1914. december 2.

Feledhetetlen nap. Tudjuk, hogy ma a Bajkál-tóhoz érünk. Alighogy Irkutszkot elhagyjuk, vékony, halovány víztükör csillan meg a sínpár mellett. Félálomban a Bajkál nevét hallom emlegetni, ki is nézek nagy álmosan, de aztán visszakapaszkodom, mer még semmit se látni. (Az Angara folyó lehetett). Fél hatkor ismét felébredek. Még sötét van most is, de annyit kiveszek, hogy jobbról, egész közel meredek sziklafal emelkedik, s balra víztükör csillog. Egy-egy hullám fehér taraja elővillan a sötétből. Sietve felöltözöm, s az ablak mellett egy helyet lefoglalva lesem a pirkadást. A keleti égre nyílik kilátásunk, mely lassan kezd elválni a végtelen víztükörtől. Mindig messzebb látni, csak rövid időre borít sötétségbe egy-egy rövidebb-hosszabb alagút, melyek meglehetős sűrű egymásutánban következnek. A sínpár teljesen a víz partján szalad, a töltést, melynek lábát a sziklából robbantották, harsogó hullámok ostromolják. A sötét horizontig csak vizet látni, akár a tengeren, fölötte halvány rózsaszín az ég. Balról komor fekete-barna viharfelhő úszik a víz felett, mely hosszú ezüstcsíkokban válik el tőle, jobbra a ködös szürkeség fölött havas fehér felhők vagy hegycsúcsok nyúlnak fel az égre. A hullámoknak már nemcsak a taraja, hanem minden kis finom fodra jól kivehető, csak messzebb olvadnak bele a látóhatár kavargó köd- és felhőtömegeibe. Színesedik a víz is, zöldeskék hullámok tetején rózsaszínt játszik a piros ég visszfénye, s violás és ezüstszürke fények sziporkának a hófehér habos hullámtarajok milliói között. Már a pályát is jól látni.

A part minden kis kanyarulatát kénytelen követni a sínpár, s apró kis öblökön átpillantva, túlnan látjuk a távirodaoszlopok sorát, egy-egy kis alagutat, melyeket egy-egy kiugró szirtfok alatt törtek keresztül. Egy állomáson csendesen pöfékelni kezd mozdonyunk, s indulásra nem mutat kedvet; kiszállunk hát, s teljes szívvel adom át magam a remek panoráma élvezetének. Szélcsendes, napos az idő, s a hideget nem is igen érezni. A víztükör fölött vagyunk vagy két emeletnyire, széles szemhatárunkon a felhőfüggöny mind gyorsabban gördül feljebb-feljebb, s a túlsó parton hegyek bukkannak elő. Sötétlő erdők borítják lábukat, itt-ott hóval lepett irtások fehér foltjai vegyülnek a fenyvesek zöldjébe.

Jobbra kolosszális, büszke havasok ormai. Vad, éles sziklacsúcsok, melyek a felhők fölé emelkednek, s a ragyogó égboltra tisztán rajzolódnak. Lábuk még komor, sötét árnyékban, míg fejük a rózsás napsugárban fürdik, s sziklaréseik közt vakítóan csillog a hó. Impozáns s elragadóan szép kép, a mi Tátránkra emlékeztet. Alattunk gőzölög a víz, a hullámok csúcsáról apró páragomolyok lobbannak fel, melyeket feljebb elkap, összekavar a friss szél, s ez a halvány ködfátyol is száll felfelé. Vagy tizenöt alagúton futunk át, egyszerre szemben velünk elővillan a nap, és  fényözönével borít el mindent. Le kell hunyni egy darabig szemeinket a hullámok millióin cikázó fénykévék elől. A Bajkál komor teknőjében úr lesz a nap, és minden komorság, a titokzatos mély árnyékok, az elmosódó, ködbe s felhőbe vesző vonalak eltűnnek, minden határozott képet ölt, minden rejtély megoldódik, csak még a túlsó part nagy messzeségében játszik valami délibáb, mely tarka színfoltokat dobál együvé, s hol falut, hol sziklákat, hol meg virágoskertet sejtet. A havasok mögött kéklő az ég, a csúcsok derekáról is felszippantotta a nap a felhők fehér selyemsálját, s alattuk a néhol fjordszerű parton már frissen zöldell a fenyvesek bársonya. Mögöttünk, a meredek sziklafalon jégcsapok lógnak. Odébb néhol egy szakadékon belátni a parti hegyek közé, s meglep, hogy mily kevés a hó. A sziklák napsütötte oldaláról mindenütt hiányzik, csak az árnyékokban lapul meg egy kevés. A pályán munkások dolgoznak, a töltést bővítik, hidakat építenek, fatörzsekből új állomásépületeket ácsolnak. Mindenütt sok építési anyag hever. Néhány kis halászkikötőt hagyunk el.

A házak egy a Bajkálba szakadó kis völgyben füstölögnek, körülöttük hálók vannak kifeszítve. Itt most is folyik a halászat, mert a Bajkál örökké nyugtalan vize úgy látszik, csak későn fagy be. (Azóta tudom, hogy a Bajkál a világ legmélyebb tava, melyben 1300 m mélységet mértek, hogy valamikor a jeges tengerrel lehetett összeköttetésben, mert ma is él benne fóka, s a vize állítólag sós. És hogy van egy szigete, melyen az orosz kormány a rettenetes leprabetegeket zárja el a világtól, akik ott elpusztulásukig éldegélnek elzárva minden más embertől.)
Kínai határ!
Egy helyen, hol a sziklafal szédítő magasságokba szalad föl a pálya mellett, a magasban munkások dolgoznak. Kötélen lógnak egy hintaszerű alkotmányon, s a lazuló köveket keresgélik, úgy látszik a sziklaomlások erre gyakoriak. A modern technika úgy leszelte ezt az egész hegyoldalt, mint egy karaj kenyeret, s a sziklák rétegezése pompás tanulmányt nyújtana a geológusnak. Itt-ott csillogó erek húzódnak végig a márványos tarka sziklákba ágyazva. Az alagutakban is munka folyik, fegyveres őr áll egy helyen sok munkás mellett. „Harminckilenc" − olvassa egy bajtárs az alagutak számát. Lassan haladunk, egy darabon a víztükör mélyen alattunk. Balra beláthatatlan messzeségben vész el a Bajkál, szemben a tiszta égen élesen rajzolódnak ki a hegycsúcsok, lábaiknál a tó párái fehér gomolyagba sűrűsödve pihennek. Sirályok csapongnak, hintáznak vonatunk mellett a víz fölött. Egy csöndes kis állomáson hosszabb ideig állunk, s mindenki kiszáll. Szinte vasárnapi a csend, mintha a Természet templomának hangulata mindenkit megilletne. A nap idetűz a sziklafalakra, s oly kellemes az idő, mintha nem is Szibériában volnánk. Csöndesen korzózunk fel-alá. A sziklából itt csak annyit robbantottak ki, amennyi a pályához szükséges volt, s az állomásépület a víz felőli oldalon lebeg, akár egy fecskefészek.

Ezen a külső oldalon egy terasz visz az állomáshoz a hátsó kocsiktól, innen nézdegélünk alá a fehér habos hullámokra. Lépcsők vezetnek le, s mi sem természetesebb, mint hogy egypár plenni rögtön lent terem és vizet akar szerezni. Nem könnyű dolog, mert ki kell lesni, amikor egy-egy hullám kirohan a partig, s annak tetejéről kell elkapni a vizet. Sütkérezünk. A sziklán semmi hó, a kövek közt száraz fű, moha, zuzmó, vadrózsa kapaszkodik, sőt itt-ott felettünk a magasban egy nyír- vagy fenyőfa vert gyökeret. Kutuk állomásnál a part kiszélesedik, a hegység beljebb húzódik a víztől, s egy síkságra nyílik kilátásunk. Lankás domboldalban egy városka, egyik részén villatelep. Épített, jó út vezet hozzá. (Ma nagy szó). Úgy képzelem, nem nyaralni, hanem telelni lehet itt kellemes.

A síkságon sincs hó, jól látni a szántóföldi művelés nyomait, a szántatlan tarlókat. Mind jobban távolodunk a Bajkáltól (úgy találom, hogy jó magyar neve van.) Még a messzeségben látjuk egy darabig gomolygó páráit, aztán az is eltűnik a szemünk elől. Egy idő múlva azonban ismét visszakerülünk partjára, mert egész déli oldalán fél körben járunk, s azt a katonavonatot, mellyel az imént találkoztunk, az öböl másik oldalán látjuk. Onnan ordítoznak vissza a derék szibirjákok, nagy vitézül ökleiket rázva felénk. Ismét egy városka. Nagy, perec alakú kalácsokat, vagy ahogy a muszkák mondják, bulkikat árulnak 8 kopejkákért. Csájázunk, s a forró teát szürcsölgetve élvezzük az ablakból a Bajkál további szépségeit. Az árnyékos parton járunk már, hol a hó ismét szaporodik. Előbb a szénát még kocsiban szállították, most ismét a szánkókkal találkozunk. Égszínkék a tó tükre, mint fölötte az égbolt, s a túlsó sziklás part fürdik a napfényben. Rozsdabarna, égő sárga, bronz és arany színeket játszanak a szirtek, s csak elvétve fehérlik kevés hó egy-egy lilás, árnyékos szakadékban. Fölötte sötétzöld fenyvesek koszorúja.

Fél óra múlva a tóvégi öblöt jól elhagyva, úgy eltávolodik tőlünk a túlsó part, hogy alig-alig látjuk már. Csak vékonyka sötétebb csík jelzi, alatta hosszú ezüstvonalak lebegnek, egyik irányban pedig a látóhatárig csak vizet látunk. Késő délutánra jár az idő, s még mindig a Bajkál partján robogunk. Egyre jobban sötétednek az árnyékok, s szinte észrevétlenül száll le a nap. A tó vize komor sötétbe borul. A hold fenn van, de nem a tó felett, hanem jobbra, a velünk párhuzamosan futó parti hegyek felett áll, enyhe fényben ragyogtatva azok havas tetejét. A hatalmas fenyők hosszú, éles árnyékokat vetnek a hóra, s késő éjszakáig gyönyörködöm ebben a mesés téli képben. Utolsó éjszakánk ez a vonaton, mert hajnalban megérkezünk Berezovkára, ahol ki kell szállnunk. Össze is készítem nagyjából cókmókomat.