Merész vállalkozás

A kelet-szíriai Deir ez-Zor mellett a legnagyobb titokban és komoly észak-koreai segítséggel épülő, félkész nukleáris létesítményt 2007. szeptember 6-án semmisítette meg az izraeli űr- és légierő köteléke. A bevetés sikerrel járt, s ma már tudjuk, két területen is. Egyrészt megakadályozta Basszár el-Aszad szíriai elnököt abban, hogy a közel-keleti nukleáris fegyverkezés érzékeny egyensúlyát felborítsa, másodsorban megakadályozta azt, hogy az akkor még előre nem látható szíriai polgárháborúban bármelyik fegyveres csoporthoz atomfegyver vagy akár csak a „piszkos bombák" előállításához szükséges, erősen sugárzó anyagok, izotópok kerüljenek. Ez utóbbi lehetőség a polgárháborúval eltelt évek tapasztalatai alapján – figyelembe véve a többszöri vegyitámadásokat – valószínűleg sosem látott veszélyt jelentene most.

Amikor még állt a titkos nukleáris létesítmény…

Riasztó hírek

Az Eufrátesz völgyétől nem messze, egy kiszáradt vízmosásban 2002-től épülő, hangárszerű vasbetonszerkezetre egy ideig nem figyelt fel az izraeli hírszerzés. Mint ahogyan a katonai akciót feldolgozó, nemrég bemutatott dokumentumfilmből kiderül, 2006 őszén érkezett az első, aggasztó jelzés a védelmi minisztérium nukleáris területtel foglalkozó szakemberei részéről, miszerint nem elképzelhetetlen, hogy Szíria nukleáris programot folytat. Ekkor figyeltek fel arra a nagy épületre Deir ez-Zor mellett. A nagyobb sebességre kapcsoló hírszerzés egyre több személyt és eseményt kötött a fura hangárhoz. Ekkor már a Moszad felelt azért, hogy a politikai és katonai vezetés választ kapjon: vajon tényleg egy reaktort épít Szíria a legnagyobb titokban, alig 450 kilométerre Izraeltől?

A reaktor épülete a támadás idején

A válaszadást jelentősen segíthette az a 2007. márciusi, amúgy minden hivatalos forrás által tagadott akció, amelynek során a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség bécsi konferenciájára érkező, a szíriai atomenergetikai bizottságot vezető Ibrahim Othman szállodai szobájában őrizetlenül maradt laptopjának tartalmát sikerült teljes egészében lemásolni.

Ehud Olmert akkori izraeli miniszterelnök többek között az így megszerzett dokumentumok, illetve az akkora már elkészült, az építkezést, a leendő reaktor belsejét és az azt építő észak-koreai munkásokat megörökítő fényképek alapján volt kénytelen elfogadni a kialakult helyzetet. Egyértelművé vált, hogy az al-Kibar reaktort észak-koreai technológiával és tervek alapján építik. Méghozzá azzal a céllal, hogy a plutóniumdúsításra optimalizált objektumból nukleáris fegyver készítéséhez szükséges finomságú hasadóanyagot nyerjenek ki. Ezt a zsidó állam nem fogadhatta el, így az épület elpusztításáról döntöttek.

A lerombolt célpont

Nincs segítség

Azonban ez korántsem ígérkezett egyszerű feladatnak. Amir Peretz, majd a helyére 2007. június 18-án lépő Ehud Barak védelmi miniszter, a külügyi tárcát vezető Tzipi Livni, illetve Gabi Ashkenazi altábornagy, vezérkari főnök, komoly kihívás előtt állt, hiszen a következő kérdésre kellett választ adniuk: miként lehet úgy megsemmisíteni a reaktort, hogy abból ne robbanjon ki háború Szíria és Izrael között? E tekintetben egyetlen út tűnt járhatónak: ha egy olyan műveletet hajtanak végre, amelynek megtörténtét nem csupán Tel-Aviv, hanem Damaszkusz is kénytelen letagadni. Vagyis olyan helyzetet kell előidézni, hogy a szíriai vezetésnek is muszáj legyen azt mondania: Izrael nem bombázott le semmi fontosat, hiszen Szíria semmilyen reaktort nem épít. Ha Aszadnak a nemzetközi közvélemény előtt kell letagadnia azt, hogy az országa egyik legfontosabb stratégiai létesítményét veszteség nélkül (ez izraeli részről volt alapvető követelmény a tagadhatósághoz) elpusztították, akkor talán nem robban ki háború a két állam között – remélték a terveket készítők Tel-Avivban. Számításba vették azt is, hogy ha Aszad háborút indít, akkor kénytelen lenne elismerni az atomfegyverkezési programját – amelynek létéről Szíriában is csak alig néhány, az elnökkel nagyon szoros kapcsolatot ápoló személy tudott.

Az F-16l Soufa típusú gépek főszerepet kaptak az akcióban

Az izraeliek a reaktor elleni támadás ügyében nem számíthattak legfontosabb szövetségesük, az Egyesült Államok segítségére. Amikor ugyanis a washingtoni illetékesek elé tárták az információkat az észak-koreai segítséggel épülő szíriai nukleáris létesítményről, akkor azt a választ kapták: ez nem az amerikaiak ügye. Érthető okokból nem fogadta el Ehud Olmert azt az ötletet sem, hogy vigyék a kérdést az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé. Ha napvilágra kerül a reaktor léte, onnantól fogva titkos támadásra már nincs lehetőség. Ráadásul ebben az esetben Szíria minden bizonnyal felpörgetné az építkezés ütemét, és amilyen hamar csak lehet, a helyükre kerülnének a nukleáris fűtőelemek. Ezután pedig sugárszennyeződés előidézése nélkül már lehetetlen lenne az objektum megsemmisítése, azaz Szíria nyerne.

A támadás végső tervének alapja a minimalizmus volt: minél kevesebb repülőgéppel végrehajtani egy precíziós és hatékony csapást, majd hazarepülni – és csendben maradni. Nincs ünneplés, nincs politikai nyilatkozat. Mintha semmi sem történt volna. S akkor Aszad sem lép – talán.

Egy F-15l Ra’am

Akkor mi megyünk…

Az akcióról hozott döntést, illetve az eredménytelen washingtoni látogatást követően teljes erővel megindult a légicsapás előkészítése. A szárazföldi erőket megerősítették, arra számítva, hogy egy Szíria felől érkező támadást kell majd elhárítani, s a légierő is megtette az előkészületeket. Izraelben a haderő teljes vezetése arra is felkészült, hogy a reaktor lebombázásából háború lesz, és azt meg kell nyerni.

A tervek a lehető leggyorsabban elkészültek, hiszen az izraeliek két pályán is versenyt futottak az idővel. Egyfelől az akciót még a fűtőanyag behelyezése előtt kellett végrehajtani, máskülönben lehetetlenné válik a katonai csapás. Ráadásul a tervezett akcióról semmilyen információ sem szivároghatott ki. Izraelnek ugyanis az hiányzott a legkevésbé, hogy az egész világ rohanjon segíteni nekik, azt ígérve, majd tárgyalásos úton rendezik a kérdést. Szinte hihetetlen, de a 2500, részben vagy egészben beavatott személytől egyetlen árva szó nem jutott ki a sajtóhoz.

Célkeresztben a reaktor

A feladatra az F–15I Ra’am-ot repülő 69. „Hammers", illetve az F–16I-t alkalmazó 119. „Bat" és a 253. „Negev" repülőszázadot választották ki. A légierő vezetése három hónappal a támadás előtt ismertette a terveket a bevetésre kijelölt állománnyal. Az akciót úgy kellett végrehajtani, hogy ne lehessen tudni, honnan érkeznek a támadók (erre szolgált a Földközi-tengeren, majd Törökországon keresztül repült útvonal), biztosan megsemmisüljön a célpont (ezt az irányított bombák és az egyes információk szerint a helyszínen az épületet lézerrel megjelölő különleges erők katonái oldották meg), s ne legyen veszteség. Nem kerülhet se hajózó, se géproncs szíriai kézre, hiszen akkor oda minden félrevezetés.

Hiba nélkül

Hosszas politikai csatározásokat követően – amelyek a visszaemlékezők szerint elsősorban Ehud Olmert miniszterelnök, illetve Ehud Barak frissen kinevezett védelmi miniszter között dúltak – végül 2007. szeptember 5-én éjjel elindultak a különleges feladatra felkészített támadógépek. Az akciót az eddigi adatok szerint összesen nyolc F–15I és F–16I hajtotta végre, különböző bombákkal felszerelve. Ez sem volt véletlen: legyen lézer- vagy műholdas vezérlésű, induljon bármelyik típusról, valamelyik bombának mindenképp meg kell semmisítenie a reaktort. Nincs második lehetőség. A vadászbombázókat komoly elektronikai zavarással támogatták, illetve menet közben megsemmisítették a Tall al-Abuad melletti szíriai lokátorállomást is.

A gépek személyzetei tudták: nem hibázhatnak

A ma már nyilvánosan megtekinthető, a fedélzeti célmegjelölő rendszer kamerái által készített videofelvételek alapján, s persze a számtalan műholdas fénykép tanúbizonysága szerint a gépek tökéletesen végrehajtották a feladatot, majd épségben hazaértek. Az izraeli számítások beváltak: Aszad hadserege a helyén maradt, mindenki tagadott mindent.

Az akció végrehajtásába csak egyetlen apró baki csúszott. Hogy, hogy nem, de Törökország területén egy izraeli ledobható póttartályt találtak egy-két nappal a támadást követően. Ez lehetett akár üzenet, akár hiba, de tény: a szír atomprogram lehetőségétől egyáltalán nem lelkes török kormány a szükséges, minimális zajcsinálás után elaltatta az ügyet.

Két típus – dupla esély

Fotó: internet