1914. november 5.

Hajnalban Krasznik állomáson ébredünk. Alumínium feldflaskánkba forró vizet hozunk, s teát csinálunk. Cukrom nincs, s a muszka őr ad egy fél kockát, mikor látja, hogy anélkül isszuk. Egy állomáson sokat állunk, s ezt felhasználjuk mosakodásra, aztán a kantinban eszek kenyeret, szalonnát s darabka vajat reggelire. Még sötét van, amikor Bródyba érünk, Galícia határához. Míg jól kivilágosodik, a kocsiban maradunk, aztán kiszállunk, s gyalog indulunk el.

Átmegyünk a városkán. Egész utcasorok vannak leégve. Úgy mondják, hogy a kozákok gyújtották rá a házakat a zsidókra. Egy téren megállunk valamiért, s egy díszes épület homlokzatáról azt olvasom le, hogy egy prágai banknak fiókintézete székel abban. Ezen is el lehet gondolkodni. Miért éppen prágai? A város szélén álló kis kertes házba megyünk, melynek négy szobájában kényelmes helyünk van. Két piros bugyogós muszka huszár szolgál ki bennünket. Első dolgunk befűteni, mert egészen téli idő jár, de a faszerzés igen nehéz, úgy böngészünk utána, az udvar minden sarkát felkutatva. Tiszt jelenik, vendéglőbe kísértetik magukat ebédre, mi pedig a szomszédunkkal kezdünk tárgyalást ez irányban, mert a muszka azt hiszi, levegőből élünk. Egy finánc tisztviselő lakik a másik házacskában, s felesége koponyánként 50 kopekért nagyon úri ellátásban részesít.

Délelőtt pálinkás teát ad vajas kenyérrel. Fél kettőkor pedig marhahúslevest. Ecetes-tormás marhahúst, és káposztafőzelék-hurkafeltétből álló ebédet. Még van egy kevés rizsem, ezt elkészíttetem vacsorára hármunk számára, tejben, utána csokoládés lében valami dióstortafélét kapunk és teát, mindössze 20 kopekért. Nagyszerűen jóllakunk, s mert a sok koplalást még mindig nem feledtük el, s a boldogság első és főfeltételének a tele gyomrot tartjuk, igen meg vagyunk elégedve. A szobánk is kitűnő melegre fűlik, s így el lehet viselni a padlón alvást.

Egy szalmagyékényt találok, s mindössze azt terítem magam alá: komisz, kemény fekhely.