Ördögi harceljárások
Szöveg: Feith László | 2015. november 30. 7:11Az emberi találékonyság határtalan, ha más emberek kiirtásáról van szó. Ez a számtalanszor igazolt állítás megállta a helyét az első világháború idején is, amikor több új haditechnikai eszközt vetettek be a szemben álló felek, vagy régieket alkalmaztak a korábbiaktól eltérő módon. Sorozatunk második részében a tüzérségi fegyverek, a harci gázok, a lángszórók és a gránátok kerülnek terítékre.
![1596004833](https://honvedelem.hu/media/cache/width_465/images/media/5f2119e2230ee729593179.jpg)
A tüzérségi eszközök az összes harctéri veszteség 70 százalékát okozták az első világháborúban.
Nagyjából Richard J. Gatling találmányával, a sorozatlövő fegyverrel egy időben a tüzérségi eszközöket is forradalmasította két újítás, a tűzgyorsaságot megnövelő hátultöltő rendszer, illetve a huzagolás. Utóbbi esetében a cső belső felületén csavarvonalban hornyokat képeztek ki, amelyek a hossztengelye körül megforgatták a kilőtt lövedéket, így az stabilabbá, gyorsabbá és pontosabbá vált, emellett a hatótávolsága is megnőtt. A huzagolás elterjedése a lövedék formájának változását is magával hozta: a korábbi gömb alakot felváltotta a hosszúkás, hengeres forma. A tüzérségi eszközök hatékonyságát tovább növelte, hogy a fémmegmunkálás fejlődésével az ágyúcsövek könnyebbek és merevebbek lettek, s már 1914-ben magukon viselték az összes olyan jegyet, amelyek a mai lövegeket is jellemzik: hátrasikló lövegcsővel készültek, lövegpajzsot és korszerű irányzékot kaptak.
Folyamatos fejlődés
Az első világháború kezdetén – a közvetlen tűztámogatás érdekében – a gyalogság közelében, gyakorlatilag az arcvonalban állították fel a tüzérséget, az ellenséges géppuskák hatásos lőtávolságán belül. A súlyos veszteségeket látva aztán változott a taktika: az ágyúkat 2–4 kilométerrel hátrébb vitték. A híradó eszközök fejlődése emellett lehetővé tette a minden korábbinál pontosabb megosztott irányzást, vagyis azt, hogy az ütegek olyan célokat is leküzdhessenek, amelyek csak a figyelőpontokból láthatók, a lövegek tüzelőállásaiból nem. Az első világháborúban természetesen a tüzérség fejlődése új lendületet kapott. Az egyre modernebb lövegek és lőszerek, illetve az új irányzóeszközök révén tovább nőtt a lőtávolság, ami ugyanakkor magával hozta a védelem mélységének és szilárdságának növekedését; megjelentek a vasbeton és acélfalú fedezékek, tartós védelmi építmények, amelyeket csak rombolással lehetett leküzdeni.
![1596004834](https://honvedelem.hu/media/cache/width_465/images/media/5f2119e26dc39310563585.jpg)
Ausztrál katonák felkészülten várják a német vegyi támadást.
A tüzérségnek erre reagálnia kellett, és reagált is. A lapos röppályával tüzelő ágyúkat – amelyek ellőttek a lövészárkok felett – felváltották a tarackok; e meredek röppályájú tűzfegyverekkel már eredményesen tudták rombolni a tartós védelmi építményeket. A háború elején a tüzérségeknél egy tarackra három ágyú jutott, ám ez az arány a harcok végéhez közeledve megfordult. A lőszereknél is megfigyelhető volt a változás: a kartács és a srapnel helyét a gránát vette át, amelyet – repeszhatásának köszönhetően – az építmények és az élőerő ellen egyaránt eredményesen alkalmaztak. A tartós védelmi építmények ellen ugyanakkor a betonromboló gránátok bizonyultak igazán hatásosnak. Ezek tömege akár a 300 kilogrammot is elérhette, célba juttatásukhoz pedig főleg nagyobb űrméretű (például 30,5 centiméteres) mozsarakat használtak.
A tüzérségi eszközök minden más fegyvert messze túlszárnyaltak a pusztítás tekintetében: az összes harctéri veszteség 70 százalékát okozták az első világháborúban. Emellett a pszichológiai hadviselés terén is rendkívül eredményesnek bizonyultak, hiszen a szakadatlan ágyúzás, illetve az ezzel együtt járó mennydörgésszerű robaj minden másnál hatékonyabb módon törte meg a katonákat. Az ezek hatására fellépő pszichés tünetek megnevezésére vezették be az angolok a harctéri neurózis (más néven harctéri sokk vagy ahogy napjainkban hívják: poszttraumás stressz) fogalmát.
![1596004834](https://honvedelem.hu/media/cache/width_465/images/media/5f2119e2b40ee973642685.jpg)
Mérges gázzal végrehajtott akció brit áldozatai.
Gáz van!
Az állóháború kezdetétől a stratégák lázasan keresték a beásott védelem áttörésének módját. Ebben a helyzetben irányult a figyelem a mérges gáz felé, amelynek használatát ugyanakkor az 1899-ben és 1907-ben aláírt hágai nyilatkozatok egyaránt megtiltották. Mindez azonban a legkevésbé sem zavarta Erich von Falkenhayn német vezérkari főnököt, aki már 1915 januárja óta készült a harci gáz alkalmazására; hat kilométer szélességben közel 6000 gáztartályt helyeztetett el a belgiumi Ypres városánál, és várt a megfelelő széljárásra.
Az alkalmas pillanat végül 1915. április 22-én érkezett el. Késő délután a palackokból egyszerre engedték ki a 180 tonna klórgázt, amelyet a szél az antanterők állásai felé sodort. A vegyi fegyver hatása elképesztő volt. A horizontot tíz méter magasságig betöltő zöldessárga színű halálos gázfelhőt hozzávetőleg 15 000 ember lélegezte be. Harmaduk tíz percen belül meghalt, kétezer – a csatamezőn zavartan, fuldokolva, vakon botorkáló – sérült az ellenség fogságába esett, míg a többiek fejvesztve menekültek Ypres felé. Bár a kezdetleges gázmaszkokat viselő német katonák puskalövés nélkül jutottak át az első vonalon, nem tudták kihasználni az új fegyver teremtette előnyt, mert a helyszínre vezényelt kanadai erők megállították őket. A kisebb megszakításokkal több, mint két hónapig tartó csata során a németek többször is bevetették „csodafegyverüket", ám az ismételt gáztámadások már nem hatottak az újdonság erejével, miközben az előretörő gyalogság (bár meghódított némi területet) komoly veszteségeket szenvedett.
![1596004834](https://honvedelem.hu/media/cache/width_465/images/media/5f2119e2e7e3c627599843.jpg)
Amerikai katona tanulmányoz egy 1915M. 22 literes osztrák–magyar lángszórót.
Később a tüzérség is bekapcsolódott a gázharcba: a lövedékeket – ingerlő, maró vagy fojtó hatású – gázokkal töltötték meg, s ezeket a legváltozatosabb módon alkalmazták. A gázfúvásos eljárással szemben a vegyi tűzcsapás nagy előnye az volt, hogy sokkal kevésbé függött a széljárástól.
Különböző technikák léteztek, az osztrák–magyar tüzérek által alkalmazott egyik módszer például az volt, hogy repeszgránáttal elkezdték „puhítani" az ellenséget – mire ők természetesen behúzódtak a fedezékekbe –, majd egyszer csak ingerlőgázos lövedékekkel is támadták a szemközti állásokat. Mire a lövészárkok alján kuporgó emberek észrevették a cselt, már nem maradt idő a cselekvésre. Az ingerlő harcanyagot tartalmazó lövedék ugyanis becsapódáskor nem tompa puffanó hangot hallat, mint általában a gázlövedékek, robbanását ezért csak a „vájt fülűek" tudták megkülönböztetni a repeszgránátétól. Ekkor viszont már késő volt felvenni a gázmaszkot, a vegyi anyag megtámadta a szemet és a légzőszerveket. A könnyező, fuldokló katonáknak aztán mustárgázos lövedékekkel adták meg a kegyelemdöfést, azon kevesekkel pedig, akik valahogy kijutottak a halálos csapdává vált lövészárokból, a géppuskák végeztek.
![1596004834](https://honvedelem.hu/media/cache/width_465/images/media/5f2119e3260a7014645185.jpg)
Pusztító ereje mellett, a lángszóró pszichikai hatása sem volt elhanyagolható.
A tűzzel játszottak
A harci gázhoz hasonló ördögi eszköz volt a lángszóró, a német Richard Fiedler találmánya, amelyet megalkotója az 1900-as évek elején mutatott be a német haderő vezérkarának, és bár a látottak elnyerték a katonai vezetők tetszését, akkor még nem került be a rendszeresített hadieszközök sorába.
– A magyar történeti hagyomány ugyanakkor úgy tartja, a makói születésű mérnök, Szakáts Gábor találta fel ezt a fegyvert. Ez nem igaz. Az viszont elképzelhető, hogy részt vett az osztrák–magyar lángszórók megalkotásában, bár magam még nem találkoztam az ezt bizonyító dokumentummal – tudtuk meg Soós Péter századostól, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum tárgyi gyűjteményi osztályának vezetőjétől.
![1596004835](https://honvedelem.hu/media/cache/width_465/images/media/5f2119e35b6eb245987166.jpg)
Soós Péter elmondta: a korai lángszórókat általában két tartály alkotta: a nagyobb méretűbe töltötték az éghető keveréket, ami benzinből vagy gázolajból, illetve valamilyen kátrányszármazékból állt. A kisebb tartályban pedig a hajtóanyag kapott helyet; e célra nem éghető gázt, nitrogént használtak. Gyújtási módból szintén többféle létezett: a legegyszerűbb a lángvető cső elejére kötött, majd meggyújtott csepűdarab volt, ami – mivel folyamatosan égett – nem számított ideális megoldásnak, így ezt hamarosan felváltotta a csappantyús gyújtás. A lángszórók mobil változatai 20–35 kilogrammot nyomtak, 20–35 méter távolságra lőtték ki a mintegy 1000 Celsius-fokon égő keveréket, és 25-30 másodperc folyamatos tűzcsapásra voltak alkalmasak. Nyilvánvaló hátrányai ellenére a német hadsereg a háború egésze alatt (mintegy 300 ütközetben) alkalmazta ezt a fegyvert.
Ideális terep
Akárcsak a tüzérségi eszközök, a kézigránát sem számított új találmánynak: tömegesen először a 17. században alkalmazták, ám később háttérbe szorult, hogy aztán az első világháború véráztatta harcmezőin újra megjelenjen – a lövészárok-háború ugyanis ideális terepnek bizonyult e fegyver számára. A gyártás forradalmasításának eredményeként nagy számban állíthattak elő biztonságos, megbízhatóan működő gránátokat, kétféle változatban, védő- és támadóharcra. Az előbbit nagyobb hatósugár jellemezte, s a robbanáskor nagy mennyiségű repeszt terített szét maga körül. Ebből adódóan a védő kézigránátot csak megfelelő fedezék mögül volt célszerű eldobni, de a biztonsági gyújtószerkezetnek köszönhetően a katonának maradt elég ideje arra, hogy elbújjon a detonáció bekövetkezte előtt. A támadó kézigránátok ezzel szemben elsősorban nem a szétrepülő repeszekkel, hanem a robbanáskor keletkező lökéshullám erejével gyilkoltak.
![1596004835](https://honvedelem.hu/media/cache/width_465/images/media/5f2119e38e66e166550522.jpg)
A kézigránátokat azonban így sem lehetett 30–35 méternél messzebbre hajítani, ami jelentős korlátot szabott az eszköz használhatóságának. A hatékonyabb megoldást a puskagránát jelentette. Megalkotásakor lényegében nem csináltak mást, mint fogtak egy sima kézigránátot, ráerősítették egy hosszú, fémből készült vezetőrúdra, amit a puskacsőbe dugtak, s egy lövedék nélküli indítótölténnyel kilőttek. E konstrukciónál a pontos célzás okozott gondot, mert az indításkor fellépő erők miatt a fegyvert az elsütéskor a földre kellett támasztani. Később a puskagránátot egy, a fegyver csövére erősített tölcsér formájú csőtoldatba helyezték; ezzel a megoldással jelentősen megnövelték a lövedék nélküli indítótölténnyel útjára indított gránát hatótávolságát.
![1596004835](https://honvedelem.hu/media/cache/width_465/images/media/5f2119e3c856e533215332.jpg)