Tizenöt éve kezdte meg Jugoszlávia bombázását a NATO

Másfél évtizede kezdődött meg a NATO 77 napig tartó bombázássorozata a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (vagyis Szerbia és Montenegró) ellen. A támadás hátterében a belgrádi vezetés koszovói politikája állt: a központi államhatalom a ’90-es évek közepén bonyolódott harcba a jogaikban elnyomott koszovói albán szakadárokkal, illetve ezek fő fegyveres erejével, az eszközökben egyébként Belgrádhoz hasonlóan sosem válogató UCK-val. A konfliktus 1998 elején élesedett ki igazán, amikor a szórványosabb összecsapások szabályos háborúba torkolltak a felek között. 1999 elejére a becslések szerint 9-10 ezer, elsősorban albán áldozata volt az etnikai tisztogatásoknak és a harcoknak, a menekültek száma pedig a 800 ezret is meghaladta.

Szlobodan Milosevics szerb elnök nyilvánvalóvá tette, hogy nem enged a koszovóiak törekvéseinek, és akár a falig is elmegy, hogy megtartsa a területet. A belgrádi vezetés olyannyira hajthatatlannak bizonyult, hogy a NATO-közvetítéssel folyó béketárgyalások is kudarcba fulladtak a franciaországi Rambouillet-ben.
A nyugat persze számolt ezzel: szakértők szerint a majdani haditervek már 1998 derekára elkészültek, és miután a következő év márciusában – a vártnál némiképp előbb – a NATO sort kerített aktuális bővítésére, minden körülmény adott volt a bombázások megkezdéséhez. A szervezet megkerülte az ENSZ Biztonsági Tanácsát is, hiszen tudták: Oroszország és Kína mindenképpen megvétózná a beavatkozást, amelyet egy esetleges humanitárius katasztrófa megelőzésével indokoltak.

A Wesley A. Clark tábornok által parancsnokolt hadműveletekben tizenkilenc szövetséges ország vett részt, és zömmel az Adriai-tengeren állomásozó hajókról, illetve olaszországi támaszpontokról indították a bevetéseket. Az 1150 repülőgép által végrehajtott mintegy 2300 bevetés célpontjai elsősorban katonai objektumok voltak, de nem kizárólagosan ezekre hullottak a bombák: számos polgári épületben is súlyos károk keletkeztek, 470 kilométernyi közút, illetve majdnem 600 kilométernyi vasút szabályosan használhatatlanná vált, és az ország elektromos kapacitásának nagyjából harmada megsemmisült. Az áldozatok számáról máig ellentmondásosak a számok, a becslések körülbelül ezer katonáról és rendőrről, illetve nagyjából 2500 civilről szólnak. A sebesültek száma meghaladta a tízezer főt. Jugoszlávia gazdaságát emellett mintegy 100 milliárd dollárnyi kár érte a bombázások következtében. A NATO veszteségeiről azóta sem tudni hivatalosan semmi érdemit.

Az egyik legnagyobb nemzetközi botrányt egyébként a belgrádi kínai nagykövetség május 4-ei lebombázása jelentette. Ezt akkor tévedésként kommunikálták, de bárki számára egyértelmű lehetett, hogy ennyire kényeset azért bajos tévedni: emlékirataiban utóbb, 2011-ben maga Csiang Cö-min egykori kínai pártfőtitkár és államfő is elismerte, hogy a nagykövetségen Milosevics kérésére szerb hírszerző tisztek rejtőzködtek, és különféle üzeneteket is továbbítottak innen. (Csiang saját bevallása szerint azért engedett a szerb kérésnek, mert a jugoszláv erők előzőleg átadták Kínának egy, Ruma városánál lelőtt F-117-es lopakodó bizonyos darabjait. Ennek ellenére hibaként emlékezett vissza a döntésre.)

A légitámadások végül megtörték Belgrádot: június 9-én, Kumanovóban megállapodás született, és pár nappal később a jugoszláv erők elkezdték a kivonulást Koszovóból. Az ENSZ BT ezután elfogadta az 1244-es számú határozatot, amelynek értelmében megkezdődött a nemzetközi békefenntartó erők koszovói missziója.