1914. október 14.

Világos reggel van, amikor felébredek. A jóleső heverészéstől már úgy elszoktam, hogy azonnal felugrom, pedig senki sem zavar. Kábultan ülök az ágyam szélén s fásultan bámulok ki messze a reménytelen októberi szürkeségbe. Így jó, mert ha valamit jobban megnézek a közelben, valami szédülésféle érzés fog el. Az idegeim még táncolnak egy kicsikét, minden izmom mintha fából lenne, sehogy sem akar nyúlni. Hogy kipihentem volna magam, arról ugyan nem lehet szó. Holtfáradt vagyok. A meleg szoba most végtelenül jólesik. Nem vagyok képes összeszedni magamat. A gyomrom émelyeg, vállaimban erős szúrást érzek, mindkét vesém sajog, s lépni alig tudok, csak úgy járok, mintha tojásokra raknám a bakancsokat. Ezek a jelenségek nagy részben ismeretlenek előttem. „Mi akar ez lenni?" − kérdem magamat. Beteg vagyok, vagy beteg leszek? Lelkileg sem érzem jobban magamat, mint testileg, s ha a bajtársakra nézek, látom hogy körülbelül mind úgy vannak, mint én, de a legtöbben talán még rosszabbul. Mind kedvetlenül, összetörve lődörögnek. Házigazdánk forralt tejet kínál megvételre. Mohón kapok utána, s két csészével lehörpintve mintha jobban érezném magamat. Nagy jótétemény is a tej, s ha századunk nem egyedül lenne ebben a kis fészekben, nem juthatnánk ily könnyen hozzá.

Egy szakaszvezető lép be, és azzal a kellemetlen hírrel rukkol elő, hogy hadnagyunk parancsára azonnal indulnom kell egy patrullal. Csak engem ért ez a megtiszteltetés, és míg a többiek azon örvendeznek, hogy maradhatnak, undorral bár, de ismét fülön fogom a borjút, s a nyakamba szedve elindulok a tisztek szállására. Ott egy félórai várakozás után megtudom, hogy egy tíz emberből álló patrullal Lehoczky zászlós vezetése alatt az ellenség kikutatására kell indulnom. Egy igen értelmes képű fiatal rutén legény vezet bennünket. Minden teher nélkül, kipihent lábakkal, rózsás egészségben, persze fürgén indul neki, de a már az első húsz méter után egyhangúlag leintjük a gyereket. „Csak lassan, hékás."  Hisz fáradtak vagyunk mind, mint a kutyák. Borjú nélkül talán egész élvezettel jártam volna ezen a szép őszi reggelen Galícia erdeit, de így bizony csak teherhordó baromnak éreztem magamat. Ismét, ezredszer talán, lázadoztam magamban, hogy miért nincsen ez másként, de ismét csak bele kellett törődnöm a változtathatatlanba. Tegnap elég jó idő járt, az utak sokat száradtak és egész tűrhetőek. Lassan baktatunk, a figyelmünk előre irányul, itt mi vagyunk az első a muszka nyomában, és sohasem tudhatjuk, mikor bukkanunk rá. Északnak tartunk, ugyanabban a völgyben, amelyben a falu fekszik. A fenyők közt az árnyékos oldalakon még kivillan itt-ott a hó. Vén fenyőkből álló erdőhöz érünk s innét az útról letérve az erdőszélen haladunk tovább, mely a völgy derekán húzódik.

Az erdőben járunk a szélső fák alatt, honnan szabad kilátás nyílik le a völgyi rétre, míg bennünket jól eltakarnak a lombok. Pár órát menetelünk, s egy élőlénnyel se találkozunk közben. A friss levegő és a folytonos erőfeszítés kissé rendbe hozzák fizikumomat. Meg is állunk néha, ahol egy-egy gyanúsabb helyen kell átjutnunk, de nem is lenne képes egyikünk sem valami fokozott marsra, mert egyformán igen gyenge lábon állunk. Előttünk néhány ház bukkan ki a zöldből. Még fokozottabb óvatossággal megyünk tovább. Mozgó alakot veszek észre, s mikor ezt zászlósunknak jelentem, ő binoklijával odanézve, nem csekély csodálkozásunkra saját katonáinkra ismer azokban. Hamarosan puszta szemmel is felismerjük tüzéreinket, kik egy jobbról beszájadzó völgyből országúton jutottak el ide. Mindenesetre egy kissé furcsának találom, hogy erről mi semmit sem tudtunk. Ha itt tüzéreink járnak már, úgy gyalogságunk pár kilométerre még előrébb lehet, s feladatunk ebben az irányban alighanem rég meg van oldva.

Folytatjuk a marsot, de nem az országúton, mert az ott egyszerűen lehetetlen. Abban a hitben voltam, hogy ami a sarat illeti, az eddig látottaknál feneketlenebbet már nem tapasztalhatunk, s íme a völgyországút egy sárfolyam a szó szoros értelmében. Gyalogembernek lehetetlen ott a járás, mert nemcsak a bakancson, de a csizmán is fölül folyik be a sár. Mindenki az út menti réten igyekszik előre, ott legalább víz- és nem sárlábfürdőt szerez. Az ágyúkkal azonban nem lehet letérni az útról, s a szegény tüzérlovak térdig állva a híg latyakban, óriási erőfeszítéssel vonszolják előre a nehéz bronzszörnyeket, melyeknek kerekei egészen az agyig süllyednek. Egy-egy 20-25 méteres nekirugaszkodás után fújtatva, gőzölve áll meg a nyolc ló, de néha csak öt-öt méterrel sikerül előrébb jutniuk. Rossz nézni ezt a vergődést. A tüzérek nagyobb része csak az útról biztatja a lovakat, s csak ott kerülnek közelebb hozzájuk, ahol egy-egy sziget vagy félsziget nyúlik a sárfolyamba s ezen megvethetik lábukat. A visszavonuló muszka sem lehetett jobb helyzetben, mert több helyen fenyőtörzsekkel kellett kipadlóznia az országutat. Bal felől már dörögnek az ágyúk, ott úgy látszik, jobb úton hamarabb a muszka mögé értek a mieink. A sárfolyó mindkét oldalán rét húzódik fel az erdő lábáig, s a megolvadt hó ezer és ezer erecskében csurog alá a zöldellő fű között, még jobban növelve odalent a sarat. A rét felpuhult talajában millió csizma, bakancs és pata nyoma, egy széles, frissen taposott fekete országút a friss zöld szőnyegen. Egészen felkapaszkodunk az erdő aljáig, de ez sem segít. Egész források ontják ott is a vizet, s akkor süllyedünk a legmélyebbre, amikor a legkevésbé számítunk rá. Széles vízmosások keresztezi utunkat, néhányon a beléhengerített sziklák révén sikerül átjutni, de odébb ez sem segít. Egész kis Niagara zuhog alábukfencezve itt, zúg, habzik és sziklákat cipel, úgyhogy le kell kerülnünk ismét az országútig, s az ott lévő hídon tudunk csak keresztüljutni rajta.

Elérjük Strodna vagy (Stodna?) község első házait. Egyetlen hosszú utcából áll, illetve magából az országútból, melynek mentén jó nagy távolságokban fekszik egyik ház a másiktól. Magas, szalmatetős, sötét fakalibák gyümölcsfák alatt, sövénykerítések mögött. Megteszünk pár kilométert s még mindig nem kerültük el a falut. Elhaladunk egy fatemplom mellett is, de azon túl már nem messze megyünk. A helyzettel tisztában vagyunk. A 21., 22., 23. és 24. székely és román ezredek járnak előttünk erős tüzérséggel, s már harcban állnak az orosszal, mert az eddigi ágyúszót már jó ideje a gyalogsági fegyverek élénk pergése élénkíti, és most egypár gépfegyver szól bele a koncertbe. A magam részéről szívesen mentem volna tovább még néhány kilométert, hisz nézői lehettünk volna egy szép ütközetnek, ami úgy gondolom, sokkal kellemesebb lehet, mint annak résztvevői gyanánt szerepelni, de mikor zászlósunk egy jobb kinézésű házba vezeti be a patrult, ezt még szívesebben veszem.

Megpihenünk. Egy zsidó család lakik itt. (Érdekes, hogy folyton zsidóba botlik itt az ember.) Egy asszony, pár gyerek és egy ősz aggastyán laknak csak az épületben. A családfő állítólag katona. Nagy, üres szobában telepedünk le. Fűtve van és pár szék is van benne. A borjúval a hátunkon foglalunk helyet, de így is végtelen könnyebbség a pihenés. Mind a tegnapi és tegnapelőtti út betegei vagyunk. Egy kis cvibakmaradékot kotorászok elő, s azt rágicsálom. A melegben azonban hamarosan lecsukódik szempillánk, s az asztalra dőlve szunyókálunk. Az idegek tánca elmúlt, s ez az alvás nyugodt és erőt adó. Most valóban az álom tündére simogat bennünket. Csodálatosan felfrissülve ébredek, úgy érzem, ismét a régi vagyok, habár egy kissé még összetörve.

Fiatal tüzértiszt lép a szobába. Ezt választotta éjjeli szállásául. Megtudjuk tőle, hogy a völgyben a muszka sem tudott gyorsabban visszavonulni, mint mi előre, és nagyon sok ágyúját kénytelen volt hátrahagyni. Visszaindulunk szállóhelyünkre, Nedjelnára. Az eddig szerzett tapasztalatoknak nagy hasznát vesszük, már ismerjük a veszedelmes helyeket s a gázlókat, a muszkára sem kell hederítenünk, úgyhogy még alkonyat előtt „haza"érünk. A legszélső házban egy ulánus patrul szállt meg, pár kérdést intézünk hozzájuk, de semmi különöset nem tudnak mondani. Egész sötét van, mikor parancsnokunk lakása előtt megállunk. Egy altiszt fogad bennünket azzal, hogy Wachauer zászlós erős szakaszpatrullal elment, hadnagyunk pedig a század megmaradt részével délután elhagyta a falut, s csak pár betegünk maradt ott. Parancs: holnap reggel hatkor követni őt Stodna községbe.

Egy emeletes faházban alszunk. Az éjjeli őrség parancsnokának zászlósunk engem jelöl ki, és így ismét csak félig-meddig alhatom. Az emeleti hatalmas szobában a maródiak jól befűtöttek, s kellemes meleg van. Itt találom többek közt Kuckát is, aki az első éjjeli mars alatt szerzett jeges fürdő következményeit nyögi, Szalay zugsführert, aki eddig a legkeményebbnek látszott, s most oly tutulva köhög egész éjjel, hogy rossz hallgatni, és idegessé teszi az embert. Beszélik, hogy sok bajtársunk az éjjeli marsban észrevétlenül lemaradt a csapattól, sőt sokan maguk sem tudták, hogy lemaradtak, mert pihenés közben elaludtak és csak órák múlva ébredtek fel, s másnap reggel vánszorogtak csak be a faluba. Egy ilyen éjjeli kint alvás, teljesen átázott lábbelikben, természetesen maradandó nyomot hagyott a legtöbb emberen, és vannak, akik rútul néznek ki, egyenesen a kórházba mehetnének.

Bár holtfáradt vagyok, de ugyanoly mértékben éhes is, hisz egy darabka cvibakon kívül semmit sem ettem. Kenyérzsákomban azonban egy nagy kincs rejtőzik, egy malaccomb, melyet még a Turka melletti faluból hoztam. Soha életemben nem sütöttem még pecsenyét, s így egy kissé zavarban vagyok, hogyan fogjak hozzá. Inkább a vegytani és fizikai ismereteimet szedem elő, s úgy okoskodom, hogy ha a combot a csajkába téve, annak födelét rászorítom, úgy annak meg kell főni vagy sülni. Hogy főni fog-e vagy sülni, az a jövő titka. A kenyérzsákomból pár gerezd fokhagyma is előkerül, amit még egy eresz alatt szereztem valamikor, ezzel megspékelem a combot úgy, ahogy a konyhában láttam, késemmel vágva lyukat a hagymának, azzal a tűzhelyre kerül a csajka. Egyujjnyi vizet öntök a csajka fenekére, s mire ez elgőzölög, olyan mesés ropogósra sül a combocska, hogy magam is elbámulok rajta. Nem is olyan ördöngös az a szakácsművészet. A sültemnek nagyszerű illata van, az íze pedig olyan fölséges, hogy bizony ilyet a harctéren még nem élveztem. A kenyeret a tűzhely lemezén sült krumpli helyettesíti. Valami azonban nincs rendben nálam, mert éhségem dacára nem vagyok képes enni. A remek darabnak csak ímmel-ámmal tudom a felét elkölteni, a többi visszakerül a tarisznyába. Még mindig úgy járok, mint valami holdkóros, s úgy érzem, hogy valami rossz szalmazsákon moccanás nélkül tudnék aludni egy teljes hétig. Sajnos nagyon messze vagyok ettől.

Ledőlök a padlóra terített pokrócra, de alvásról nem lehet szó. Embereim úgy alusznak, mint a medve télen, s ha az őrszemek leváltására kerül sor, mindegyiket két kézzel s teljes erőből kell rázni vagy öt percig, amíg megértik, hogy ki kell állniuk. Éjféltájban éppen fel akarom vezetni a következő őrszemeket, mikor kint fegyverzörgést és lábak dobogását halljuk. Fegyverünkhöz kapunk, de a kitáruló ajtón a mieink tódulnak be. Hadnagyunk egész csapatával visszatért, mert Stronna már az orosz tűzvonal közvetlen közelébe esik, s így oda már nem juthattak be. Minthogy hadnagyunk más őrséget jelölt ki, az éjszaka másik felét végre nyugodt alvásban tölthettem.