldozatok számát és a rombolást tekintve egyaránt felvette a versenyt a hirosimai és nagaszaki atomtámadással). „Nem tudom, hiba volt-e Hirosimára ledobni az atombombát. Hajlok rá, hogy talán igen. De hogy Nagaszakira hiba volt ledobni, abban egészen biztos vagyok" – fogalmazott hosszú évekkel később Teller Ede is. Truman azonban ragaszkodott a nukleáris fegyver alkalmazásához, mert még Hirosima után sem látta biztosítottnak a japán megadást – ami ezek után nem is váratott magára sokáig.