Katonatörténelmi fotók nyomában… (8. rész)

Sportfotósként kezdte pályafutását, de hamar átcsapott az Apartheid rendszer okozta megkülönböztetések leleplezésébe. Ő volt az első fotográfus, aki megörökítette a „nyakláncolás" módszerével történő kivégzést is. Ez nem más, mint hogy az áldozat nyakába egy benzinnel átitatott gumikötelet aggatnak, rögzítve egész testén, majd meggyújtják. E hosszadalmas, kínhalált hozó kegyetlenség bevett szokás volt Dél-Afrikában.

A fotók megjelenését követően Carter így nyilatkozott: „Felháborító volt, amit tettek. Felháborító volt, amit én tettem. De aztán az emberek beszélni kezdtek ezekről a képekről és akkor úgy éreztem, hogy talán mégsem tettem olyan rosszat. Szemtanúnak lenni egy ilyen helyzetben rettenetes, de nem feltétlen rossz cselekedet."

Tíz évvel fotós karrierjének kezdete után Szudánban dolgozott a Bang-Bang Klub tagjaként. E csoport négy fotográfusból állt, akik együtt járták a konfliktussal, törzsi háborúkkal telt országot a témák után kutatva. A helyiek gyakorta bang-bang hangutánzással mutatták a tűzharcok irányát, így ragadt rájuk a név. Kevin Carter egy élelmiszerelosztó-központ közelében lett figyelmes egy apró, magára hagyott gyermekre. A kislány összekuporodva, az éhségtől és a terjengő betegségektől legyengülve próbált, de képtelen volt eljutni az élelmezőkhöz. Percekkel később megjelent mögötte egy dögkeselyű. Carter azonnal „meglátta a képet". Az 1993. március 11-én készült fotó – amely az afrikai éhezés szimbólumává vált – hamar szinte minden vezető napilap és magazin címoldalára került.

Aztán érkeztek a kérdések is: mi lett a kislány sorsa? Carter ráébredt, nem tud mit felelni, nem tudja, mi történt a kislánnyal. A felismerés rendkívül lesújtotta. A történet azóta is etikai fejtörést okoz, sokan vitatkoznak arról, hogy mi a helyes: objektív módon tudósítani az eseményekről vagy pedig segíteni a bajbajutottakon?

A bírálók többsége azonban nem ismeri a részleteket: Carteréknek szigorúan megtiltották, hogy hozzáérjenek a segélyre váró emberekhez, hiszen megannyi fertőző betegség terjengett közöttük. Illetve azzal sincsenek tisztában, hogy a helyszínen sok szülő hagyta hátra gyerekét, hogy minél hamarabb a segélyhez juthasson. Így Carter azt nem tudhatta, hogy a gyerek az édesanyjára vár, vagy pedig valóban magára hagyták.

Fotójáért Carter 1994-ben megkapta a Pulitzer-díjat, ám a bírálók és az ünneplők közötti vita megtörte, magába zuhant és végül az öngyilkosságba menekült. Egy csövön keresztül bevezette autójába a kipufogócsőből áramló szénmonoxidot… Búcsúlevelében így fogalmazott: „Megtörtem. Nincs telefonom… nincs pénzem lakbérre… pénzem gyerektartásra… az adósságaimra… pénz!!! Üldöznek a gyilkosságok, a hullák, a gyűlölet és fájdalom, az éhező és sebesült gyermekek, a gyilkos, gyakran rendőr őrültek, és a kegyetlen kivégzések élénk emlékei. Megyek, csatlakozom Kenhez (Ken Oosterbroek, Bang-Bang Klubbeli társa), ha szerencsém van."