1914. október 7.

Megint fél sötétben kelünk, és az utcán sorakozunk a sártenger közepén. Egy lélekvidító látványban van eközben részünk, viszontlátjuk ismét a konyhát. Gulyást kapunk reggelire, és azt állóhelyben bekebelezzük. Hadnagyunk folytonosan siettet bennünket, mikor a gyors reggeli után éppen indulni akarnánk, ellenkező parancs jön, s visszatérünk szállásunkra. Nem éppen bánjuk, hogy így fordult a dolog, s megint krumplifőzéshez fogunk. Teleesszük magunkat főtt krumplival pukkanásig. Csodálatos hatása van a tele gyomornak. Ezt mi, gazdák az állatoknál eleget tapasztaltuk, de hogy az emberre is ugyanez a hatása, azt ezekben a napokban konstatáltam. A hangulat emelkedett, sőt tán a harci kedv is. Pár baka hetvenkedik, de valójában egy rövid mondattal lehet összefoglalni a társaság hangulatát: mindenki örül, hogy a muszkát messze tudja. Még egy feljegyzésre érdemes dolog: ma rendesen megmosakodhattam az udvaron.

Kenyerünk tegnap óta nincs. Délután továbbindulunk ismét a vasút mentén, de ahol az nagy kanyarokkal kerüli meg a hegyeket, ott a pályát elhagyva hegyen, völgyön, erdőn, mezőn, árkon, bokron egyenes irányban vágunk neki a hegynek, míg valahol ismét kijutunk a vasúti sínekre. Együtt marsol így egész zászlóaljunk, hosszan kígyózó négyes sorokban. A másik két zászlóalj valószínűleg más úton tart előre, velünk párhuzamosan. Az erdők közti földeken még mindenütt kint vannak a zabkévék, földbe szúrt hosszú póznákra nyársalva szárogatják őket, de hogy tulajdonosuk merre szaladt szegény, azt csak az öreg isten tudja. Sötétszürke, barátságtalan az ég, és nyirkos, hideg szél jár a hegyeken. Jólesik néha egy védettebb völgyelés szélcsendje. Völgynek tartva lent kis falut pillantunk meg. Kis folyó fut rajta keresztül. A folyócska felett vagy másfél méterre az úttól, egyetlen szál gerenda képezi a hidat, melyen egyszerre csak egy ember billeghet át, az is csak úgy, hogy az első lépéseket lassan teszi, aztán a többit a hintázni kezdő gerenda által diktált mindig jobban gyorsuló ütemben, s végül teljes rohanásban éri el a partot. Már aki eléri. Annyi azonban mindenkinek sikerül, hogy ha beleesik is a vízbe, már a túlsó part táján s nem a közepén pottyan be.

A faluban igen sok, nekem sehogy sem tetsző, gyanús pofát látunk, de úgy látszik, nem érünk rá most ezeket vallatóra fogni. A falu túlsó felén felkapaszkodunk megint a hegyre, s pár fenyőliget mellett elhaladva egy nagyobb erdőnek tartunk, mely a csúcsig húzódik. Mielőtt azonban ezt elérnénk, a magasban kergetőző hófelhőkből megindul a fehér zuhatag, s pár perc múlva oly sűrűn esik, hogy 40 lépésen túl már nem látjuk a marsoló oszlopot. Meg kell állnunk, mert úgy látszik, a muszkába botolhatnánk. Egy fenyves szélmentes oldalán fegyvereinket gulyába rakjuk, a köpenygallérunkat fel-, sapkánkat meg lehúzva füleinkre, zsebre dugott kézzel, megadással várjuk, hogy mikor múlik el felőlünk ez az ítélet. Elmúlik egy hosszú félóra, és semmi változás. A földet már félig araszos hólepel borítja. Bakancsainkon szétolvadnak a pihék, de átnedvesítik azt úgy, hogy nemsokára mindenki táncba fog, majd körben kezdenek el futkosni a fiúk, hogy fázó lábukat valahogy kimelegítsék. A fehér gyepen fekete körök és nyolcasok keletkeznek. Keserves káromkodások fűszerezik ezt a szomorú csárdást és körmagyart. Csakugyan elég lehetne már belőle. Vállainkon a borjú fölött egész hódombok nőnek, ezeket fenyőgallyakkal söpörjük le egymásról. Közben egészen besötétedik. „Uramisten, micsoda éjszakánk lesz!" − sóhajtom. Lejjebb pár száz lépéssel alkalmasabb táborozóhely kínálkozik, oda visszaereszkedünk, s fegyvereinket ismét gulyába rakjuk. Itt is arasznyi a hó, bakancsaink egészen át vannak ázva. Hogy fogunk ezen a földön egy vékony nyári takaróval aludni? C’est la guerre, igen, ez az igazi háború, a rohamok az semmi, az a könnyebb vége ennek a szép és áldásos munkának. Miért, hogy nem lehet velünk az, aki kitalálta a háborút, és akik újra felfedezték. Összefogunk, mint a hangyák, ha bajba jutnak.

A havat fenyőgallyakkal elsöpörjük valahogyan és felállítjuk sátrainkat. Szerencsére szabad tüzet rakni, és fa az van elég a közelben. Embereim egy részét száraz gallyakért s fáért küldöm, a másik részének az a feladat jut, hogy az előbb látott zabkévéket elhozzák. Az orosz elől elrejt a hegy orma, és így valóságos máglyákat rakhatunk. Vaskos fenyőtörzsek pattognak a piros lángok közt, a raj pedig körülüli a tüzet, rátelepedve a kettős sorban lerakott zabkévékre. A többiek irigy szemmel nézik, hogy milyen jól oldottuk meg a kérdést, de nem sokat tétováznak, rohannak ők is zabkévék után, s boldog, akinek jut még belőle. A tűz felé nyújtott lábainkon gőzölögve szárad a bakancs, arcunkat perzseli a hőség, hátunkat a még szállingózó hópelyhek ellen a nyakunkba terített pokróc és sátorlap védi, így lassan átmelegszünk, s kezdünk bízni benne, hogy még talán aludni is fogunk. Az előbb még csaknem kétségbeesett arcok felvidulnak, kivált, mikor az a varázsszó is elhangzik, hogy kenyeret kapunk, hisz harmadik napja várjuk már azt hiába. Kenyérzsákomban tegnapi szállásunkról egy csomó burgonyát hoztam magammal, ezeket egy közeli forrás vizében megmosva megfőzöm, s egy fölös konzervem is lévén, ezt is felmelegítem a parázsban, így nagyszerű lakomával fejezem be a mai csúf napot. Belülről is jól átmelegedve, minden energiámat visszatérni érzem. (Azóta tudom, hogy az energia a gyomorban székel.)

Ha egy kissé lankad a tűz, rögtön megcsap a jeges szél, és sietve toljuk beljebb a parázsba a fenyőket. Pokoli füsttel újra égni kezd a máglya, és a szél a szemünk közé hajtja azt, majd kimarja, de ezen nem lehet segíteni. Arról szó sem lehet, hogy sátorban alhassunk. A tűz körül ülve, mindegyikünk bal oldali szomszédjára dől, s így bóbiskolgatunk. Fával elláttuk magunkat reggelig, s az éleszti a tüzet, aki éppen ébren van.

Késő éjjel hozzák a hírt, hogy konyhánk a hegy alatt van. Megint álmosan, fázva, kelletlenül ballag le a társaság. Sokan oly mélyen alszanak, hogy valósággal oldalba kell döngetni őket, míg felocsúdnak. Magam őrzöm a raj tüzét, mint valamikor a táltosok a szent tüzet, míg visszajönnek a fiúk, hangosabban és jobb kedvvel, mint ahogy elmentek. Levest és kenyeret hoztak. Míg a leves a tűz szélén melegszik, szent áhítattal harapok a komiszkenyérbe. Enni, van-e enni, lesz-e enni? Ekörül forog minden gondolatunk. Állattá degradáltak bennünket, éhes dögökké. Szegény bakáink úgy fogadják ezt, mint egy sorscsapást, melyet senki el nem háríthat a fejünk fölül, de az én kezem ökölbe szorul, ha arra gondolok, hogy csak azért kell így döglődnünk, mert valaki (vagy valakik), akiknek az lenne a dolga, hogy a mi ellátásunkról gondoskodjék, valahol meleg szobában, puha ágyban és jóllakottan alszik most, csak egyre gondolva boldogan, hogy neki nem kell holnap rohamozni, és nem kell holnapután sem rohamozni és azután is rohamozni, amíg fel nem fordul egy szép napon. Ide lohadt a lelkesedésem.