1914. november 28.

Korán kelek, még alig szürkül, de mire a tizedik ásításig jutok, már ki is világosodik. Két-három óra múlva Krasznojarszkban leszünk. Ez megint egy nagyobb város. (Szomorú nevezetességre tett szert aztán!) Ismét nekilátok hát a levélírásnak, mert parancsnokunk megígérte, hogy itt fel fogja adni leveleinket. Szorgalmasan írogatok, de hogy eredménnyel-e, az sajnos nagyon kétséges. A vidék hegyesebb, a vasútvonal völgyben fut, s egy-egy magasabb pontról nagy erdőségekre nyílik kilátásunk. A pálya mentén ritkás fenyőerdők, s feltűnik, hogy mily nagyszámú derékban kettétört, hatalmas szál fenyőt látni erre. Viharos vidék lehet, más okát nem tudom adni.

Az a hír terjed el, hogy esetleg Krasznojarszkban maradunk, s mindenki pakolni kezdi cókmókját. Azt veszem észre, hogy nem szívesen hagyom el a kocsit, nagyon megszoktam már ezt a vándoréletet. A kiszállás hírére ismét aktuálissá válik kölcsönünk ügye, de Kenessey ezt most már határozottan megtagadja.

Délelőtt 9 óra tájban érkezünk meg. Krasznojarszk szép nagyvárosnak tetszik innen messziről, s a belvárosban bizonyára számos modern épülete lehet és sok cifra temploma, de a közeli külváros bizony nagyon is ázsiai, rendezetlen, fapalánkos; a szemközti hegyoldalon, a faházcsoportok közt mély, vad vízmosások futnak a völgynek. Az utcák és terek fehér hószőnyeggel fedve, s a meredek utcákon gyereksereg szánkózik alá. Igen erős hideg van, s a teának nagy a becsülete. Apró perecet ropogtatunk hozzá, melyet zsinegre fűzve fontos vagy többfontos koszorúkban árulnak.

Egy egészen kifogástalanul előkelő expressz fut be mellénk. Szentpétervár a végcélja. A másik vágányon muszka regrutákkal tömött marhakocsik álldogálnak. Rettentő buta ábrázatok akadnak köztük, de néhány igen jószívű fickó is van a tömegben, akik kenyeret kínálnak felénk, sőt egyikük valami főtt étellel boldogítja egy bajtársunkat. Egy német anyanyelvű muszka katona szíves mosollyal jön felénk. Valamelyik dédöregapja a messzi Németországból vándorolt ki a muszkák közé, s a vérét nem tudja megtagadni, egészen úgy szól hozzánk, mintha közénk való lenne.

A Novaja Vremjából fordít nekünk híreket. A muszkák eszerint elfoglalták az Uzsoki-szorost. Nem tulajdonítunk neki nagy jelentőséget, egyrészt mert bízunk abban, hogy hamarosan kiverjük őket, másrészt mert egy kissé nem is hiszünk a muszka lapnak. Ma is 25 kopeket kapunk ebéd helyett. Parancsnokunknak átadok egy Édesanyámnak címzett levelet. Hosszú órákig állunk még, s ahogy esteledik, mind metszőbb lesz a hideg. Esete indulunk csak tovább. Néhány bakánk természetesen lemarad, s a kedves parancsnok ezentúl már nem vág olyan barátságos arcot, sőt hatalmas muszka káromkodásokkal tiszteli az illetőket.

Tiszta, holdvilágos az éjszaka, a sötét ég felhőtlen és csillagos, és a ragyogó fehér hólepelről sötét tömegükkel élesen elválnak a tömött lombú fenyők, a borókabokrok, néhol egy-egy mély szakadék sötét árnyéka, kazlak, s a rengeteg, a hó alatt földre görnyedt házikó, kerítés. Völgyben járunk, melynek fehér oldala felfelé fut a csillagok felé. Mintha dermedté fagyott volna az egész táj, semmi jele az életnek. Nagy szakállú muzsikok, mogorva, elnyűtt asszonyok és egy-egy hatalmas fészekalj muzsikfióka téli medveálmukat alusszák ott a vastag szalma- és hótakaró alatt, miután elmondták esti imájukat, s bizonyára a cár atyuskáért is küldtek egy fohászt az ő saját külön muszka Atyaúristenükhöz. Mindig új és mindig csodálatosabb remek képek. Mintha nem is a Földön, hanem valami kihalt bolygón járnánk. Egy-egy apró ablak messziről pislogó fénye árulja csak el, hogy élet zsibbadoz ott, mely kikeletre vár. A metsző hideg dacára néhányadmagammal a nyitott ajtóból élvezem ezt a felséges, hangulatos éjszakát, és fel-felfohászkodom: „ Uram-istenem, ne temess valahova nagyon mélyen a hó alá." Pár vashíd, sötét fenyvesek komor sorfala, a hunyorgó csillagok. Addig bámulom őket, míg elálmosodom.