Tíz nagy hadvezér a 20. századból

Az első világháború minden bizonnyal legismertebb francia hadvezére: érdekesség, hogy a világégés előtt gyakorlatilag soha nem harcolt éles helyzetben, elsősorban kiváló elméleti emberként, akadémiai oktatóként szerzett magának nevet. Foch marsall ugyanakkor kiválóan vizsgázott akkor is, amikor a harctéren kellett számot adnia tudásáról: 1914 őszén, Marne-nál megroppantotta a német erőket, megvédte a francia fővárost, és mindenki számára egyértelművé tette, hogy a nagy háború nem ér véget olyan gyorsan, mint arra sokan előzetesen számítottak volna. Később a francia haderő vezérkari főnöke, majd még később a Franciaországban állomásozó minden szövetséges csapat parancsnokaként állt helyt. Számos csatában diadalmaskodott: rugalmas, offenzív szellemiségű katona volt, aki mozdulataival, döntéseivel személyesen is nagy szerepet játszott a németek végső felőrlésében. Sok kortársával ellentétben a Párizs környéki békék megkötése után azonnal látta, hogy azokba mintegy belekódolták az újabb nagy háborút, és többször hangot is adott e nézeteinek.

Alekszej Bruszilov (1853-1926)

Az első világháború leghíresebb cári tisztje, aki elsőként az orosz-török háborúban szerzett érdemeket az 1870-es években, neve pedig elsősorban a hozzá kötődő 1916-os offenzíváról híresült el. A német és osztrák-magyar erők nem számítottak az újszerű taktikai módszerekkel keresztülvitt áttörésre keleten, így Bruszilov gyakorlatilag teljes sikerként könyvelhette el a hadműveleteket. Áttörése révén tehermentesült a nyugati fronton harcoló francia haderő, a hadmozdulatok pedig a háború állásában is perdöntő szerepet játszottak: a központi hatalmak mindhárom fő fronton defenzívába szorultak, és elveszítették a kezdeményezést. A bolsevik forradalom idején szükségesnek tartotta a cár távozását, de nem értett egyet a kiépített politikai rendszerrel: ennek ellenére a birodalmi törekvések és a nagy-orosz gondolat feltétlen híveként belépett a Vörös Hadseregbe. Noha a lengyelek elleni háborúban ismét harcolt, ekkor már rossz volt a viszonya a politikai vezetéssel, kiváltképp Lev Trockijjal. Halálát végül szívproblémák okozták.

Georgij Zsukov (1896-1974)

A Vörös Hadsereg történetének minden bizonnyal legismertebb katonai parancsnoka és hadvezére, aki néhány helyi jellegű, bolsevik-ellenes felkelés leverése után a ’30-as évek végén a Távol-Keleten, a japánokkal szemben aratta első világra szóló hadisikereit. Ő volt a Szovjetunió vezérkari főnöke, amikor a náci Németország megindította a keleti offenzívát. Azon kevés ember közé tartozott, aki ellent mert mondani Sztálinnak, és nyíltan közölte a generalisszimusszal, hogy rossz taktika mentén kezdték meg a védekezést: Sztálin ugyan leváltotta Zsukovot, de pontosan tudta, hogy kevés hozzá fogható katonával rendelkezik, így nem végeztette ki. Zsukov ezután főszerepet játszott a Leningrád és Moszkva melletti harcokban, majd a végkifejletnél a sztálingrádi csatában is. Utána ő volt az 1944-es nagy szovjet offenzíva első számú parancsnoka, bevonult Berlinbe, és ott volt a német kapituláció aláírásakor is. Sztálin népszerűsége miatt utóbb leváltotta, de a koreai háborúban már ismét nem tudta nélkülözni. Hruscsov 1953-ban politikailag is rehabilitálta, ezután egy ideig honvédelmi miniszterként is tevékenykedett, de aztán a főtitkár is elkezdett félni attól, hogy a roppant ravasz és tehetséges szervező Zsukov a fejére nő, így leváltotta és nyugdíjazta. Brezsnyev később ismét aktivizálta, de kulcsszerepet ekkor már nem kapott. Katonai lángelméje vitathatatlan, ám nem véletlen kapta a Mjasznyik („Mészáros") csúfnevet: a legkisebb lelkiismeretfurdalás nélkül áldozta fel katonái életét a győzelem érdekében, néha akár a józan ésszel ellentétben is.

Erich von Manstein (1887-1973)

A második világháború nyugat-európai német offenzívájának első számú kitervelője, aki később a keleti fronton is főszerepet kapott a támadó hadműveletekben – ezekkel azonban vélhetően nem értett egyet, és megtervezésükben sem vett részt. A második világháború egyik legtehetségesebb katonai vezetőjeként gyorsan felismerte a Führer bizonyos katonai szakkérdésekben tanúsított dilettantizmusát, több Berlinből érkezett parancsot nem is volt hajlandó végrehajtani: így például azt sem, amikor Hitler utasítást adott a fogságba ejtett vöröskatonák kivégzésére, és ugyanígy hatalmas véráldozattól kímélte meg a németeket akkor is, amikor – minden esély és a berlini utasítások ellenére – sikerült kitörnie a szovjetek gyűrűjéből Cserkasszi-Korszunynál. Katonai becsületével összeegyeztethetetlennek tartotta a Führer elleni összeesküvést, és a Wehrmacht megroppanásától is tartott, így noha sejtette a Stauffenberg-féle merényletkísérlet előkészületeit, nem vett részt azokban. Később brit fogságba esett, és az utolsó szövetséges háborús perben állt bíróság elé 1949-ben, kizárólag a háborús jog megsértése miatt (vagyis emberiesség elleni bűnökkel nem vádolták meg, noha vélhetően tudomása volt a Lengyelországban zajló eseményekről). Börtönbüntetéséből különböző könnyítések és beszámítások után 1953-ban szabadult. Az ’50-es években tanácsadóként segítette az NSZK vezetését az új Bundeswehr felállításában, majd visszavonultan élt családjával Bajorországban. 1973-ban stroke vitte el.

Erwin Rommel (1891-1944)

A 20. század minden bizonnyal egyik legnagyobb katonai lángelméje, akinek taktikai megmozdulásait, hadmozdulatait alighanem még hosszú évszázadokon át oktatják majd a katonai intézményekben. Végigharcolta az első világháborút, majd több állomás után Adolf Hitler testőrparancsnoka lett. A második világháborúban a Franciaország elleni offenzíva 7. páncélos hadosztályának („Szellemhadosztály") vezetőjeként, a náci Németország afrikai hadteste, az Afrikakorps első parancsnokaként már életében valóságos legendává vált. Kivételes képességeit az ellenség vezetői is maradéktalanul elismerték, csapatainak letaglózó gyorsaságú, kiszámíthatatlan mozgását valósággal rettegték. A háború végéhez közeledve a friss kutatások szerint ha nem is aktívan, de hallgatólagosan támogatta a Führer eltávolítását. Állítólag tudott a készülődő Stauffenberg-féle merényletről is, aminek köszönhetően kegyvesztett lett: nimbuszára jellemző azonban, hogy még Hitler sem akarta egyszerűen csak kivégeztetni. Halálának körülményei mindazonáltal máig ellentmondásosak: a hivatalos verzió szerint szívrohamot kapott, egyes verziók szerint felajánlották neki, hogy lője főbe magát, és meg is tette ezt, de valószínűbbnek látszik, hogy végeztek vele, mert nem volt hajlandó önkezével véget vetni életének.

George S. Patton (1885-1945)

A második világháború egyik legismertebb amerikai tábornoka, a páncélos hadviselés nagy híve, elsődleges szószólója és elterjesztője az Egyesült Államok haderejében. Az első világháborúban a francia fronton szolgált, a második világháborúban pedig az amerikaiak 1942-es észak-afrikai partraszállásánál, a szicíliai partraszállásnál és a normandiai partraszállásnál egyaránt meghatározó szerepet játszott. A németek ardenneki offenzívájának visszaverésében is személyes érdemei voltak. Támadó szellemű, bátor hadvezér volt, aki az elsők között figyelmeztetett a háború végéhez közeledve a szovjet veszélyre. Egy baleset utáni rejtélyes, 1945 decemberében történt halálában vélhetően a szovjet katonai titkosszolgálatnak is szerepe volt.

Jamamoto Iszoroku (1884-1943)

A japán császári haditengerészet első számú parancsnoka és leglegendásabb vezetője a második világháborúban. Szamurájcsaládból származott, az első pillanattól fogva ellenezte Japán és Németország szövetségét, és pontosan tudta, hogy a szigetország kizárólag a tengeren tudja megverni az Egyesült Államokat, így teljes gőzzel ösztönözte a flotta fejlesztését. Ugyanakkor nemcsak számos taktikai és technikai újítása révén, de személyes karizmájával is rengeteget jelentett a japán hadseregnek. Ő volt a Pearl Harbor elleni támadás és a midwayi csata első számú japán parancsnoka: mivel az Egyesült Államokban tanult, majd Amerikában teljesített katonadiplomáciai szolgálatot, pontosan ismerte az ellenség gondolkodásmódját, és maradéktalanul ki is használta ezt. Egy amerikai támadásban vesztette életét 1943-ban: halála után a japán hadsereg morálja többé sosem volt olyan, mint az ő vezetése alatt.

Móse Daján (1915-1981)

Izrael önállóságának egyik szimbóluma, aki elsősorban jellegzetes félszemű fazonjával maradt emlékezetes sokak számára. A ’40-es évek második felétől kezdve szünet nélkül vett részt a közel-keleti harcokban: vezérkari főnök, konkrét hadmozdulatok parancsnoka és hadügyminiszter egyaránt volt. A sínai offenzívában, a hatnapos háborúban és a jóm kippuri háborúban egyaránt vezető szerepet játszott úgy stratégiai, mint politikai értelemben (igaz, az utóbbi konfliktusban már kevésbé egyértelmű a szerepe, mint a hatnapos háborúban, amit gyakorlatilag ő nyert meg Izraelnek – az Izraelt teljesen váratlanul ért támadások kivédése alighanem inkább köszönhető Golda Meirnek, mint neki). Később külügyminiszterként tevékenykedett, és aktívan hozzájárult Izrael és Egyiptom békekötésének tető alá hozatalában.

Vo Nguyen Giap (1911-)

A vietnami háború minden bizonnyal legismertebb katonai vezetője, első hadisikereit azonban nem az amerikaiak, hanem a franciák ellen érte el, méghozzá jelentős kínai támogatással. Ezek közül is az 1954-es Dien Bien Phu-i csata számít a legfényesebb győzelemnek: itt az általa vezetett Viet Minh (Vietnami Felszabadítási Hadsereg) a neki köszönhető meglepő húzások tömkelegével, a légi utánpótlás elvágásával gyakorlatilag tönkreverte a francia erőket. A gerillaharc és az arra épített nagyobb volumenű megoldások zsenije volt, mesterien mozgatta a csapatokat, és e tudását az amerikaiak ellen is maradéktalanul kihasználta, immáron Észak-Vietnam honvédelmi minisztereként. A tábornok még ma is él, jelenleg 102 éves, és természetesen régóta visszavonult, ám az utóbbi évtizedben tett nyilatkozataiban mindig elkötelezetten hitet tett Hanoi és Washington kapcsolatainak rendezése mellett.

Norman Schwarzkopf (1934-2012)

Az 1991-es Öböl-háború legismertebb katonai vezetője, az Irak elleni koalíciós erők főparancsnoka. Első éles katonai tapasztalatait Vietnamban szerezte kiképzőként, majd az 1983-as grenadai invázió fő stratégájaként és vezetőjeként aratott sikereket. Szaddám Huszein rendszerének Kuvait elleni offenzívája után Schwarzkopf dolgozta ki mind a Desert Shield, mind a Desert Storm hadműveletet, és mindkettő totális, száz százalékos sikernek bizonyult. Ugyan felajánlották neki az egyesített vezérkari főnöki tisztséget, a háború végeztével, Irak térdre kényszerítése után nyugdíjba vonult. Népszerűségére jellemző, hogy a ’90-es években többen potenciális jövőbeli elnökként, afféle modern Eisenhowerként suttogtak róla, ám a hírek végül alaptalannak bizonyultak. Tavaly december végén hunyt el.