Magyar „csodafegyverek” a második világháborúban

A világ első légcsavaros gázturbinás repülőgépe lehetett volna

Az RMI-1 X/H lehetett volna a világ első légcsavaros gázturbinás repülőgépe. Tervezői rombolónak szánták, ezért nem kevesebb, mint hét nehézgéppuskát helyeztek el a gépen, amely háromszáz kilónyi bombateher cipelésére is képes volt. Magyarországon ez volt az első olyan repülőgéptípus, amelyet fémhéjszerkezettel terveztek, vagyis dúralumínium lemezekből állt a burkolata. Hajtóműnek a Jendrassik György által épített Cs-1 típusú 1000 lóerős gázturbinára esett a választás, amely később a projekt vesztét is okozta, hiszen a forradalmi konstrukció sok évvel megelőzte korát, a háborús körülmények között sem a megfelelő anyagi erőforrás, sem elegendő idő nem állt rendelkezésre ahhoz, hogy a gép az eredeti tervek alapján készüljön el. A Cs-1 híján a tervezők úgy döntöttek, új motorágyak tervezését követően a Csepelen a Messerschmitt programhoz készülő DB-605 motorokat építik be. Az átalakítás 1943-ban fejeződött be, sikerrel, hiszen az RMI-1 még a DB-motorokkal is jobb teljesítményeket ígért, mint a német Me-210, ám politikai okokból mégis a német rombolót rendszeresítette a Magyar Királyi Honvéd Légierő.

Egy igazán különleges vadász

A vadászgépek terén is forradalmi konstrukcióval állt elő a Repülő Műszaki Intézet. Az RMI-8 X/V-t arra tervezték, hogy az erős védőfegyverzetű bombázók és a fordulékony kísérővadászaik ellen egyaránt képes legyen harcolni. A formabontó újdonsághoz hasonló terv csak Németországban született, a Dornier Do-335 Pfeil. A húzó-toló motorelrendezésnek köszönhetően jelentősen csökkentek a gép méretei, légellenállása, kedvezőbb lett a súlyponthelyzete. Ezek a tulajdonságok nagyobb sebességet, hatótávolságot és fordulékonyságot kölcsönöztek a gépnek, amely harminc milliméteres gépágyúival a bombázók lövészeinek hatósugarán kívülről is megsemmisítő tüzet zúdíthatott rájuk.

Az első hazai szállítógép

1941-től a németek és az olaszok is szüneteltették a szállítógépek átadását, ezért a Légierőnek égető szüksége lett egy korszerű szállítógépre, amely leválthatja a kiöregedő Junkers ju-52-eseket, ezért megbízták az Aerotechnikai Intézetet egy saját szállítógép kifejlesztésével. RMI-5 X/U volt az első és eddig egyetlen magyar tervezésű négymotoros gép. Külsőre a német Fw-200 Condor vonalait mintázta, hajtóművéül a MÁVAG-ban készülő, szintén magyar fejlesztésű motort szánták, melyet a győri Waggon-nál gyártottak volna. A tervezők egy korszerű, fémhéjszerkezetű nagy szállítógép megalkotását tűzték ki célul. A négymotoros megoldás az előírt minimum húsz utas szállításához is megfelelt, és a civil légiközlekedés számára is ideális lett volna. A gép építése előrehaladott állapotban volt, már a törzsmodell készen állt, mikor a kísérleti műhelyt bombatámadás érte és megsemmisült.

Kaméleon – mítosz vagy valóság?

A magyar fegyverkezés történetének legrejtélyesebb fejezete kétségkívül az XN1-02 Kaméleon sugárhajtású vadászgép. Sokak szerint mindössze áprilisi tréfáról van szó (lévén hogy az egyetlen hely, ahol megjelent, a Repülés és ejtőernyőzés magazin 1980-ban kiadott áprilisi száma) mások esküsznek rá, hogy valóban megépült a háború végére. Ha hihetünk az újságnak, akkor a Kaméleon tervezője Nemisch Pál mérnök volt. Tulajdonképpen a törzs volt új tervezésű, a kettős törésű szárnyak pedig a Ju-87 módosított szárnyai. A pilótaülés plexibuborék borítást kapott, a lövész az orrkúpban foglalt helyet. Az alsó géppuskákhoz nagylátószögű optikájú kamera tartozott, és a kezelő személy képernyőn figyelte környezetét. A kétfős személyzet mindkét ülését katapultálhatóra tervezték. A T-elrendezésű farokrész fa és műanyag felhasználásával készült. Két hajtóműve a törzs hátulján, két oldalt kapott helyet. Az XNI-02 Kaméleon – már ha hihetünk a szóbeszédnek – kétség kívül korát messze megelőzte számos vonatkozásban, viszont egyetlen repülőképes példány épült belőle, bár konkrét bizonyíték ezt sem támasztja alá.

Világszínvonalú rakétánk, a Lidérc

Zárt kötelékben támadó bombázógépekkel vette (volna) fel a harcot a Lidérc fedőnevű légiharc-rakéta, melyet Pulváry Károly fizikus zseniális találmánya, a rezonáns gyújtó hívott életre. Németország alkalmazott először a világon a levegő-levegő rakétákat, ám ezek jól működő közelségi gyújtóval nem rendelkeztek. A német típusokat csapódó és időzített gyújtóval látták el, de a közvetlen találat igen ritka volt. A szovjet és a brit légierő a szárazföldi célok elleni rakétát alkalmazta, csak véletlenszerűen alkalmazták légi célpont ellen. Pulváry négy darab érzékeny mikrofon felhasználásával alakította ki a közelségi gyújtó elődjét, amely a repülőgépek motorhangjára volt érzékeny, és annak maximumára hozta működésbe a robbanószerkezetet. Mivel a rakétákat akkor még tehetetlenségi irányítás mozgatta, a fegyvert mindössze az ellenséges kötelék belsejébe kellett juttatni, ahol valamelyik géphez közel kerülve robbant és letarolta a közelben lévő repülőgépeket. Soha nem készült belőle számottevő mennyiség, így nem vethették be a hazánkra támadó amerikai és szovjet bombázók ellen sem.


Panzerfaust magyar módra

Az 1942-ben tapasztalt szovjet páncélosfölény és a nehézharckocsik megjelenése indította be a magyar páncéltörő rakéták gyártását, mivel akkor a német fél még elzárkózott a titkos rakétafegyver átadása elől. A Haditechnikai Intézet rakétaszakosztálya kétféle típus fejlesztésébe fogott. A kisebbik a 60 milliméter átmérőjű 44M páncélromboló kézből indítható rakéta volt, a nagyobbik a 215 milliméteres 44M buzogánylövedék, amely páncéltörő és erődromboló típus is volt. A buzogánylövedék a világon az első ismert nehéz páncéltörő rakéta volt, 215 milliméter átmérőjű, több mint négy kilós töltettel és első volt hordozható kettős indítószerkezete is, amit teherautó platójáról és földről is lehetett működtetni. Ezzel Magyarország a világ harmadik állama volt, a Harmadik Birodalom és az Egyesült Államok után, amely bevethető páncéltörő rakétákat épített.

Tigris helyett Tas

A magyar hadvezetés 1943 tavaszán döntött egy 75 milliméteres löveggel felszerelt nehézharckocsi beszerzéséről. Azért volt erre szükség, mert a Magyar Királyi Honvédség páncélosai rendre alulmaradtak a Vörös Hadsereg közepes és nehéz harckocsijaival szemben, melyek 76,2 milliméteres lövegükkel lényegesen hatékonyabbnak bizonyultak a gyenge fegyverzetű és vékony páncélzatú magyar harckocsiknál. A Tas fejlesztési munkálatait a Weiss Manfréd gyár mérnökei végezték. A munka során a német PzKpfw III futóművét vették alapul, amely a felázott talajon is kiválóan működött. A meghajtási rendszer alapjául a modern harckocsitípusok esetében alkalmazott megoldást választották. A motor a Tas mellső lánckerekeit hajtotta, ez jobb terepjáró képességet és könnyebb karbantarthatóságot eredményezett. A felépítményt a korabeli magyar harckocsikkal ellentétben nem függőleges, hanem döntött lemezekből állították össze, és nem szegecselést, hanem hegesztett kötéseket alkalmaztak, fő fegyverzetként a fejlesztés alatt álló 43M harckocsiágyút szerelték a prototípusba. 1944. július 27-én szövetséges légitámadás érte a gyárat, és az üzemcsarnokkal együtt a félkész jármű is megsemmisült. A prototípus helyreállítására az elszenvedett károk és a fokozódó nyersanyaghiány miatt már nem adódott lehetőség, pedig minden bizonnyal ütőképes fegyver lehetett volna az amúgy kiválóan képzett magyar harckocsizók kezében.

Sas és Turul – a légtér őrzői

Mindenki ismeri az Anglia déli partjaira telepített radarállomások sorsfordító történetét, ám kevesen gondolnak arra, hogy magyar mérnökök is gőzerővel dolgoztak lokátorberendezések kifejlesztésén. A saját fejlesztés beindítására már csak azért is szükség volt, mert a német fél elzárkózott attól, hogy lokátort adjon el Magyarországnak. Négy különböző változatot készítettek a mérnökök, így kezdődött el a felderítő Sas, a tüzérségi Borbála, a vadász-irányító Bagoly és a Turul, a repülőgép-fedélzeti rádiólokátor-állomás prototípusának fejlesztése. Az első Sast 1943. november 2-án a János-hegyen telepítették, de a kedvezőtlen mérési eredmények miatt november 25-től Sáriban telepítették. A másikat Dunapentelére tervezték, de végül Jászkisérre került. Ezekkel a berendezésekkel, valamint az időközben németektől vásárolt Freya radarral biztosították az ország légvédelmének riasztását. A felderítési információk a Légvédelmi Erők Parancsnokságához futottak be, és riasztást és más légvédelmi intézkedéseket is itt koordinálták. Érdekesség, hogy a Freya radar és licencének megvételére Magyarország már 1942-ben tett kísérletet, de Németország csak a sikeres magyar kísérletek hatására adott el berendezéseket.

Titán – az ultrahangfegyver

Még ma is elrugaszkodott ötletnek tűnik, ám a háború alatt magyar mérnökök komolyan foglalkoztak egy ultrahangfegyver megépítésével. Tervezője, Tihanyi Kálmán már a világégés előtt erősen érdeklődött az ultrahang felhasználhatósága iránt, s a kártevő rovarok elleni ultrahangágyú megszerkesztésén törte a fejét. Ám miután Magyarország is hadba lépett, terv született egy katonai célokra alkalmas ultrahangfegyver kifejlesztésére. A Titán névre hallgató eszköz szupertitkos projektje a TVR kódnevet kapta, fontos eleme lett volna a két méter átmérőjű parabolatükör, mellyel fókuszálni, irányítani akarták a hanghullámokat, a különleges ágyú hatótávolságát pedig közel nyolc kilóméteresre tervezték. A Titán világviszonylatban is teljesen új eszköz volt. A németek kísérleteztek ugyan ultrahang-fegyverrel, de ezt szélesebb körben lehetett volna alkalmazni annál. Horthy Miklós képzelőerejét is megragadta a korát megelőző fegyver, audienciákon fogadta Tihanyit, és sürgetni kezdte, mikor készül el a prototípus. A feltaláló viszont kapcsolatba került a náciellenes polgári ellenállási mozgalommal,, s egyre jobban tartott tőle, hogy nem vagy nem csak a Magyar Honvédséget fogja erősíteni az ultrahangágyú, hanem a Harmadik Birodalom is ráteszi a kezét, ezért hozzá hasonló gondolkodású munkatársaival együtt lassítani kezdte a munkát.


Üreges töltet, sokszoros hatás

A kumulatív lőszer olyannyira magyar találmány, hogy a nemzetközi szakirodalom az üreges eszközök működési elvét azóta Misnay-Schardin-effektusnak hívja. A manapság használt kumulatív hatású robbanóeszközök jórészt Misnay József hadi műszaki törzskari őrnagy által, a Királyi Magyar Haditechnikai Intézetben 1938-1944 között kifejlesztett fegyvereket veszik alapul. Persze voltak hasonló érdeklődési területen dolgozó kortársai, német fizikusok a harmincas évektől foglalkoztak az üreges töltetek elméleti problémáival. Ám magyar műszaki tiszt komoly, a háborúban is bevethető gyakorlati eredményeket ért el: a 43M kumulatív és a LŐTAK-nak nevezett lövő tányéraknát egyaránt bevetették, mi több, a Keleti-Kárpátokban kialakított védelmi vonalat valósággal telerakták efféle robbanóeszközökkel, bár a háború végkifejletét hathatósan már nem tudták befolyásolni.


(További Top 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják!)