1914. november 1.

Szobánk reggel elég kellemes meleg, s mosdani is jól lehet, a társaság hamarosan rendbe szedi magát. Kiadós reggelit kapunk, borjúvesét burgonyával, s utána teát. Kilenc órakor indulunk tovább, három szekéren, melyet apró rusznyák lovacskák visznek. Egészen téli hideg van, a nap elbújt, minden szürkeségbe olvad. Keresztülhajtunk Rudkin s még egy csomó falun. Fuvarosaink úgy látszik, az utat akarják rövidíteni, mert többet megyünk a réteken s legelőkön, mint a sáros utakon, s árkon-bokron át hajtunk keresztül. Az apró lovak azonban nagyszerűen mennek, bámulnom kell őket. Kemény kis jószágok, bár a bordáik nagyon jól láthatók.

Egy komor, vén erdő mellett hajtunk el. A táj, a fák, minden a piaski erdőre emlékeztet, amelynek tényleg itt is kell lenni valahol, talán éppen annak egyik része ez. Borzongva jut eszembe az a rémületes nap, amikor vagy tíz órán keresztül táncoltak az idegeink a fenyves félhomályában sziszegő, dörgő, visító golyózáporban. Valahol bent a sötét völgyekben sok sír domborul. Mi küszködünk, kapaszkodunk még az élet után, s ki tudja, mi lesz a vég? Talán csak egy csomó nyomorúság és szenvedés még, s aztán ugyanoda kerülünk, ahova ők. Mindig szerettem az erdőt, s most azon veszem észre magam, hogy ha a piaskihoz hasonló komor fenyvest látok, valami émelygésféle támad bennem, s mintha ránehezedne valami sötét ború a lelkemre. Csak akkor szabadulok fel ez alól a nehéz nyomás alól, mikor jó messze járunk már, pár dombháttal odább, nyílt rétek és kanyargó szántóföldek közt. Legyen nekik könnyű Galícia földje, és legyenek boldog álmaik!

Ma este odahaza gyertyát gyújtanak értük a temetőben. Sokról nem is tudják meg talán, hogy elköltözött egy békésebb világba, s hogy neki is jár ma egy pislákoló lángocska. Sokunkról, nagyon sokunkról pedig reszketve, félve gondolják ma este odahaza: „Oh, Istenem, talán csak nem kell már őérte is így imádkoznunk, talán csak viszontlátjuk még."

Vajon eljutottak-e haza feladott lapjaim? Ha nem, úgy nagyon szomorú halottak estéjét ülik ott. Egy hegytetőről valami városka házait pillantjuk meg. A nap kibújt egy kissé, és élénk színekben fürödnek a házfödelek. Lejutva egy bukkanón, szélesebb kilátás nyílik előttünk. Túl a szántókon, a réteken egy ligetes halom tetején valami kolostorféle, hatalmas, sokablakos épület emelkedik. Vagy valami régi főúri kastély talán. Modern téglaégető mellett ügetünk el. A téglaszárító pajtákban kozákok kvártélyozták be magukat, és a kiégett s még égetetlen téglákból meg deszkadarabokból valahogy falat emeltek s téli szállást csináltak. Nem irigylem a helyzetüket. Ők is dühösek lehetnek a novemberi háborúskodás kellemeiért, mert rettentő mogorva képpel néznek ránk. Egyikük dühösen öklét rázza utánunk, s mikor barátságosan visszamosolygunk, sőt Bodonyi a fenyegető mozdulatot is visszamutatja, vérben forgó szemekkel rohan utánunk. Szerencsénkre már elég messze járunk tőle, s lovacskáink is frissen kocognak, úgyhogy a muszka medve nehéz csizmáiban nem sokra megy, s néhány káromkodást eresztve utánunk, jobbnak látja a visszafordulást.

Kétórai kocsizás után Sadova Visnyába érünk. Kis városka ez, ahol az étappkommandó lehet, mert tömérdek autót látunk. Egy csomó leégett ház. Egy parasztlányt kerülnek el szekereink, s amint észrevesz bennünket, kapkodni kezd a kosarában, és néhány almát szedve elő, utánunk hajítja a szekérre. Nem mosolyog hozzá, mint talán egykor tette, a szemében komoly részvét, aztán egy kis ijedtséggel néz körül, nem látta-e a muszka. Szegénynek a szíve a csukaszürke mundér láttára dobbanhatott egyet, és valakire gondolt. Egy kastély előtt 8-10 autó, valami főhadiszállás lehet itt. A főtéren állunk meg, egy vöröskeresztes épület előtt, s annak emeletén kapunk szobát. Az utcára néz, ahol nagy sürgés-forgás van, szekerek, katonák mennek folyamatosan. Befűtenek, s szalmát hoznak a padlóra, mert ágy csak kettő van. Egy font cukrot veszek 30 kopekért, s a teát − mely az orosznál az érkezőknek mindig hamarosan rendelkezésére áll − élvezettel szürcsölgetem. Eddig nem voltam barátja, de most kezdek rájönni arra, hogy átfázott embernek nincs ennél jobb itala a világnak. A gémberedett tagok pillanatok alatt átmelegednek tőle, átfűti az ereket és elkerget minden hűlést.

Egy csukaszürke kadét jön be szobánkba, s bemutatkozik. Megjegyzem a nevét: Zelenka, festőművész. Trientből való osztrák fiú, Hall és Innsbruck is ismerősök előtte. A császárvadászok regimentjéről mint a magáéról beszél, s felemlítem, nem ismerte-e ugyanabban szolgált egyik ismerősömet (Visnyovszky) − rögtön ráhagyja (manőverről!). Azután furcsán kezd beszélni, nekünk egészen ismeretlen felfogással. Szerinte nagyon kiporoltak bennünket a muszkák, „ami különben előrelátható volt" − mondja, s egészen kilátástalan egy ilyen óriási hatalommal kezdeni háborút. Oly nagy tisztelettel szól, oly föltétlen hasra vágódással, hogy hamarosan tisztában vagyunk az ipsével. Szerencsére magyarban ismeretlen ez a fajta, de kifogástalan németsége dacára, nem is osztrák ez az alak, hanem bizonyára cseh, amint a neve is mutatja. Állítólag tolmácsnak fogta itt a muszka parancsnokság, de én már nem hiszem egyetlen szavát sem.

A parancsnok Krisov generális, aki négy tisztünket sorban kihallgatja. A kijövők csodálattal mondják, hogy az öregúr minden nyelvet beszél, s magyarul is folyékonyan diskurál. Bodonyit is behívatja, s röviden és barátságosan beszél vele. Sajnos ő hadseregünk minden dolgával tisztában van, s kijelenti, hogy nekünk, önkénteseknek nem dukál tiszti ellátás, és ezentúl nem is fogjuk azt kapni. Este húslevest tálalnak elénk paradicsomos, paprikás fűszerezéssel, igen ízletes. Utána teát kapunk. Éjszaka dagadt lábam végre felfakad, és a folytonos fájó lüktetés megszűnik; sokkal jobban alszom, mint eddig, pedig azt hittem, ez már nem is lehetséges.