Hetven éve tört ki a koreai háború

A Japán annexió egyenes következménye volt, hogy a félsziget is – lévén tulajdona az egyik vesztes hadviselő félnek – szereplője lett a második világháborút lezáró egyik konferenciának, jelesül a potsdaminak.

Truman, Sztalin és Attlee ugyanis ezen a konferencián szólította fel Japánt a feltétel nélküli megadásra. A bajok ott kezdődtek, amikor a győztes nagyhatalmak a kapituláció aláírásának helyszínéül a Koreai-félszigetet jelölték ki, melyet előtte egymás közt gondosan felosztottak.  Az északi szélesség 38. fokától északra szovjet, attól délre pedig amerikai fennhatóságot kapott a koreai lakosság. Hogy hasraütésszerű volt-e, vagy sem a terület kettéosztása – nos, ennek eldöntését némileg megkönnyíti, hogy a feladattal megbízott Dean Rusk amerikai ezredes egy frissen vásárolt bolti térképen szemlélődve döntött az ominózus határvonal vezetéséről.

A háború utáni, illetve a kettéosztást követő időszak meglehetősen zűrzavaros helyzetet produkált a félszigeten. Rengeteg északon élő keresztény indult délnek, menekülvén a kommunista befolyás elől, míg délen az ezernyi hazatérő hadifogoly és északról érkező menekültáradat közepette éhínség ütötte fel a fejét, így egyre-másra alakultak az erősen kommunista-szimpatizáns Népi Bizottságok (melyeket aztán amerikai segítséggel villámgyorsan feloszlattak, az ezzel kapcsolatos lázadást pedig pillanatok alatt leverték).

A megosztottság betű szerint is bekövetkezett, amikor 1948 augusztusában délen kikiáltották a Koreai Köztársaságot, mire válaszul északon megalakult a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság. Mindkét terület vezetője (északon Kim Ir Szen, délen pedig Li Szin Man) szent meggyőződéssel állította, hogy ők az egyedüli törvényes képviselői Koreának. Li Szin Mant erősítette az a tény is, hogy az ENSZ a KDNK-t nem ismerte el, míg a Koreai Köztársaságot, szinte azonnal.

Bár a kürtöt vadul fújták mindkét oldalon, harci cselekményekre nem került sor. Mindaddig, amíg a megszálló amerikai haderők a Koreai Köztársaságban tartózkodtak. Ám 1949-ben az USA kivonta haderejét a félszigetről és a déliek nyomorúságos gazdasági helyzetükkel – no meg, harmatos hadseregükkel, magukra maradtak.

Kim Ir Szen jóval erősebb hadakkal rendelkezett, ráadásul az oroszok haditechnikai támogatása – minden bizonnyal történelmi tapasztalataik jóvoltából – igen előrelátó módon, özönlött az országba. Emellett a diktátor joggal bizakodott Kína támogatásában is.

Hűséges alattvaló módjára Kim Ir Szen abban a pillanatban engedélyt kért Sztalintól a Dél lerohanására, amint az utolsó amerikai katona elhagyta a Koreai Köztársaságot. Az engedélyt azonban mindaddig nem kapta meg, míg az oroszoknak meg nem született az első atombombájuk. 1950-re azonban „szabad lett a vásár": volt szovjet atomfegyver, a szovjet-kínai kapcsolatok pedig már-már szövetségesi szinten éltek és virágoztak.

Természetesen, az amerikaiak sem ültek háttal az eseményeknek, sőt! 1950 januárjában kvázi kinyilvánították, hogy tőlük aztán lehet eső, lehet hó a Koreai félszigeten, nekik mindegy. Ahogy Tajvan, úgy Dél-Korea sem tartozik amerikai (érdek-)védelmi övezetbe… Rendkívül költségesnek tartottak ugyanis egy háborús részvételt Délkelet-Ázsiában. Egy igen rövid ideig.

Mindenesetre Kim Ir Szen nem habozott tovább. 1950. június 25-én hajnalban megtámadta a Koreai Köztársaságot.  Az ENSZ BT azonnal agresszornak minősítette, majd katonai szankciókkal fenyegette meg a KNDK-t – amire természetesen az északiak fittyet hányva folytatták a támadást.

Az 1947-ben kiadott Truman-doktríina  szerint „az Egyesült államok minden eszközzel megakadályoz a második világháború utáni status quo megváltoztatására irányuló mindennemű kísérletet és minden eszközzel beavatkozik ott, ahol a kommunizmus térhódítása fenyeget." 

Az amerikai közömbösség elmúltával, a háborúba szinte azonnal (június 27-én) bekapcsolódott az USA légiereje és haditengerészete. Ráadásul, az ENSZ égisze alatt további 15 országból érkeztek csapatok az északi agresszió megállítására, és a korábbi határok visszaállítására.

Kim Ir Szen folyamatosan megpróbálta rávenni Sztalint a szovjet katonai beavatkozásra, de a grúz medvének több esze volt annál, mint hogy kirobbantsa a harmadik világháborút, így megelégedett azzal, ha dőlnek a KDNK hadereje számára a szovjet tankok, repülők és kézifegyverek.

Kínának nem voltak ilyen aggályai, bár hivatalosan ők sem népi hadseregükkel, hanem népi önkéntesekkel szálltak be a háborúba. Ez a hozzávetőleg hárommilliós létszámú önkéntes kínai csapat a háború végére félmillió halottat és közel ugyanennyi súlyos sebesültet vesztett… 

Az USA kezdetben a Japánt megszállva tartó erőit dobta át a félszigetre, ám a tapasztalatlan és gyengén felszerelt had – a szintén tapasztalatlan, főleg újoncokból álló más ENSZ-csapatokkal egyetemben – súlyos vereségeket szenvedve hátrált. Az északiak két hónap alatt, szinte a teljes félszigetet elfoglalták.

Az amerikaiak ekkor bekeményítettek: MacArthur tábornok vezetésével több mint ötvenezer fős hadsereget tettek partra és alig két hét alatt visszafoglalták a Koreai Köztársaság területét, a megszállt fővárossal, Szöullal egyetemben.

Mindenki jól járt volna, ha a háborút ekkor befejezik. Nem így történt. MacArthur az ENSZ jóváhagyásával meg sem állt addig, amíg majdhogynem átlépte a kínai határt. Most a délieké volt az egész félsziget. 

És akkor jött Kína, meg az önkéntesek… A velük megerősödött Kim Ir Szen újból dél felé szorította az ENSZ-haderőt.

MacArthur tábornok ekkor engedélyt kért az atombomba bevetésére (koreai tábornoksága alatt összesen három alkalommal). Néhány héttel később pedig azzal az elképzeléssel állt elő, hogy többtucatnyi atombombával radioaktív védelmi övezetet kéne létrehozni Mandzsúriában. Szerencsére, ezt a kérését elutasították.

Az ENSZ-erők viszont további erősítést kaptak, ismét előrenyomultak észak felé, újból visszafoglalták Szöult, amikor az észak-koreai – kínai haderő MiG-15-ös vadászgépekhez jutott, ami kezdetben jelentős erőfölényt biztosított Kim Ir Szen hadserege számára. Ezen túlmenően Kína újabb csapatokat vonultatott fel a határon. MacArthur pedig ismét az atomfegyver bevetésére kért engedélyt.

Truman elnöknek elege lett az odahaza egyébként népi hősként ünnepelt tábornokból. Esze ágában sem volt háborúba keveredni Kínával, úgyhogy menesztette a sikertelen hadvezért. Utóda, Ridgway tábornok jobb taktikusnak bizonyult: a folyamatosan erősödő ENSZ-haderők irányításával szép lassan kifullasztotta az egyre komolyabb élelmiszerhiánnyal küszködő északi sereget. A MiG-15 hiába volt akkor a világ legjobb sugárhajtású harci gépe – nem lehetett megenni. A háború ekkorra állóháborúvá vált, és bár ezt követően is voltak kisebb-nagyobb csatározások, a frontvonalak már nem változtak. A mindkét oldalon kiépített statikus védelem árnyékában Kim Ir Szennek elege lett a háborúból, Mao Ce-tung azonban még erősködött egy ideig – tán a bosszúvágy hajtotta. Fia, Mao An-jing ebben a háborúban vált egy légitámadás áldozatává.

Véres csatározások közepette folytak tehát a tűzszünettel kapcsolatos háttértárgyalások. Az világossá vált a küzdő felek számára, hogy csak rendkívüli áldozatok árán törhetik át egymás védelmi vonalait (és a világ legnagyobb aknamezejét). 

Az 1953. július 27-én kelt fegyverszünetet eleinte csak az USA, Kína, és a KNDK írta alá, a Koreai Köztársaság nem fogadta el, azonban a minden addiginál jelentősebb amerikai gazdasági segítség ígérete megváltoztatta Li Szi Man hozzáállását a szignóhoz. 

A tűzszünet megvalósult, békét ugyan a mai napig nem kötött a két fél, de létrejött a demilitarizált övezet és a földig rombolt, közel ötmillió halottat vesztett Koreai-félszigeten elhallgattak a fegyverek. Reméljük, nem csak mostanáig.