1914. október 22.

Nyirkos, szürke nap, a verőfénynek vége. Kora reggel, mikor még köd kavarog a bokrok közt, visszamegyünk régi állásunkba, s ott topogunk a sárban, hogy fázó lábainkat felmelegítsük. Délelőtt ismét megérkeznek a konyhához küldött embereink, és főtt húson, rizsen, kávén s dohányon kívül végre minden ember részére egy fél kenyeret is hoznak. Az erdészlakhoz egy patrul kiküldése határoztatott el, melynek állandóan ott kell állást foglalnia, hogy az orosz előrenyomulását idejében jelezhessék a rajvonalnak. Bodonyi parancsnoksága alatt tíz válogatott ember indul el oda, míg nekem felsőbb parancsra éjjeli szolgálatomat kellene kialudnom.

Az élelmiszerhozók jó híreket is hoztak, sajnos túl jókat ahhoz, hogy elhihessük. A legénység ugyan készpénznek veszi. Állítólag 13 bataillon erősítésünk érkezett, melyek le fognak váltani bennünket, s mi pihenőre megyünk. Micsoda gyönyörű mese! A fiúk egész jókedvre derülnek, ügyelnem kell magamra, hogy el ne rontsam a hangulatot. Vagy kétheti hazai koszt, pihenés, nyugalom. Mennyivel többet érne a csapatunk azután. Ábrándok. Innen csak előre lehet jutni. Mesélik azt is, hogy az orosz hasztalan kért segítséget szövetségeseitől.

Pár intelligensebb fiúval összeülök a vizes bokrok mögött kaszinózni. Jólesik egy kissé kipanaszolni magunkat egymásnak, s emlegetni a régi jó életet, amelytől haj, de messze estünk. Most érezzük csak, hogy mit jelent ez a szó: kultúra. Ígérjük is, hogy nagyon meg fogjuk becsülni minden vívmányát, csak egyszer hazasegítsen még bennünket innen a sors. Csoportosan ácsorgunk a bokrok mögött, s most alkalmam nyílik az embereket jobban szemügyre venni. Nagyon szomorúan néznek ki. Soknak az arcáról lerí a betegség. A hideg földön való alvás miatt igen sokan át vannak hűlve, mert nem gondoskodnak az alvóhely lehető legszárazabb elkészítéséről, általában mert a szokatlan viszonyokhoz nem tudnak eléggé alkalmazkodni, nem tudják magukat mindig feltalálni, magukon leleményesen segíteni. A rendetlen koszt mindenesetre az alapja minden bajunknak. Lehoczkynak ismét előhozom a rezerve pozíciók kérdését. Intézkedni szándékozik. Lassacskán kiderül. Pokrócainkat a bokrokra teregetjük, hogy az éjjeli esőt kiszárítsuk belőlük, közben egyik bokorban jól eldugva egy huszárnyerget találok. Alighanem összefüggés van a nyereg és a völgyi úton heverő boldogult Pejkó között.

Délután azt a parancsot kapom, hogy váltsam le Bodonyi patrulját az erdészlaknál. Oda mindig örömmel megyek. Bár vagy 3-4 kilométerre leszek a rajvonal előtt tíz emberrel, s nagyon veszélyes helyen, mindent feledek, ha az erdészné remek vajas kenyerére gondolok. Tíz embert választok ki magamnak, s leballagunk Sprinja felé. Bodonyi embereit az erdészlakon valamivel innen, egy mély patakmederben helyezte el. Innen sincs sok kilátás előre, mint általában a völgyben. Szétszórt bokrok, kis fenyőcsoportok, hol közelebb, hol egy kissé a háttérben olyan kulisszákat képeznek, melyek mögé sajnos nem hatolhat a szem. Igaz, hogy bennünket éppoly jól takar ez a zöld fal. Itt csak hirtelen bukkanhatunk egymásra a muszkával. Egyik emberünket, aki beteg, be kell támogatnom az erdészhez. (Szőke, magas férfi.) Megkérem, hogy valami meleg szobát vagy istállót adjanak neki, talán csak egy jó alvás kell, s jobban lesz. Tea és vajas kenyér nélkül nem enged el engem sem az öregúr. Bejelentem, hogy estére Lehoczky is le szándékozik jönni. Az erdész vadőre − ugyanaz, aki első éjjel utunk alkalmával kalauzunk volt a Vydelokon, s aki az erdészlak szomszédságában lakik − bejár a faluba, és ő hozza a híreket, meg néhány paraszt. Ezen az úton tudjuk meg, hogy a tegnapi rohamban a muszkák nagy veszteségeket szenvedtek. Három tisztjük is elesett, akiket nem temettek el, hanem koporsót készítettek nekik, s abban elszállították őket valamerre Lemberg felé. Srapneljeink a muszkát kihajtották a faluból, és azon kívül foglaltak állást, az erdész magtárát azonban teljesen kifosztották, s így a beígért jó rozskenyérre hasztalan fentük fogunkat.

Most már a derék erdésznek se sok lisztje maradt, sajnos neki is takarékoskodnia kell, mégsem ereszt el, míg vajas kenyérrel s tejjel meg nem vendégelt. Mikor a fákra az alkony árnya leborul, s közeledik az az idő, melyet a muszka legszívesebben szokott váratlan támadásokra felhasználni, embereimet alapos kitanítás után szétosztom egy nagyobb területen, hogy az előrenyomuló ellenség valahogy el ne kerülhessen bennünket. A patakmederből éjjel semmit sem látunk, tehát inkább a völgy bal oldalán húzódó erdősávot fogjuk el, olyképpen, hogy bal szélső emberem az erdő felső oldaláról az onnan tovahúzódó szántóföldet figyelheti, a jobb szélső pedig az erdő alsó széléről a völgyi rétre lát ki. Ma holdvilágos éjszaka lesz. A muszka valószínűleg az erdőcskében próbál előrejönni, így számítok, s a mi visszavonulásunk is ott a legkevésbé feltűnő. Tíz emberemmel másra nem gondolhatok, mint ha az első közülük a muszkát észreveszi, s esetleg lövöldözésre kerül a sor, hátrább húzódunk rajvonalunk felé. Erre az esetre megjelölöm az utat és a pontot, ahol találkozunk. Egy-egy fenyőcsoport vagy borókabokor sötét árnyékában telepedünk le, s a puha pázsiton elég jó fekvés esik, és alacsony nézőpontunkból a tárgyak égre rajzolódó alakjait jól meg tudjuk különböztetni. Előre persze innen sincs kilátásunk, és a füleinkre nagyobb szükség van, mint szemeinkre. Egészen beesteledik, a rét ezüstös fényben úszik. Csend terül el a harmatos fűszőnyegen és a bóbiskoló lombokon. A holdas égen halványan pislognak a csillagok. Halk lépések zaja, pár megroppanó kavics tesz figyelmessé, s a réti útra letekintve Lehoczkyt ismerem fel a holdfényben, az óriás Hauptmannal. Egyenesen az erdészlakba tartanak.

Embereimet végigvizsgálva s az utolsó utasításokat megadva nekik, éppen követni akarom őket, mikor Lehoczky kísérője, Hauptmann káplár elém jön, s nagy fontoskodva jelenti, hogy zászlós úr rettentően fel van háborodva, mert nem vettük észre őket, s mert a fák közt egyik emberem éppen pipára gyújtott, amikor elhaladtak vonalunk mellett. A káplárnak megmutatom a fák közt egy helyen átcsillanó fénypontocskát, mely a tévedést okozta, a hegyoldali parasztházak lámpafényes ablakát, s bemegyek vele az erdészhez. Lehoczky szemrehányásokat tesz, s igen nehezen akarja elhinni, hogy nagyon jól láttuk őket, de jó messziről ordítva feleslegesnek, sőt helytelennek tartottam volna ezt jelezni. Végül megnyugszik, de mindvégig ideges marad, s sokszor hangoztatja, hogy nagyon résen kell lennünk, mert több mint valószínű, hogy az oroszok éjjel előre próbálnak jönni. Az erdész engem is ott tart vacsorán. Zablisztből készült fekete galuskát kapunk tejlevesben. Kulacsomba már előbb sikerült tejet szereznem, s püspöknek érzem magam ennyi jómódban. Fegyverem a sarokban, de egyébként teljes felszereléssel ülök az asztalnál, tehát velem ül a borjúm is. A hangulat nem éppen rózsás, mert házigazdánk, mint jómagunk, fél füllel kifelé ügyel. Helyem a patrulomnál van, álmos is vagyok, tehát hamarosan búcsúzom. Lehoczky újból lelkemre köti, hogy nagyon éberek legyünk. Nemsokára ő is visszatér Hauptmannal a század rajvonalához.

Három emberem állandóan ébren van, de magam is csak nyúlmódra bóbiskolok, fejem alatt az erdész udvaráról hozott maroknyi szalmával, karomon a hű Mannlicherrel. A három figyelő embert már kétszer leváltottam, az idő éjfél után járhat 2-3 felé. Eddig teljes volt a csend. Most balról, jó messziről, hirtelen kézifegyverek ropogása dörög bele az éjbe, és egy gépfegyver is zakatolni kezd. A muszka csakugyan próbálkozik. Felülök, de a fegyverszó halkulásával ismét visszadőlök a borókabokor alá, s csak félálomban hallgatom, majd amikor egészen elcsitul, mélyebb álomba merülök. Nem sokáig. Egyszerre sokkal közelebb harsan fel a fegyverszó, álmosan a muszkát már a nyakunkon képzelem, és villámgyorsan ugrom talpra. Egy golyó köztem és tőlem négy méterre fekvő első emberem közt reccsen bele a bokrokba. Mind sűrűbben jönnek. A legtöbb fejünk felett tördeli a fenyők gallyait, de a fülünk körül is elsípol néhány. A fegyverdörgés mögöttünk szól, s úgy tetszik, a golyókat is a hátunk mögül kapjuk. Igyekszem a helyzetet hamarosan átérteni, de az ördög sem ismerné ki magát. A visszhang is zavar. Itt sehogy sincs jó helyünk. Fedezékünk nincs. „Vissza a nappali helyünkre!" − adom ki a parancsot, túlordítva a csattogást, s már száguldunk is keresztül a réten a patakmeder felé. Egy golyó előttem pár méterrel vágódik le, és hosszú fénysávot csihol ki a rét kavicsos talajából. Ez a sziporkázó jel most már bizonyossá teszi előttem, hogy a golyók hátulról, tehát valószínűleg a mi csapatainktól jönnek. „Csak nem kerített be az orosz" − villan meg az agyamban, de ezt a gondolatot félrevetem. A patakmederben megolvasom embereimet, és nagy örömmel állapítom meg, hogy mind megvannak épségben. Itt nagyszerű természetes fedezékünk van. Már pirkad is hamarosan a hajnal, a bokrok lassan előlépnek a sötétből, és körvonalaik mind tisztábban vehetők ki. Mind ébren vagyunk, s fokozottabb figyelemmel lesünk előre. Fel kell tennünk, hogy a mieink nemhiába pazarolták a puskaport, valami ott nincs rendben. Sajnos oly rossz kilátásunk van innen, hogy állandóan attól kell tartanunk, a muszka oly hirtelen lep meg, hogy mit sem tudunk majd tenni. Tegnap egész délután kerestem jobb helyet, de ezen a környéken nem találtam.

A főcsapattól 3-4 kilométer távolságban, tíz emberrel csupán, úgyhogy még biztosító oldalvédekre sem jut belőlük, nagyon kényelmetlenül érzem magam. Embereim is tisztában vannak a helyzettel, de kemény gyerekek mind, s egy szó sem esik arról, mi lesz, ha a muszka egyszerre ránk csap.