Spanyolnátha: legalább ötvenmillió áldozat

Bár a korabeli hivatalos feljegyzések arról szólnak, hogy a Spanyolnátha első dokumentált esete 1918. május 22-ére tehető – a madridi ABC nevű újság ezen a napon a 24. oldalán foglalkozott egy addig ismeretlen, gyorsan terjedő kórral –, ma már szinte biztos, hogy a betegség már néhány hónappal ezelőtt felütötte a fejét, mégpedig az Amerikai Egyesült Államokban. 1918. március 11-én az Texas állambeli Fort Riley katonai bázison szolgáló szakács, Albert Gitchell azt jelentette a parancsnokainak, hogy a megfázás jeleit észlelte magán, ezért nem menne be dolgozni. Még ezen a napon ugyanennek a bázisnak több mint száz katonája jelzett hasonló panaszokat. Napokon belül összesen 522 katonát szállítottak a gyengélkedőre, majd rövid időn belül már New Yorkból is jelentettek megbetegedéseket.

Valószínűleg ezek a megfertőződött amerikai katonák hurcolták be a kórt az első világháború nyugati frontjára, ahol ugyancsak megállíthatatlanul terjedt tovább. A háború utolsó néhány hónapjában a Spanyolnátha már több áldozatot szedett a szemben álló felek hadseregeinek sorában, mint a harci cselekmények – legalábbis ezt állítják a hadtörténészek.

S, hogy miért éppen Spanyolnáthának nevezték el a betegséget? Nos, nem a május 22-i újságcikk miatt, hanem azért, mert Spanyolország semleges államként nem vett részt az első világháborúban, így katonai cenzúra sem volt, vagyis a betegségről szabadon beszélhettek az emberek, azaz a nagyszámú megbetegedésekről szóló hírek elsőként Spanyolországban láttak napvilágot. Az antant és a központi hatalmak országai viszont nem engedhették meg maguknak ezt a nyíltságot, hiszen ha nyilvánosságra hozzák, hogy hány katonájuk betegedett meg vagy vesztette életét a kór miatt, akkor azt az ellenség a saját előnyére tudta volna felhasználni. Így a harcoló felek titokban tartották ezeket az adatokat. Nem nehéz viszont elképzelni, hogy mekkora pusztítást végezhetett a betegség a lövészárkokban és a katonai táborokban, a hosszú harcokban kimerült bakák soraiban…

A járvány egyébként két ütemben támadt: az első, tavaszi megbetegedés-sorozat viszonylag kevés áldozatot szedett, az augusztusban kezdődött második „hullám" viszont a Föld lakosságának legalább húsz százalékát megbetegítette, és a fertőzöttek jelentős hányada bele is halt a betegség következményeként fellépő szövődményekbe, leggyakrabban a tüdőgyulladásba. Leginkább a 20-40 évesek közül szedte áldozatait a kór. Ennek pedig az volt az oka, hogy ez a korosztály az életkora miatt addig még nem találkozott komolyabb influenzajárványokkal, így semmilyen módon nem volt védett a kórokozóval szemben.

A járvány az első világháború 1918. novemberi befejezése után is tovább tombolt – hiszen a harcokban nemcsak a katonák, hanem a civil lakosság is legyengült, fogékonyabb lett mindenféle betegségre –, a Spanyolnátha történetét kutatók egy „harmadik hullámról" is beszélnek, ami 1919 tavaszán kezdődött, ám a korábbiaknál már jóval kevesebb áldozatot szedett.

Bár a világjárvány végét 1920-ra szokták datálni, a Spanyolnátha az ezt követő években is többször visszatért. Például 1922-ben a Madeirára száműzött utolsó magyar király, IV. Károly is ebbe a betegségbe halt bele.

A Spanyolnátha az elmúlt évtizedekben több tudományos-fantasztikus film és könyv alapjául is szolgált. Sokan feldolgozták már azt a témát is, amely szerint újra kitör az egy évszázaddal ezelőtti járvány. Bár ennek elméleti lehetősége megvan, valójában kicsi az esély arra, hogy egy második spanyolnátha világjárvány újra komoly pusztítást okozzon. A tudósok ma már birtokában vannak az eredeti kórokozónak, amelynek „újraélesztése" és genetikai feltérképezése kilenc évig tartott. Ehhez a járványban elhunyt katonák tüdőszöveteit, valamint egy 1918-ban elhunyt és jégbe fagyott kanadai asszony holttestét használták fel, amelyben konzerválódtak a vírusok, fertőzőképességüket azonban nem őrizték meg.