1914. december 15.

A táborunk most meglehetős üres, úgy mondják, hogy 25 000 embert is képes befogadni. Most is állomásozik itt pár ezer muszka, s a reggeli ébresztőnk az ablakunk alatt elmasírozó szakállas orosz bakák bús kardala. Olyan ájtatosan elnyújtottan dalolnak, hogy először körmenetnek véltem. Csizmáik ropognak a havon, aztán megint csönd lesz, s mi a másik oldalunkra fordulva szunyókálunk tovább. Rettentő nagy urak vagyunk, akkor kelünk fel, amikor jólesik. Hogy az ördög sem törődik velünk, annak legalább ez a kellemes oldala megvan. Egymás után felkászálódunk, a hideg konyhában egy rekvirált nagy üst fölé hajolva a kezünkbe öntött vízzel nem éppen alaposan, de ahogyan éppen lehet, megmosdunk, megteázunk, egy karaj kenyeret fogyasztva el hozzá, aztán ki-ki ahhoz lát, amivel legszívesebben üti agyon az időt. Olvasni csak én tudok. Több magyar könyvről nem tud senki. Vannak szenvedélyes sakkozók, kik reggeltől estig ezt csinálják, örökös revánsot szomjazva, vannak kártyabajnokok, mások földiekhez járnak vizitelni vagy házi munkákkal foglalkoznak.

Ma pl. mosás van. Ennek oroszlánrészét pucereink végzik, de a vízhordáshoz nekünk is hozzá kell járulni. A kút közelünkben van. Ez is muszka specialitás. A kutak fölé, hogy be ne fagyjanak, egész rendes kéményes cölöpházak vannak építve, s ezekben kivezényelt muszkák laknak, akik a fűtést és a szivattyúrészek olajozását végzik. A gerendafalon kijövő cső alá téve az edényt, egy vas lendítőkereket kell megforgatni, hogy vizet kapjunk. A félreömlött víz hosszabb idő után egész jéghegyekké fagy, melyre alig lehet felkapaszkodni, de a vizes edénnyel lejönni róla még nehezebb vállalkozás, és naponta jóegynéhányan szánkóznak le róla felborult edénnyel, hogy káromkodva próbálják meg ismét a hegymászást.

Aki sportolni akar, az a nagy fűrészt veheti munkába, hogy az esti fa kész legyen. Vannak bajtársak, akik egész nap nem mozdulnak ki az ágyból. Bakanyelven mondva egész nap csak döglenek. Minthogy mindenki a maga ura, s a házirendet ez a döglés nem zavarja, megengedheti magának, akinek ez jólesik. Rendesen a fiatal generáció tagjai. Egy kis lelki betegségre vall mindenesetre, mert szerintem annyit jelent, hogy szegény pajtás szeretné átaludni a fogság keserves napjait, melyekkel megküzdeni nincs elég lelkiereje. Az ilyen döglődő emberek ti. sohasem vidámak: fásultak és egykedvűek, mogorvák és harapósak. Igyekszem megérteni őket, s azt hiszem, társaságunk szaporodásával ki fognak gyógyulni. Nagyban hozzájárult ti. ennek az állapotnak kifejlődéséhez az a körülmény, hogy a fiúk nagyon egyedül voltak, és szívből megutálta egynémelyik a szobatársát. Apró összekoccanások sokszor hetekre elmérgesítették a helyzetet. Mi új életet, új hangokat hoztunk közéjük. Ahogy szaporodtunk, lassanként mindenki megtalálta a neki szimpatikus pajtást.

Egy este valamennyien az ágyban voltunk, néhányan tán már Morpheus karjaiban. Csöndesen folyt a szó a sötétben. Egyszerre csak új térre csaptunk át, a művészet szent berkeibe, s kiderült, hogy Klein Sanyi velem együtt annak igaz rajongója és ismerője. El is töltöttük vele az időt, úgyhogy éjféltájban fejeztük be eszmecserénket. Másnap pár pajtás csaknem megköszönte a kis csevegést. Olyan léleküdítőnek érezték, így mondták, hogy egészen más érzéssel aludtak el, mint eddig… Ma igen sok rekruta érkezett Varsó környékéről. Hírlik, hogy eddigi őreink a harctérre mennek, s helyettük 42–45 éves népfölkelők veszik át a szolgálatot. Ez annyit jelentene, hogy a muszkának fogy az emberanyaga. Hihetetlen. Őreink különben a tábor körül posztolnak, s az utcákon patruliroznak, egyébként nem sokat látjuk őket. A Telegram szerint Varsó tényleg elesett, s Kína mozgolódik. Egyesek szerint a muszkák azt beszélik, hogy a német−francia béke létrejött. Bodonyiéknak kilátásuk van arra, hogy tiszti fizetést kapnak. Tekintettel arra, hogy Bodonyi több mint 30 rubellel adósom, ez a hír kellemes meleget ébreszt üresedő zsebeim körül.