Valójában a Szovjetunió dominanciáját betonozta be a Varsói Szerződés

Hatvankét évvel ezelőtt alakult meg – mint a neve alapján is kitalálható – a lengyel fővárosban a Varsói Szerződés. A szervezet létrejöttének közvetlen előzményei természetesen a második világháború után kialakult európai helyzetben keresendők: a kontinens a hitleri Németország és szövetségeseinek térdre kényszerítése után kettészakadt, és – részben a szovjet fenyegetés ellensúlyozása, részben egy újabb európai háború megelőzése céljából – a nyugati térfél lépett először. E folyamat részét képezte a NATO 1949-es megalakítása, amelynek szempontjából alapvető jelentőségű fejlemény volt az NSZK 1955-ös csatlakozása. A keleti blokk mindezek fényében nem maradhatott tétlen, és a Varsói Szerződés megalapításával adta meg saját válaszát.

Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár 1954 áprilisában jelentette be, hogy létrehozzák a szovjet hadsereg és a szocialista országok hadseregeinek egyesített parancsnokságát, majd bő egy év múlva írták alá Varsóban azt a „barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződést", amely a konkrét alapdokumentumot jelentette.
Az alapító tagok a Szovjetunió mellett Lengyelország, Csehszlovákia, Bulgária, Magyarország, Románia és Albánia voltak, vagyis a kör nem volt teljes – még úgy sem, hogy a következő évben az NDK-t is bevette soraiba a szervezet. Kína ugyan jelen volt az aláíráskor, és magas szintű támogatásáról biztosította a frissen megalakult tömböt, de nem csatlakozott ahhoz, Tito Jugoszláviája pedig különutasként szintén nem lépett be a Varsói Szerződésbe. Magyarország az ’56-os forradalom idején, ideiglenesen kilépett a szövetségből. Enver Hodzsa Albániája 1962-től gyakorlatilag kivonta magát a működésből, majd 1968-ban hivatalosan is kilépett. Románia – ahogy Ceausescu egyre inkább távolítani igyekezett magát Moszkvától – a ’60-as évektől kezdve szintén igyekezett eltávolítani magát a szervezettől.

A Varsói Szerződés erőviszonyai természetesen nem voltak kérdésesek: a Szovjetunió, amely Sztálin korábban megkötött kétoldalú megállapodásai alapján már előtte is ellenőrzést gyakorolt szövetségesei katonai ereje felett, sokkal inkább dominálta a szervezetet, mint például az Egyesült Államok a NATO-t. Mindezt jól mutatja, hogy a szövetség keretében egyesített fegyveres erők közös parancsnokságai élén minden esetben szovjet tiszt állt. További jelentős eltérésnek számított az észak-atlanti szövetséghez képest, hogy a tagállamok arra is kötelezettséget vállaltak: akkor is beavatkoznak, ha valamelyik tagállamban „belső erők veszélyeztetik a fennálló rendet". Nem is lehetett kérdéses, mire irányul ez a passzus: ezáltal Moszkva gyakorlatilag biankó csekket kapott azokra az esetekre, ha valamelyik vazallus államban veszélybe került a számára kedves társadalmi berendezkedés.

Összességében tehát a Varsói Szerződés inkább csak bebetonozta a szocialista államok lojalitását a Szovjetunió irányába, és jól mutatja a szervezet valódi funkcióját az általa végrehajtott két beavatkozás is, amelyek tagállamokon belüli akciók voltak. 1956-ban, Magyarországon a szovjet csapatok fojtották vérbe a forradalmat és szabadságharcot, 1968-ban, Csehszlovákiában pedig szövetségi szintű katonai intervenció vetett véget a dicsőséges prágai tavasznak. A szervezet jelentősége azonban a következő időszakban már csökkent, különös tekintettel a ’80-as évekre, amikor a Szovjetunió katonai kapacitásait erősen lefoglalta a reménytelen afganisztáni háború, szélesebb perspektívában pedig ledolgozhatatlan hátrányba került a Ronald Reagan vezette Egyesült Államokkal szemben.

A kelet-európai rendszerváltások közepette pedig már a Varsói Szerződés további sorsa sem lehetett kérdéses: 1990 elején Csehszlovákia és Magyarország megegyezett a Szovjetunióval, hogy 1991 közepére mindkét országból kivonják az ott kormányközi megállapodások alapján állomásozó szovjet erőket. Ezzel nagyjából egyidejűleg a NATO és a Varsói Szerződés megállapodott, miszerint a közép-európai övezetben sem az Egyesült Államok, sem a Szovjetunió nem állomásoztathat 195 ezernél több katonát. A legfontosabb szimbolikus lépés azonban Antall József magyar miniszterelnök nevéhez fűződik, aki 1990 júniusában, a Varsói Szerződés politikai szárnyának moszkvai ülésén hivatalosan is javaslatot terjesztett be a katonai szárny feloszlatására.

A konkrét folyományokra pár hónapot még várni kellett, de a Szovjetunió 1991. február 12-én bejelentette: április 1-jéig a tagállamok közös megegyezéssel felszámolják a Varsói Szerződés katonai szervezetét. A tömb végül július 1-jén, Prágában hivatalosan is megszűnt. Az új fejezet 1999. március 12-én kezdődött el, amikor a Varsói Szerződés egykori tagállamai közül Csehország, Magyarország és Lengyelország a NATO tagja lett.