Ördögi harceljárások
Szöveg: Feith László | 2015. november 30. 7:11Az emberi találékonyság határtalan, ha más emberek kiirtásáról van szó. Ez a számtalanszor igazolt állítás megállta a helyét az első világháború idején is, amikor több új haditechnikai eszközt vetettek be a szemben álló felek, vagy régieket alkalmaztak a korábbiaktól eltérő módon. Sorozatunk második részében a tüzérségi fegyverek, a harci gázok, a lángszórók és a gránátok kerülnek terítékre.
A tüzérségi eszközök az összes harctéri veszteség 70 százalékát okozták az első világháborúban.
Nagyjából Richard J. Gatling találmányával, a sorozatlövő fegyverrel egy időben a tüzérségi eszközöket is forradalmasította két újítás, a tűzgyorsaságot megnövelő hátultöltő rendszer, illetve a huzagolás. Utóbbi esetében a cső belső felületén csavarvonalban hornyokat képeztek ki, amelyek a hossztengelye körül megforgatták a kilőtt lövedéket, így az stabilabbá, gyorsabbá és pontosabbá vált, emellett a hatótávolsága is megnőtt. A huzagolás elterjedése a lövedék formájának változását is magával hozta: a korábbi gömb alakot felváltotta a hosszúkás, hengeres forma. A tüzérségi eszközök hatékonyságát tovább növelte, hogy a fémmegmunkálás fejlődésével az ágyúcsövek könnyebbek és merevebbek lettek, s már 1914-ben magukon viselték az összes olyan jegyet, amelyek a mai lövegeket is jellemzik: hátrasikló lövegcsővel készültek, lövegpajzsot és korszerű irányzékot kaptak.
Folyamatos fejlődés
Az első világháború kezdetén – a közvetlen tűztámogatás érdekében – a gyalogság közelében, gyakorlatilag az arcvonalban állították fel a tüzérséget, az ellenséges géppuskák hatásos lőtávolságán belül. A súlyos veszteségeket látva aztán változott a taktika: az ágyúkat 2–4 kilométerrel hátrébb vitték. A híradó eszközök fejlődése emellett lehetővé tette a minden korábbinál pontosabb megosztott irányzást, vagyis azt, hogy az ütegek olyan célokat is leküzdhessenek, amelyek csak a figyelőpontokból láthatók, a lövegek tüzelőállásaiból nem. Az első világháborúban természetesen a tüzérség fejlődése új lendületet kapott. Az egyre modernebb lövegek és lőszerek, illetve az új irányzóeszközök révén tovább nőtt a lőtávolság, ami ugyanakkor magával hozta a védelem mélységének és szilárdságának növekedését; megjelentek a vasbeton és acélfalú fedezékek, tartós védelmi építmények, amelyeket csak rombolással lehetett leküzdeni.
Ausztrál katonák felkészülten várják a német vegyi támadást.
A tüzérségnek erre reagálnia kellett, és reagált is. A lapos röppályával tüzelő ágyúkat – amelyek ellőttek a lövészárkok felett – felváltották a tarackok; e meredek röppályájú tűzfegyverekkel már eredményesen tudták rombolni a tartós védelmi építményeket. A háború elején a tüzérségeknél egy tarackra három ágyú jutott, ám ez az arány a harcok végéhez közeledve megfordult. A lőszereknél is megfigyelhető volt a változás: a kartács és a srapnel helyét a gránát vette át, amelyet – repeszhatásának köszönhetően – az építmények és az élőerő ellen egyaránt eredményesen alkalmaztak. A tartós védelmi építmények ellen ugyanakkor a betonromboló gránátok bizonyultak igazán hatásosnak. Ezek tömege akár a 300 kilogrammot is elérhette, célba juttatásukhoz pedig főleg nagyobb űrméretű (például 30,5 centiméteres) mozsarakat használtak.
A tüzérségi eszközök minden más fegyvert messze túlszárnyaltak a pusztítás tekintetében: az összes harctéri veszteség 70 százalékát okozták az első világháborúban. Emellett a pszichológiai hadviselés terén is rendkívül eredményesnek bizonyultak, hiszen a szakadatlan ágyúzás, illetve az ezzel együtt járó mennydörgésszerű robaj minden másnál hatékonyabb módon törte meg a katonákat. Az ezek hatására fellépő pszichés tünetek megnevezésére vezették be az angolok a harctéri neurózis (más néven harctéri sokk vagy ahogy napjainkban hívják: poszttraumás stressz) fogalmát.
Mérges gázzal végrehajtott akció brit áldozatai.
Gáz van!
Az állóháború kezdetétől a stratégák lázasan keresték a beásott védelem áttörésének módját. Ebben a helyzetben irányult a figyelem a mérges gáz felé, amelynek használatát ugyanakkor az 1899-ben és 1907-ben aláírt hágai nyilatkozatok egyaránt megtiltották. Mindez azonban a legkevésbé sem zavarta Erich von Falkenhayn német vezérkari főnököt, aki már 1915 januárja óta készült a harci gáz alkalmazására; hat kilométer szélességben közel 6000 gáztartályt helyeztetett el a belgiumi Ypres városánál, és várt a megfelelő széljárásra.
Az alkalmas pillanat végül 1915. április 22-én érkezett el. Késő délután a palackokból egyszerre engedték ki a 180 tonna klórgázt, amelyet a szél az antanterők állásai felé sodort. A vegyi fegyver hatása elképesztő volt. A horizontot tíz méter magasságig betöltő zöldessárga színű halálos gázfelhőt hozzávetőleg 15 000 ember lélegezte be. Harmaduk tíz percen belül meghalt, kétezer – a csatamezőn zavartan, fuldokolva, vakon botorkáló – sérült az ellenség fogságába esett, míg a többiek fejvesztve menekültek Ypres felé. Bár a kezdetleges gázmaszkokat viselő német katonák puskalövés nélkül jutottak át az első vonalon, nem tudták kihasználni az új fegyver teremtette előnyt, mert a helyszínre vezényelt kanadai erők megállították őket. A kisebb megszakításokkal több, mint két hónapig tartó csata során a németek többször is bevetették „csodafegyverüket", ám az ismételt gáztámadások már nem hatottak az újdonság erejével, miközben az előretörő gyalogság (bár meghódított némi területet) komoly veszteségeket szenvedett.
Amerikai katona tanulmányoz egy 1915M. 22 literes osztrák–magyar lángszórót.
Később a tüzérség is bekapcsolódott a gázharcba: a lövedékeket – ingerlő, maró vagy fojtó hatású – gázokkal töltötték meg, s ezeket a legváltozatosabb módon alkalmazták. A gázfúvásos eljárással szemben a vegyi tűzcsapás nagy előnye az volt, hogy sokkal kevésbé függött a széljárástól.
Különböző technikák léteztek, az osztrák–magyar tüzérek által alkalmazott egyik módszer például az volt, hogy repeszgránáttal elkezdték „puhítani" az ellenséget – mire ők természetesen behúzódtak a fedezékekbe –, majd egyszer csak ingerlőgázos lövedékekkel is támadták a szemközti állásokat. Mire a lövészárkok alján kuporgó emberek észrevették a cselt, már nem maradt idő a cselekvésre. Az ingerlő harcanyagot tartalmazó lövedék ugyanis becsapódáskor nem tompa puffanó hangot hallat, mint általában a gázlövedékek, robbanását ezért csak a „vájt fülűek" tudták megkülönböztetni a repeszgránátétól. Ekkor viszont már késő volt felvenni a gázmaszkot, a vegyi anyag megtámadta a szemet és a légzőszerveket. A könnyező, fuldokló katonáknak aztán mustárgázos lövedékekkel adták meg a kegyelemdöfést, azon kevesekkel pedig, akik valahogy kijutottak a halálos csapdává vált lövészárokból, a géppuskák végeztek.
Pusztító ereje mellett, a lángszóró pszichikai hatása sem volt elhanyagolható.
A tűzzel játszottak
A harci gázhoz hasonló ördögi eszköz volt a lángszóró, a német Richard Fiedler találmánya, amelyet megalkotója az 1900-as évek elején mutatott be a német haderő vezérkarának, és bár a látottak elnyerték a katonai vezetők tetszését, akkor még nem került be a rendszeresített hadieszközök sorába.
– A magyar történeti hagyomány ugyanakkor úgy tartja, a makói születésű mérnök, Szakáts Gábor találta fel ezt a fegyvert. Ez nem igaz. Az viszont elképzelhető, hogy részt vett az osztrák–magyar lángszórók megalkotásában, bár magam még nem találkoztam az ezt bizonyító dokumentummal – tudtuk meg Soós Péter századostól, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum tárgyi gyűjteményi osztályának vezetőjétől.
Soós Péter elmondta: a korai lángszórókat általában két tartály alkotta: a nagyobb méretűbe töltötték az éghető keveréket, ami benzinből vagy gázolajból, illetve valamilyen kátrányszármazékból állt. A kisebb tartályban pedig a hajtóanyag kapott helyet; e célra nem éghető gázt, nitrogént használtak. Gyújtási módból szintén többféle létezett: a legegyszerűbb a lángvető cső elejére kötött, majd meggyújtott csepűdarab volt, ami – mivel folyamatosan égett – nem számított ideális megoldásnak, így ezt hamarosan felváltotta a csappantyús gyújtás. A lángszórók mobil változatai 20–35 kilogrammot nyomtak, 20–35 méter távolságra lőtték ki a mintegy 1000 Celsius-fokon égő keveréket, és 25-30 másodperc folyamatos tűzcsapásra voltak alkalmasak. Nyilvánvaló hátrányai ellenére a német hadsereg a háború egésze alatt (mintegy 300 ütközetben) alkalmazta ezt a fegyvert.
Ideális terep
Akárcsak a tüzérségi eszközök, a kézigránát sem számított új találmánynak: tömegesen először a 17. században alkalmazták, ám később háttérbe szorult, hogy aztán az első világháború véráztatta harcmezőin újra megjelenjen – a lövészárok-háború ugyanis ideális terepnek bizonyult e fegyver számára. A gyártás forradalmasításának eredményeként nagy számban állíthattak elő biztonságos, megbízhatóan működő gránátokat, kétféle változatban, védő- és támadóharcra. Az előbbit nagyobb hatósugár jellemezte, s a robbanáskor nagy mennyiségű repeszt terített szét maga körül. Ebből adódóan a védő kézigránátot csak megfelelő fedezék mögül volt célszerű eldobni, de a biztonsági gyújtószerkezetnek köszönhetően a katonának maradt elég ideje arra, hogy elbújjon a detonáció bekövetkezte előtt. A támadó kézigránátok ezzel szemben elsősorban nem a szétrepülő repeszekkel, hanem a robbanáskor keletkező lökéshullám erejével gyilkoltak.
A kézigránátokat azonban így sem lehetett 30–35 méternél messzebbre hajítani, ami jelentős korlátot szabott az eszköz használhatóságának. A hatékonyabb megoldást a puskagránát jelentette. Megalkotásakor lényegében nem csináltak mást, mint fogtak egy sima kézigránátot, ráerősítették egy hosszú, fémből készült vezetőrúdra, amit a puskacsőbe dugtak, s egy lövedék nélküli indítótölténnyel kilőttek. E konstrukciónál a pontos célzás okozott gondot, mert az indításkor fellépő erők miatt a fegyvert az elsütéskor a földre kellett támasztani. Később a puskagránátot egy, a fegyver csövére erősített tölcsér formájú csőtoldatba helyezték; ezzel a megoldással jelentősen megnövelték a lövedék nélküli indítótölténnyel útjára indított gránát hatótávolságát.
