Saját területre dobták a 40 kilotonnás atombombát
Szöveg: Draveczki-Ury Ádám | 2014. szeptember 15. 17:31Hatvan évvel ezelőtt, 1954. szeptember 14-én egy, a hirosimainál több mint két és félszer nagyobb robbanóerejű atombomba hullott az Urál déli vidékére, a Tockojei járásra. A fegyvert maga a szovjet hadsereg dobta le a saját területre: azt akarták modellezni, milyen hatással lenne egy hasonló csapás az élőerőkre és az eszközökre a harmadik világháborúban.
A hadvezetés egy Orenburg és Szamara közötti területet szemelt ki a próbára: a két várost mintegy 370 kilométer választja el egymástól, vagyis a hadsereg különösebben nem izgatta magát amiatt, hogy mindenféle lakott vidéktől izolált, messzi területen vesse be a 40 kilotonnás bombát (összehasonlításként: a Hirosimára 1945-ben ledobott atombomba 15, a Nagaszakira lehajított eszköz 21 kilotonnás volt). A döntést az indokolta, hogy az évtizedek óta katonai gyakorlótérként használt környék természeti adottságai nagyjából hasonlítottak az akkori Nyugat-Németország egyes részeire, amelyek ellen bizonyosan végre kellett volna hajtani hasonló csapásokat, ha kitör a harmadik világháború. A próbát hosszú hónapok felkészülése előzte meg: épületeket húztak fel, technikai eszközök százait, harckocsikat, repülőgépeket, fegyvereket, gépjárműveket helyeztek el a környéken, illetve számos lövészárkot ástak a bomba kioldási helyének mintegy 10 kilométeres körzetében. Természetesen ezres nagyságrendben helyezték el a mérőberendezéseket is.
Magát az RDSZ-4-es típusú bombát szeptember 14-én dobta le a célterületre egy Tu-4-es nehézbombázó: a számításokba vagy a kivitelezésbe nem csúszott hiba, a 9 ezer méteren kioldott eszköz a terveknek megfelelően, mintegy 350 méteren robbant fel. Eközben a katonák a rendeltetési helytől 5 kilométerre, fedezékbe húzódva várták, mi történik majd – természetesen a keleti tömb magas rangú vendégei, így magyar politikai és katonai küldöttek társaságában (Bata István honvédelmi miniszter és az akkori vezérkari főnök, Székely Béla vezérőrnagy is jelen volt a gyakorlaton, igaz, ők kicsit messzebbről, egy alaposan megerősített bunkerből követték figyelemmel az eseményeket). A szimulált támadás természetesen nem merült ki az atombomba ledobásában: további hagyományos bombák százai hullottak a területre, amit folyamatos ágyúzás alá vettek, majd mintegy másfél-két órával a kezdés után már harckocsikkal szántották fel a vidéket. Amely még úgy is sokkoló látványt nyújtott, hogy nagyjából mindenki tisztában volt vele, mire számítson: az atombomba becsapódási helyszínének 2 kilométeres körzetében gyakorlatilag holdbélivé vált a táj, és szó szerint minden elpusztult, beleértve a növényzetet, illetve az épített környezeti elemeket.
A gyakorlatnak persze az élőerőkre is volt hatása: a katonák többsége sugárfertőzést kapott, és a következő években a gyakorlaton részt vett 45 ezer egyenruhás közül rengetegen daganatos megbetegedésekben szenvedtek, illetve hunytak el – a rákos elváltozások száma a környékbeli civil lakosság körében is igencsak megugrott, bár adekvát számokat e téren a korabeli szovjet viszonyokra tekintettel természetesen sosem hoztak nyilvánosságra – egyes becslések az országos átlag huszonöt-harmincszorosáról szólnak. A környékbeli falvakban mindenesetre már egy-két napon belül jelentkeztek az első súlyos megbetegedések, a következő években pedig a rákos megbetegedések számának növekedése mellett különösen sok fogyatékos gyermek született.
(Egyes értesülések szerint második világháborús német hadifoglyokat is kihajtottak a területre, ezt azonban semmiféle hitelt érdemlő bizonyíték nem támasztja alá.)
A Szovjetunió ezt követően még egy alkalommal próbált ki harcászati gyakorlaton nukleáris fegyvert: két évvel Tockoje után, 1956 szeptemberében, ám már kisebb méretekben, Szemipalatyinszk környékén. Ezen a gyakorlaton azonban jóval kevesebb, mindössze háromszáz deszantos vett részt.
