1914. november 3.

Őreink gondoskodnak arról, hogy jó korán ébredjünk. Alig világosodik, mikor valami litániaszerű hangon imába kezdenek, s valamennyiünk szeméből kizavarják az álmot. Egyébként nagyon tapintatos ébresztő lenne, ha célzatosan csinálnák. Hideg és barátságtalan a szobánk, de hamarosan befűtünk, és a reggeli tea is átmelegít.

9 órakor indulunk. Két szekér áll a ház előtt. Felülünk, de egy orosz tiszt jön, s csak a tiszteknek engedi meg a szekéren való utazást, bennünket leszállít azzal, hogy ez nekünk nem dukál. Heten vagyunk, akiknek gyalogosan kellene menni. Felteszem a kérdést, nem lehet-e maradnunk, ha magunk fizetjük a fuvart, ez tudniillik nevetségesen csekély: 225 kopek, azaz 32 korona fejenként. Így már megy a dolog, sőt úgy tetszik, a tisztnek egészen kedvére van ez a megoldás, valószínűleg ő teszi zsebre az összeget. A kis macskák nagyon jól visznek bennünket. Az országút igen jó karban van, sok autó is járja. Sík vidéken nyílegyenes irányban tartunk Lemberg felé, majd dombosabb a táj, s egy-egy domb hátáról messze előrelátni a völgynek futó fehér úton és a szemközti hegyoldalra kapaszkodó részén. Mindenféle szekerek, autók futnak rajta, gyalogsággal is találkozunk. Vadonatúj a felszerelésük, s csupa fiatal, pirospozsgás gyerek. Táguló szemekkel s kissé ijedt bamba képpel bámulnak reánk, úgy látszik, még nem láttak „ausztrickit", ahogy bennünket neveznek. Az úttól jobbra-balra deckungok, sáncok, gránáttölcsérek, egy vén erdőben egész csomó derékban kettétörött fenyőfa, ékesen beszélnek a lembergi visszavonulás küzdelmeiről, az óriási ágyúharcról. Nagyon sok sírdomb, némelyiken fakeresztek, már egészen elfonnyadt koszorúkkal. Az árokban egy-egy kocsi váza úgy, ahogy félrelökték az útból, hogy helyet teremtsenek a többi jármű részére.

Muszka katonák egy óriási csorda tarka szarvasmarhát hajtanak szembe velünk, több ezerre becsülöm számukat. Kócos dögök, melyek a szabad ég alatti éjjelezéshez bizonyára jobban hozzászoktak, mint a mi elkényeztetett szimentáli keverékünk. A hátunk mögött valahol van Przemysl, abba az irányba tartanak. A falvak lakossága részben a helyén maradt, itt is, ott is látják őket a mezőn foglalatoskodni, burgonyát szednek vagy a véráztatta földet szántogatják. Jövőre zöldebb lesz a fű Lembergnek mezején s a szántóvető szebb kalászt arat. Csípős, hideg idő van, teljes télidő, és elszoruló szívvel gondolok arra, mit csinálnak most a Kárpátokban a mieink. Igaz, hogy a fagy talán még jobb, mint a sár. Drótsövényekhez érünk. Jól nyitott szemmel figyelek, de csak néhány sáncot, árkot, többsoros szögesdrótkerítést látok, melyen csak az országút tud áttörni, s aztán már Lemberg elővárosában kocogunk.

Délelőtt 11 óra van. Az üzleteket mind nyitva látjuk, rendes forgalom mindenütt. A lakosság komoran néz utánunk, csak néhányan mernek megszólítani bennünket: „Hol estek fogsága? Milyen ezredbeliek? Nem találkoztak-e a lembergi ezreddel? stb."  Van, aki még nevet is kiált fel, hogy nem tudunk-e róla valamit. Csak futtában válaszolhatunk, mert gyorsan poroszkálnak lovacskáink. Most egy pillanatra megállunk, az utat kérdi a parancsnokunk, s abban a pillanatban már körülvesznek bennünket. Egy asszony almát nyújt felénk, egy másik zsemléket. A férfiak cigarettával kínálnak. Egy kislány hat darab buktát, egy úrinő pereceket és kenyeret nyújt fel, s az ura után érdeklődik. Mintha mindent készen tartanának, hogy azonnal kéznél legyen, oly pillanat alatt kerül elő minden a zsebekből és szatyrokból. Aranyos népek. Van még szív az emberekben. Az Isten áldjon meg benneteket! Mintha fiaik lettünk volna, oly szívesek voltak. Egy úrral össze is veszik őrünk, mert tartóztatni akar bennünket. Kedvesen mosolyognak, mikor elindulunk, s búcsút intenek utánunk.

A villanyos is jár, már valahol a belváros körül lehetünk. Befordulunk egy nagy épület kapuján. K.u.k. kaszárnya volt, de most a cár atyuskáé. Reméljük, nem sokáig. Mihelyt leszállunk, orosz tisztek vesznek körül bennünket, s mindenféle lehetetlen kérdéssel fordulnak hozzánk. Végignéznek tetőtől talpig, mintha vadakat bámulnának, s véleményünket kérdik a muszka hadseregről. Persze rosszat mondani nem tartjuk tanácsosnak, s a tüzérséget dicsérjük. Erre egy idősebb tüzértiszt valósággal gyerekes örömmel s büszkeséggel feszíti ki előttünk a mellét, s a blúza gombjait mutogatja, melyen két keresztbe fektetett ágyúcső domborodik, ékesen hirdetve, hogy viselője szintén a dicső orosz tüzérséghez tartozik. Néhány hadifogollyal is találkozunk, köztük egy osztrák fiúval (Würmsperger), aki nagyon életrevaló fickónak látszik. Nagy hangon meséli, hogy a vöröskeresztes jelvénnyel mi is kijárhatunk innen szabadon a városba, s hogy neki egy ismerőse hamarosan fog szerezni egy ilyen karszalagot. Már néhány napja van itt, s a muszka gyenge oldalait úgy látszik, kitapogatta.

Egy földszinti szobát jelölnek ki számunkra, de itt csak négy ágy van, ami tisztjeinknek éppen elég, jómagunk pedig kiakolbólíttattunk. A mellette lévő pompás meleg konyhában természetesen a pucerek foglalnak helyet, hármunknak ellenben az udvar túlsó felén, az emeleten levő óriási legénységi termekben jelölnek ki helyet. Egy lélek sincs ezekben, de ágy sem, csupán rengeteg por és piszok a csupasz padlón, s körben a falon néhány fogas. Nem csoda hát, hogy meghökkenünk egy kissé, mikor belépünk, ilyen szállással még nem kínáltak eddig bennünket. Méghozzá a szomszédos termekben cserkeszkozákok kaptak helyet, s ezek a félvad fickók azt tehetnének velünk, amit akarnak. Egy altisztjük máris utánunk jön, alig tettük be a lábunkat, és szakértő szemekkel kezd mustrálni bennünket, hogy mit lehetne leszedni rólunk. Körülnézzük a fűtetlen szobát, melyben nincs egy sarok, ahová le lehetne telepedni, s mindenütt a nyomunkban van. Téli kesztyűimre vetett szemet, melyeket még hazulról kaptam, s melyek egy kaukázusi csirkefogónak persze újdonságot jelentenek. Morc képpel kezd mutogatni reájuk, s oroszul-e vagy cserkeszül, a jó ég tudja, hogy milyen nyelven karattyol valamit, gesztusokkal jelezve, hogy vessem le őket. Persze nem akarom megérteni, mire megfogja a kezemet, de kirántom markából kesztyűstől együtt, s sarkon fordulva faképnél hagyom. Gyerünk, mondom társaimnak, mielőtt ez a fickó még szemtelenebb lenne. Lemegyünk ismét az udvarra, ahol egy újabb sereg muszka menázsizik óriási zajongással. Most érkeztek valahonnan. Samborból még egy darab kolbász van a tarisznyámban: ez és az ajándékba kapott bukták képezik az ebédemet, mit csak úgy állva fogyasztok el.

Visszamenni a termünkbe semmi kedvem, a kesztyűimet már nem tudnám megmenteni attól a kozáktól. Ez az eset kissé kedvem szegi, mert ez is nyilvánvalóvá teszi, hogy mihelyt a legénységhez kerülünk, rögtön vége van a tisztességes bánásmódnak, s el kell készülnünk mindenféle komiszságokra. A szobánk is nyilván többször lesz fűtetlen, mint fűtött. Götz − hallva azt, hogy ki lehet jutni a vöröskereszttel − rögtön azon töri a fejét, hogy miként szerezhetne egy ilyen jelvényt. Szemüvegét szeretné megcsináltatni, de nem tud hozzájutni. Két hölgy és egy úriember jönnek be a kaszárnyaudvarra, egy társunktól ismerőseik után tudakozódni, s pár zsemlyét, cukrot s fehérneműt ajándékoznak neki. Töprenkedem, hogyan kellene segíteni helyzetünkön, s ismét visszamegyek abba a konyhába, amelyben a tiszti pucerek foglaltak helyet, s egy orosz tiszttel tolmács útján megértetem, hogy kik vagyunk, s kérem, engedje meg, hogy itt maradhassunk a fűtött helyen. Beleegyezik, mire nagy megkönnyebbüléssel hurcolkodunk vissza, ez mégis tiszta és meleg hely, s útonállásnak sem vagyunk úgy kitéve. A konyha ablaka az utcára nyílik, s alig jelenünk meg a vasrács mögött, egy egész sereg lembergi hölgy és úriember jelenik meg, és tízen egyszerre beszélve tudakozódnak sok, nekünk nagyon fantasztikus nevű bajtárs után. Sajnálattal kell tudtukra adnunk, hogy még csak egy hadtestben sem harcoltunk a lembergi ezredekkel, tehát abszolút semmi felvilágosítást sem adhatunk.

A magyar bakának igen jó híre lehet itt, mert amint meghallják, hogy magyarok vagyunk, úgy tetszik, még szívesebbek hozzánk. Minden elképzelhető harapnivalót nyújtanak át a vasrácson, zsemlyét, perecet, kenyeret, süteményeket, s cigarettát marokszám. Mindent egy csomóba rakok, ígérve, hogy elosztom testvériesen mindnyájunk közt. Egy kis fekete zsidó lány azt kérdi, mivel lehet segítségemre. „Szerezzen valahogy egy darabka csokoládét" − kérem, s hamarosan hoz is 170 kopekért egy tábla Gala Pétert. Egypár zsebkendőt is ad át. Egy éltesebb úriasszony cselédjével jön, s egész hatszemélyes szervizét magával hozatja, és az utcán tölti be a párolgó csokoládét. Ő már tudja, mi kell nekünk, alig is győzzük megköszönni. Néha elszorul a torkom, valami olyan megható van ebben a nemes versenyben. Igaz, hogy minden csekélység nagy dolog nekünk az eddigi életmódunk után. Egy szerényebben öltözött asszony teával vendégel meg mindnyájunkat. Az ablak alatt muszka őr jár, méghozzá marcona cserkeszkozák, de az érintkezés elé nem gördít akadályokat. Először abban a hitben vagyok, hogy felsőbb parancsra kell elnéznie a lembergiek érdeklődését, mert ő maga igen görbe szemmel néz reájuk, de mikor tisztek jönnek, éppen ellenkezőleg, visszaűzi az ablak alól a látogatókat. Megértem hát, hogy a kozák más okból engedékeny, eddigi tapasztalataink szerint megkenték őkelmét. Ennyire már a lembergiek is tisztában vannak, úgy látszik, a muszkával. Azon a bizonyos „csengő" internacionális nyelven, melyet a muszka legjobban ért, már tudnak vele beszélni. Egész estig diskurálgatunk kedves látogatóinkkal, akik folyton jönnek-mennek.

A vacsoránk forró tea, mely a mellettünk levő tűzhelyen készül. Ott fekszem a padlóra terített szalmán a tűzhely lábánál, jó meleg helyen. Tüzelőnk van, s éjjel is rakunk a tűzre, melyen a teavíz folyton forr, ami egy igen jó muszka szokás. Késő éjjel új foglyok érkeznek, osztrák tisztek, akik fekhelyet keresnek. Az ágyból a mieink persze nem szállnak ki az ő tiszteletükre, azt az ajánlatot pedig, hogy mellettünk a padlón foglaljanak helyet, egy hórihorgas faehnrics a legnagyobb felháborodással utasítja vissza, s kimennek. Ezek sem lehettek sokat a fronton, hogy ilyen nagy dolgot csinálnak a padlón fekvésből. A pápaszemes, hosszú, szőke német egyenesen követelőzik, „Schweinerei"-t emleget stb., mintha otthon lenne a jámbor. Ha sokat lármáz, egy cserkesz még felvilágosítja.