Térdre kényszerítette a franciákat a „Vörös Napóleon”

Miután a világháború befejeződött, Ho és erői bevonultak Hanoiba, és nyilvánvalóvá tették: Indokínában a francia gyarmatbirodalom korszakának is vége van.
Franciaország természetesen nem ismerte el a függetlenségüket kikiáltó államokat, és gyarmati autonómiát kínált nekik – ez azonban  nem képezhetett vitaalapot ebben a helyzetben, különösen az elmúlt évek kőkemény harcait követően. A gerillák ezután tehát a francia gyarmati haderő ellen indultak meg, eleinte kevés sikerrel – a Szovjetunió azonban azonnal benyomult a tátongó vákuumba, és a ’40-es évek végétől katonai eszközökkel és anyagilag egyaránt támogatni kezdte Ho Si Minh erőit. Mindez természetesen elég alaposan módosította az erőviszonyokat, hiszen a világháború pusztításának utóhatásait nyögő Franciaország roppant nehezen finanszírozott egy egyre kilátástalanabbnak tűnő háborút a világ túlsó felén. Még úgy is, hogy a szovjet árnyék előcsalogatta a kommunista térhódításnak gátat vetni szándékozó amerikaiakat is, akik elkezdték támogatni a franciákat a gerillákkal szemben.

Az egyre szorultabb helyzetbe került franciák ekkor úgy határoztak: döntőre viszik az ügyet. Hogy elvágják a Viet Minh fő utánpótlási vonalait, megszállták a Dien Bien Phu melletti völgyet, ahol közel tízezer emberrel kiépítettek egy jól védhető erődrendszert: arra számítottak, hogy lépésükkel kikényszerítik a vietnamiak támadását, majd miután ez megtörténik, aprólékosan felőrlik őket. Számításuk azonban nem jött be: a Vo Nguyen Giap tábornok (a „Vörös Napóleon") vezette vietnamiak – mintegy ötvenezer gerilla – beásták magukat a környező dzsungelekben, utánpótlásukat pedig a környék lakossága is önként segítette. Ezáltal még a nehézfegyverzetet is sikerült a környékre vinni, pedig a franciák erre a megmászhatatlannak hitt hegyek miatt eleve nem számítottak.

A csata március 13-án, hajnalban kezdődött meg, amikor is a vietnamiak intenzív tűz alá vették az erődrendszert: a franciák meglepetése nem is lehetett volna nagyobb, ráadásul nem is tudták viszonozni azt a megfelelő mértékben, mert a gerillák jól álcázott állásokba húzódtak. A gyűrű hamarosan bezárult, a franciák is biztos utánpótlás nélkül találták magukat, és ebben a helyzetben már a levegőből érkező erősítés és támogatás sem segített: mindenki tudta, hogy a csata eldőlt, így a védők halogatásra játszottak. Dolgukat szintén megkeserítette, hogy beköszöntött a monszun, az eső pedig elárasztotta a lövészárkokat és lerombolta a bunkereket.

A május 6-ai utolsó vietnami roham térdre kényszerítette a franciákat: Párizs kénytelen volt elismerni egykori gyarmata függetlenségét. Más kérdés, hogy az 1954 júliusában megkötött genfi egyezmény egy hosszabb és véresebb háború magvait vetette el Vietnam kettéosztásával, a kommunista Észak és a Washington-párti Dél megosztottsága miatt. Az ország végül csak 1975. április 30-án, Saigon elestével egyesült ténylegesen.