Kétszáz éve jött létre a Szent Szövetség

A kongresszuson az Oszmán Birodalom kivételével a kontinens valamennyi állama képviseltette magát, de természetesen a négy vezető, győztes hatalom dominanciája mellett zajlottak a tárgyalások: a Habsburg Birodalom, Nagy-Britannia, Poroszország és Oroszország mindvégig a saját érdekeinek megfelelően hajlította a tanácskozásokat. Mivel a legyőzött Franciaországot vissza kellett vezetni az európai államok közösségébe, természetesen Párizst sem hagyták ki a rendezésből: Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord személyében a korszak egyik legzseniálisabb diplomatája ült egy asztalhoz az uralkodókat, vezető politikusokat tömörítő tárgyalásokon.

A felek kiindulópontja természetesen a franciaországi fejlemények zárójelbe tétele volt, de mindenki tisztában volt vele, hogy maradéktalanul már bizonyosan nem sikerülhet olyan mederbe terelni a folyamatokat, amelyben azok 1789, a francia forradalom kirobbanása előtt zajlottak. A hatalmi viszonyok megváltoztak, az európai gondolkodásmód alapvető változásokon ment át, és Napóleon árnyékát még így, legyőzése után sem bizonyult egyszerűnek átlépni. Mindezek ellenére a deklarált cél a trónfosztott uralkodóházak újonnani felemelése, illetve a határok eredeti formájára történő visszaállítása volt, amelyek menet közben természetesen sokat alakultak. A kisebb-nagyobb szünetekkel, más-más személyi összetételben folyó tárgyalások egy éven át tartottak, és jellemző a helyzetre, hogy a francia uralkodó eközben még egyszer visszatért a hatalomba, vagyis a felek semmit sem vehettek teljesen biztosra.

A megállapodás végül pontosan kétszáz évvel ezelőtt, 1815. szeptember 26-án született meg a felek között Párizsban, a bécsi kongresszuson lefektetett elvek és az ezeken nyugvó gyakorlati paraméterek alapján: ekkor jött létre a politikai és katonai szempontból a kontinens sorsát egészen az 1848-as újabb forradalmi hullámig domináló Szent Szövetség.

A Szent Szövetséget létrehozó megállapodás értelmében I. Sándor orosz cár, I. Ferenc osztrák császár és III. Frigyes Vilmos porosz király deklarálta, hogy innentől fogva „igaz és feloldhatatlan testvériség" révén minden lehetséges alkalommal, helyen és időben támogatni fogják egymást. Emellett hitet tettek a béke és népeik igazságos, szeretetteli kormányzása mellett is. Mindez a gyakorlatban természetesen korántsem volt ennyire magasztos, a cél valójában a monarchiák elleni támadások, lázítások elleni határozott és egységes fellépés volt, hiszen mindannyian tudták: 1789 után a szellem már kiszabadult a palackból, és amennyiben egy dominó borul, annak nyomán könnyen borulhat a többi is (mint ahogyan aztán 1848-ban be is igazolódtak ezek a félelmek).

Abban ugyanakkor mindenképpen újszerűnek számított a Szent Szövetség, hogy ez volt az első olyan, nemzetek felett álló egyesülés Európában, amelyet akár biztonsági rendszernek is titulálhatunk: a kontinens nagyhatalmai 1815 után 1853-ig, a krími háborúig valóban nem viseltek egymás ellen háborút.

E biztonsági érdekszövetségi jelleget erősítette a britek utólagos bevonása is, hiszen ha a Szent Szövetségről beszélünk, mindenképpen meg kell említeni a Négyes Szövetséget is, amely két hónappal később, 1815. november 20-án köttetett meg. Ehhez – a párizsi megállapodással ellentétben – már London is csatlakozott, és a felek vállalták, hogy amennyiben valamelyiküket támadás éri, 60 ezer katonával fogják segíteni őt a harcokban. E passzusban ugyanakkor kimondva-kimondatlanul is Franciaországról volt szó, ugyanis a felek korántsem lehettek biztosak benne, hogy Napóleon bukását követően Párizs a talpra állás után nem akar majd bosszút állni valamikor a jövőben a győzteseken.

Ugyan a megállapodások alapján a következő évtized folyamán a szövetség tagjai több forradalmi jellegű rendzavarást, forrongást vertek le, az évről évre gyengülő szellemiségű Szent Szövetség a valóságban mindössze tíz évet ért meg: miután a fő elméleti megalapozó, I. Sándor 1825-ben elhunyt, a többi nagyhatalom egyre inkább a saját pecsenyéjét kezdte el sütögetni éppúgy, mint azelőtt, a keleti ügyekben pedig más és más álláspontra helyezkedtek. 1848-ban pedig egyértelművé vált: hiába az erőszakos módszerek és az elhatározottság, Európa és a világ tényleg soha többé nem lehet már olyan, mint 1789, majd Napóleon előtt.