Nem bírt egymással Huszein és Khomeini rezsimje

Irak az ’50-es évek vége óta fente a fogát az olajban gazdag iráni Khuzesztán tartományra, hogy így váljon az arab világ vezető hatalmává, azonban a ’70-es évek elejéig a vetélkedés megmaradt a szólamok szintjén. Teherán és Bagdad között 1971-ben kezdett igazán elmérgesedni a helyzet, amikor is a Hormuzi-szorosnál fekvő néhány sziget brit fennhatóság alól iráni kézbe került. Irak ezt követően megszakította diplomáciai kapcsolatait Iránnal. A legvitatottabb hovatartozású területnek azonban a Tigris és az Eufrátesz gazdasági szempontból mindkét ország számára kiemelten fontos, kettős torkolatvidéke számított. Egyre gyakoribbá váltak a határincidensek, amelyek közül egy 1974-es iraki akcióból majdnem háború is lett. Ezt követően a felek – az OPEC segítségével – 1975-ben megpróbálták rendezni a helyzetet a vízi útvonalak használatáról szóló megállapodással, az egyezményt azonban végül egyik fél sem tartotta be. Emellett tovább folytatódott a titkosszolgálati aknamunka is a szomszédos területen: Irán a kurdokat, Irak a vitatott területeken élő arabokat igyekezett lázadásra bírni a központi hatalom ellen.

A fordulatot mindkét államban 1979 hozta el. Iránban Reza Pahlavi sah Amerika-barát rendszerét elsöpörték a síita radikálisok, és Khomeini ajatollah vette át a vezetést, Irakban pedig Szaddám Huszein került a kormányrúdhoz. A nézeteltérések vallási hátteret is kaptak, amikor Khomeini az egész világra kiterjedő iszlám forradalmat hirdetett, hiszen szavai az iraki lakosság több mint felét adó síiták körében értő fülekre találtak. Mindez azonban egyáltalán nem vágott össze az arab világ vezetőjének szerepére áhítozó, szekularizált katonai diktatúrát bevezető Huszein törekvéseivel. A felek viszonyában elérkezett új korszakot jelezte, amikor 1980-ban Huszein ügynökei túszokat ejtettek Irán londoni nagykövetségén. Az akció sikertelen volt, a brit különleges erők egy kivételével az összes túszejtővel végeztek, a hangulat azonban még puskaporosabbá vált. Nem sokkal később merényletet kíséreltek meg Tárik Áziz iraki külügyminiszter ellen, bagdadi források pedig gyorsan ki is derítették, hogy az akció mögött az iráni titkosszolgálat állt. Néhány kisebb határincidens miatt szintén Teheránt kiáltották ki felelősnek.

A háború konkrét kezdőlépését végül Huszein tette meg: az iraki hadsereg 1980. szeptember 22-én mindenféle közvetlen előzmény nélkül támadást indított Irán ellen. Először a légierő mért csapást mintegy huszonöt város, illetve katonai támaszpont ellen, majd folyamatos légi offenzíva mellett megindult a szárazföldi csapatok előrenyomulása is. Az iraki hadsereg mintegy 12 ezer négyzetkilométernyi területen rendezkedett be, és felkészültek az esetleges ellentámadás visszaverésére. Ekkor nagyjából 200 ezer iraki katona állt bevetésre készen, és Huszein jól időzített, Teherán ugyanis eleinte nagyon rossz esélyekkel nézhetett a konfliktus elébe. A sah hadseregének jelentős része szétesett, amelynek helyébe az iszlám vezetés ekkorra még nem volt képes megfelelő erőket állítani. Így aztán a jól felszerelt iraki hadsereggel elavult fegyverekkel rendelkező, kevésbé kiképzett milíciák néztek szembe a frontvonalakon, és a diplomáciai háttértámogatás is hiányzott Irán háta mögül. Pahlavi bukását követően az Egyesült Államok elfordult korábbi szövetségesétől, és inkább Huszeint támogatta – bár a későbbi évek során az egyensúly megtartása érdekében néha Iránt is fegyverezték –, akárcsak a Szovjetunió, amely szintén rossz szemmel és aggodalommal nézett Khomeini rendszerére.

A gyenge iráni kezdést hamarosan dühödt ellentámadás váltotta fel. Maga az iráni lakosság is gyűlölettel fordult a támadók felé, így Khomeini mindössze néhány hónap alatt több mint százezer önkéntest fegyverezett fel Irakkal szemben a 150 ezres hadsereg mellett. Irán az 1981-es év folyamán egyre nagyobb lendülettel verte vissza az iraki erőket, 1982-re pedig visszafoglalták az összes megszállt területet, miközben hadifoglyok tízezreit ejtették. A hiányzó haditechnikai eszközöket fanatizmussal pótolták: jól mutatja ezt, hogy Teherán még gyerekeket is bevetett a frontvonalakon, amivel természetesen még inkább kivívta a nemzetközi közösség haragját.
A háború menete viszonylag rövid idő leforgása alatt Szaddám eredeti szándékaival ellentétesre fordult, és 1982 második felében már iraki területeken folytak a harcok.

Huszein ekkor fegyverszünetet ajánlott, Khomeini azonban nemet mondott, mert Irán innentől fogva már a Baath-párt rezsimjének megdöntését akarta elérni. Ennek első jele az év júliusában megindított Ramadán-offenzíva volt Irak második legnagyobb városa, a stratégiai kikötő Bászra ellen. A stratégia egyszerű volt: az iráni hadsereg ekkorra hatalmas létszámúra duzzadt, ezt a fölényt igyekeztek érvényre juttatni és a maximális mértékig kihasználni gyors, megsemmisítő erejű rohamokkal. A megfelelő légi támogatás hiánya ugyanakkor megnehezítette a dolgukat, és noha mindössze 9 kilométernyire sikerült megközelíteniük Bászrát, az iraki erők végül csapdába ejtették és megsemmisítették a főerőt. A frontok ezután megmerevedtek, és újabb lendületet csak az 1983-as Fadzs-offenzíva során vettek, amelynek során Irán a Bászra és Bagdad között futó útvonalakat kívánta ellenőrzése alá vonni. Az iraki légierő célirányos csapásainak következtében azonban a támadás totális kudarccal végződött, akárcsak a további négy hasonló célú offenzíva.

Ekkorra nyilvánvalóvá vált, hogy a két fél nem bír egymással. Az iraki hadsereg szervezettebb és jobban felszerelt volta ellensúlyozta Irán létszámfölényét, ráadásul az Egyesült Államok és a Szovjetunió – Bagdad névleges támogatása mellett – egyre nagyobb összegekkel támogatta Iránt is a háttérből, hogy a térségben fennmaradjon a kényes egyensúly. A harc egyre elkeseredettebbé vált, a felek szárazföldön, vízen és levegőben is kíméletlenül támadták egymást, nem mellesleg válogatás nélkül lőtték a Perzsa-öbölben felbukkanó kereskedelmi hajókat is. Beszédes adat, hogy a háború nyolc éve alatt 546 ártatlan hajó szenvedett károsodásokat és mintegy 430 tengerész vesztette életét a térségben…

1984-től kezdve Irán és Irak kisebb-nagyobb rendszerességgel rakétatámadásokat intézett egymás városai ellen, amelyekben szintén civilek tízezrei vesztek oda mindkét oldalon. A két ország kölcsönösen lerombolta egymás olajlétesítményeit is. Irak kihasználta, hogy a világközvélemény többsége mögötte áll, és vegyi fegyvereket, így mustárgázt, szarint, cikloszarint és tabunt vetett be a harctéren. Csak az iráni katonák közül több mint százezren vesztek oda vegyi támadás következtében. Bagdad ugyanakkor nem kizárólag Irán, hanem saját belső ellenzéke ellen is vegyi fegyvereket alkalmazott: több mint 27 ezer kurd halt meg a mustárgáz-támadások következtében, akiket szintén Teherán támogatása ürügyén irtottak ki Huszein halálbrigádjai. Az áldozatok közül ugyanakkor mindössze ötezren vettek részt ténylegesen harci cselekményekben Irán oldalán, túlnyomó többségük ártatlan civil volt.

1986-ra a háború áldozatainak száma összességében már meghaladta az egymillió főt, és ekkorra tehetők az első békekezdeményezések is. Irak és Irán között végül 1988. augusztus 20-án jött létre a tűzszünet, ekkorra azonban egyes becslések szerint az áldozatok száma akár a kétmilliót is meghaladhatta. Emellett a konfliktus romokba döntötte a két ország gazdaságát is. A békemegállapodás nem hozott egyetértést a felek között a vitatott területek hovatartozását illetően sem – vagyis a vérontás úgyszólván a semmiért folyt csaknem egy teljes évtizeden át.

Khomeini 1989 júliusában meghalt, így Teherán ezt követően némiképp mérsékeltebb politizálásba kezdett, Szaddám Huszein ugyanakkor ismét kockázatos lépéssel kívánta talpra állítani megroggyant országát: 1990-ben megszállta a szomszédos Kuvaitot. A folytatás ismert: a szövetséges erők 1991 elején megsemmisítő vereséget mértek a diktátor rezsimjére és az Iránnal folytatott háborúban meggyengült hadseregére.