1914. szeptember 11.

Nehéz nap. (Piaskii erdei ütközet.) Kora hajnalban már fent vagyunk, mert a levegő oly hűvös, hogy alvás sehogy sem megy. Ilyenkor áldás a forró kávé. Van is tolongás a konyháknál, ahol a cukros fekete levet osztogatják. Ismét abban az irányban indulunk el, amerre tegnap indultunk. Megint át kell kelnünk a kis folyón, de most az egész ezred együtt indul és úgy látszik, nagy tömegben kell maradnunk, mert nem libasorban megyünk át a gerendahídon, hanem átgázolunk a térdig érő vízen, és szortyogó bakancsokban tartunk neki a völgynek. Felkapaszkodunk a jobb oldali hegyre és ritkás erdőben megyünk előre a tetőig, ahol megállunk. Körülbelül negyedóráig pihenünk itt a száraz avaron, süttetve magunkat a meleg reggeli nappal. Századunk egy völgyszakadékban üldögél, de jómagam szokás szerint megint látni szeretnék valamit, és felmászok a szakadék szélére, honnét a túlsó oldalon levő országúton a kis kápolna alatt tüzéreinket látom ugyanabban az állásban, mint tegnap. Már jó reggelt köszöntöttek a muszkának, és a gyalogsági fegyverek is vígan ropognak előttünk. Úgy látszik, a dolog ott folytatódik, ahol tegnap elhagytuk. Állítólag megint tartalékban vagyunk, de ezt a hírt már nagyon bizalmatlanul fogadjuk. Tüzéreink még leadnak pár lövést, aztán összeszedik sátorfájukat és lekocognak a szerpentinen. Találgatjuk: hova mehetnek?

Amint a tetőn hasalok, egy fa alatt, több koppanást is hallok a fejem fölött az ágakon, és egy fáradt muszka golyó pottyan pont az orrom elé a fűre szép csendesen, mintha csak a fán termett volna. Teljesen ép, hegyes golyó, nem oly tompa és kisebb, mint a miénk. „Így elfogadlak" − gondolom magamban, és zsebre teszem a békés golyóbist. „Bár te lennél az, akit a sors nekem szánt és nem egy mérgesebb." (Ma is megvan.)

Indulás. Beszélik, hogy négy másik ezred van előttünk az erdőben, és mi azok tartaléka vagyunk. Valahogy így lehet, mert csendes lépésben tartunk előre, s nem egy határozott céllal, hanem várakozó álláspontot foglalva el. Fél kilométer után csatárláncba fejlődve tartunk tovább. A nap melegen süt, gyönyörű őszi időnk van. Az erdő már rozsdabarnába játszik, s az orosz a maga barna köpenyével, barna-zöld uniformisával sokkal jobban alkalmazkodik ehhez a színhez, mint a mi eredetileg csaknem égszínkék, de szerencsére most már eléggé zöld színűvé piszkosodott csukaszürkénk. Még ritkáson járunk, amikor az első sebesülteket elérjük. Máris szép számmal vannak. Sokkal közömbösebben megyünk el mellettük, mint egypár nappal azelőtt. Az újság ingere megszűnt. Odébb az erdőt hatalmas fenyők alkotják, oszlopos egyenes törzseik között messze előrelátni, mert alattuk nincsenek bokrok az árnyékban. A fegyverek dörgését visszhangosan verik vissza a vén törzsek. Eleinte az erdő ritkább és a napsugár néhol még utat talál a száraz fenyőtűkkel beszórt avarra, de tovább egészen sűrűn záródik, úgyhogy a napnak egy vékony sugara sem tud áthatolni a sűrű lombokon. Titokzatos templomi félhomály dereng a hatalmas fák alján. Úgy látszik, ettől hökkentek vissza az előttünk jövők, mert eljutva idáig, ahol az erdő mogorván sötétbe burkolózik, elment a merszük a továbbmenéstől. Az előttünk volt ezredek egybeolvadt rajvonalai a hatalmas fenyők mögött térdelve várakoznak, lövésre készen tartott fegyverrel meredve előre a barátságtalanul dörgő, buzgó, csattogó fenyves templom félhomályába, ahol olyan furcsán és baljóslatúan búg az orgona. Nyugodt lépésben érünk hozzájuk. Most az következnék, hogy az utolért rajvonal előttünk ismét elinduljon, vagy legalábbis velünk továbbjöjjön, de erre semmi hajlandóságot nem mutatnak.

Megállunk. Egy főhadnagyunk hozzánk jön, és bizonyos érthető zavarral úgy iparkodik figyelmünket elterelni a tárgyról, hogy fontoskodva azt kezdi magyarázni, hogy az orosz a fákról lő, és a gépfegyvere is ott van − különösen erre kell vigyázni. Valóban, emberei mind a magasba bámulnak. Tény az, hogy a lövések zaja felülről jön, viszont a dolog nem lehet oly rettenetes, hisz közülünk talán nem is esett sebesült. Találgatom, hogyan kell ezt magyarázni, de nem sok időm van erre. Hadnagyunk megköszöni az információkat és kiadja a parancsot: „Tovább!"„Tartalékok előre!"  − gondolom, egy kis akasztófahumorral. Otthagyjuk a megszeppent társaságot, kikről csupán annyit, hogy nem magyarok voltak. Nekivágunk az erdőnek, lövésre tartott fegyverrel és a fák lombozata között kutatva, akár egy körvadászaton, lassú cserkésző lépésben. Megteszünk vagy pár száz métert. A fegyverropogás mindjobban erősbül és mindig a magasból szól, mégis egyetlen oroszt a fákon felfedezni nem sikerül. Majd kinézem a szemem. Egynémelyik bakánk a biztonság kedvéért bele is lő egy-egy sűrűbb fakoronába, de mindhiába, bár néha megesküdnék rá, hogy melyik fáról hallatszott a lövés! Oly világosan kiveszem az irányt is. Mi az ördög ez? Boszorkányság, vagy mi? Dühöngök magamban, hogy nem találom a dolog magyarázatát. Babonás embernek kellemetlen lehet ez a varázslat. Bakáink képén kelletlen, morc zavartság ül. Már olyan őrült recsegés-ropogás vesz körül bennünket, hogy egymás szavát sem halljuk. Mégis, sebesültünk alig akadt, és megállás nélkül, lassú lépésben jutottunk el idáig, anélkül, hogy csak egyszer is lehasaltunk volna. Most oly helyre jutunk, ahol az eddig elég sima terep hullámosabbá válik, és a fenyők közé lombfák is keverednek. Az erdő megritkul, és a beférkőző napsugár is éltet a fák alján. Már nem látunk előre, mert ezek a bokrok a kilátást egészen elveszik, sőt néhol oly sűrűek, hogy nem tudunk simán átjutni rajtuk, és rajvonalunk megzavarodik. Már a harmadik szomszédunkat se látjuk, oly sűrűek helyenként a bokrok. Úgy érezzük, hogy bármely pillanatban az orosz nyakára léphetünk, mert a fegyverdörgés, mintha csak a fülünk mellett szólna, oly rettenetes.

Jól halljuk egy gépfegyver kerepelését, de inkább kettőt talán, mint egyet, mert szakadatlan őrült recsegés tölti be a levegőt. Mind többen sebesülnek meg. Úgy tetszik, oldaltűzben is vagyunk, mert nemcsak előttünk, hanem tőlünk balra is gépfegyver berreg, de ez visszhang is lehet, mely szintén hozzájárul ahhoz, hogy még úgyse ismerjük ki magunkat. Mintha egy elátkozott mesebeli erdőben volnánk. Nem csodálnám, ha a babonás parasztfiúk valami földöntúli hatalom közbejátszását kezdenék hinni, de szerencsére nem sokat okoskodnak. Állandóan a fák tetejét vizsgálgatják, holott előttem már világos, hogy a muszka nem ott van. (Egyik bakánk ezután az ütközet után ezüstérmet kapott, mert egy oroszt lelőtt a fáról, de ezt ma sem hiszem el neki, és ez az eset is csak egy a sok közül, példa rá, hogy nagyon sokan kaptak eleinte vitézségi érmeket tisztán szájhősködésük révén.)

Egy bokor alján az első orosz halottba botlok. Még a tegnapi ütközetben eshetett el, mert mi eddig egy lövést sem adtunk le előre. A muszka golyóinak ezrei járnak a fák között, állandóan apró gallyak, fakéreg, fenyőtűk és levelek potyognak le a magasból. Sebesültjeink száma minden lépésnél nő. Halottjaink is vannak már bizonyosan, de se jobbra, se balra nem látunk tovább pár lépésnél, s összeszorított fogakkal, sápadtan csak megy előre a csatárlánc, előre látva, hogy a szomszédaink is azt csinálják. Parancsról, parancsnokról nemigen vehetünk tudomást. Saját rajom parancsnoka (Szily szakaszvezető) is ott marad a bokrok között. Mikor egy sűrűségből kikeveredünk, sehol sincs. A raj is nagyon megfogyott. „Előre nézzetek, ne a fákra!"  − kiabálom fülükbe, mert ők még mindig a magasba kémlelnek, miközben elölről kapjuk a golyókat. (Szép, csendes előresétálásunkra nagyon ráfizettünk. Itt is ugrásokban kellett volna haladnunk, de ezt a tanulságot csak később tudtam levonni jómagam is, mikor sok bajtárs már megadta az árát. Az a körülmény, hogy az áttekintés nem volt meg, azt okozta, hogy ezredesünknek veszteségeinkről hibás képe volt, és nem próbált az ellen jobban védekezni.)

Egy alig észrevehető kis emelkedésen tartunk felfelé s minél feljebb érünk, annál veszettebb a tűz. Végre a tetőn egészen belekerülünk a gépfegyver pusztító forgatagába. Mintha az eddigi pokoli tűz még megduplázódnék, irtózatos dörgés-ropogás támad, a gépfegyver valósággal söpri a bokrokat és az embereket. Önkénytelenül, parancsot nem várva vágódik le ki-ki ott ahol van, de sokan már elkésve. A halál kaszája belénk talált. Egyes, jobban kitett helyeken halomra hullanak az emberek, s ezen a szerencsétlen ponton többet veszítettünk, mint eddig összesen. Pár percnyi kínos várakozás után a gépfegyver másfelé kezd keresni, és az őrjítő csattogás némileg alábbhagy. Rögtön azt a parancsot kapjuk, hogy előre. Alaposan megtizedelve keveredünk ki a bokrok közül, és most megint egy olyan helyen vagyunk, ahol előre némileg szabadabban látunk. Viszont az orosz is jobban láthat bennünket, és úgy tetszik, lát is, mert amint a bokrok közül kilépünk, megint az előbbi golyóförgeteg fogad. Most azonban már jobban résen vagyunk, és megérezzük az előszelét ennek a közelgő veszedelemnek, mely fokozódó zúgással jön, mint az erdei vihar. Egy-egy kis mélyedést keres szemünk, s villámgyorsan vágódunk le. Jaj annak, aki véletlenül olyan helyen jár, ahol teljesen sima a terep. Egy teknő alakú kis földhajlásban lapulok meg, s úgy a földhöz tapadok, mintha ráöntöttek volna.

Érzem, tudom, hogy pár ujjnyira fölöttem zúgnak el a golyók, szinte érzem a szelét az ólomzápornak, mely a fedezékem tetejét söpri és mindenféle gallyat, fakérget, földet szór fölém. Most ismét elfordul a veszedelem, és ismét megragadjuk az alkalmat, hogy előrerohanjunk, egészen egy fiatal fenyves széléig, melyet egy füves erdei út választ el az öreg erdőtől. Az út iránya éppen megfelel rajvonalunk frontjának, s így azon lehasalva bevárjuk, míg a csatárok lánca az egész vonalon kiér az útra. Végre itt egy kis áttekintésünk van. Itt látom megint a hadnagy urat, sőt itt van velünk ebben a kavarodásban ezredes urunk is, de nagyon sokan hiányoznak. Az én egész rajomból egyetlen ember, egy Fuchs nevű fiatal bakagyerek maradt meg rajtam kívül. Itt valami domb lehet előttünk, mert a golyók nem zavarnak, és végre az az érzésünk, hogy egy percre nem fenyegeti veszély az életünket. Azt a pár elszórtan fütyülő golyót, mely mégis erre téved, már nem is vesszük figyelembe. A gépfegyverek azonban úgy tetszik, nem tudnak itt elérni bennünket, vagy ki tudná miért, de itt sebesülés nem történik. A fiatal fenyők alatt elég messze ellátni. A sötét félhomályon szemünkkel áthatolni igyekszünk. Csak látnók már az ellenséget, hogy mielőbb a nyakára léphetnénk. Érthetetlen, hogy mióta haladunk már előre tűzben, és nem tudjuk elérni. Az orosz gépfegyverek is mintha állandóan közvetlen közelükben lennének, s mégsem tudjuk szemünk elé kapni őket. (Ma sem tudom ennek más magyarázatát adni, mint hogy azok egymást felváltva időnként visszavonultak, s talán így jutottunk mi azokhoz a kis pauzákhoz, melyeket a további előrehaladásra jól ki tudunk használni. Abban a meggyőződésben vagyok, hogy a piaskii erdőben aránylag gyenge, de ügyesen vezetett orosz erők pár gépfegyverrel tartották vissza így számos ezredünket.)

Hallom, amint ezredes úr hadnagyunknak parancsot ad, hogy küldjön hátra valakit az egész ezredtartalék előrehívására. Hadnagyunk végignéz a fekvők során, aztán nevemen szólít. Felkelek, tisztelgek. „Önkéntes, maga hátramegy és a tartalékkal tudatja, hogy az ezredes úr parancsára minden 69-es idejön utánunk."„Ezredes úr parancsára minden 69-est a tartalékkal előreküld az ezredes úr után" − ismétlem. Tisztelgek és sarkon fordulok. „Megállj!" − hallom, és már tudom is, mit akar még hadnagyom, mert magamnak ebben a percben ugyanaz a gondolatom támadt, mint neki, hogy tudniillik mi lesz azonban akkor, ha engem fél perc múlva golyó talál, és ott maradok valahol egy bokor alatt. „Vegyen magához még egy embert!" Kiválasztok egy bátor képű fiút, közlöm vele a parancsot, azzal nekivágunk ismét a öreg erdőnek. Addig, amíg oda nem érünk, ahol az előbb úgy megjártuk, semmi baj. Itt azonban szakasztott az az őrült tűz fogad, mint első ízben, és egymástól vagy öt méter távolságban hasalva, egy-két percig meg sem moccanhatunk, míg végre a tűz kissé odébb terelődik. Kiáltásomra társam is felugrik, és eszeveszett rohanással vágtatunk visszafelé, közben hátra fülelve, hogy nem halljuk e a gépfegyvert ismét jobban zúgni. Amint egy megfelelő mélyedést találunk, abba ismét levágódunk, hogy erőt gyűjtsünk egy újabb nekirugaszkodásnak. Egy vén, emberderék vastagságú fenyő tövében lihegve várom, hogy elvonuljon az ólomvihar magja. Egyszerre fülsiketítőt csattan az öreg fenyő, és az elém hulló fakéreg- és háncsdarabkák végre megfejtik előttem azt a rejtélyt, melyen már régóta töröm a fejemet, pedig nagyon Kolumbusz tojása az egész. A csattanást a fenyőbe bevágódó golyó okozta, és azt a bódító durrogást, dörgést körülöttünk szintén a hatalmas fenyőtörzsekben megakadó golyók idézték elő. Azért hangzott eleinte a magasból a ropogás, mert a golyók a fák tetejébe vagdostak, s éppen azért volt azon a tájon oly kevés sebesültünk, mert a gépfegyver a magasban kaszált. Amint az erdőterep hullámossága szerint hol magasan, hol mélyebben járó rajvonalunk egy-egy dombtetőn egészen tudtunkon kívül olyan szintbe ért, ahol a gépfegyver a földhöz közelebb szórta golyóit, azok nemcsak a fákba, hanem belénk is ütköztek, és ilyen helyeken természetesen halomszámra hullottak embereink.

A körülöttem heverő sebesültek nagy száma bizonyítja, hogy jól okoskodom, és ezen az exponált helyen nem úgy, amint jöttünk, hanem a legvadabb iramban kell átjutni, kihasználva egy-egy pillanatnyi szélcsöndet, másként a fogunkat itt hagyjuk. Emberem eddig hűen kitartott mögöttem, de amint a legközelebbi ugrás után egy sűrű bokrosból kijutva körülnézek, többé nem lelem. Nevét jó előre megkérdeztem, és most minden erőmből kiáltom, de hasztalan. Egymagam rohanok tovább, mindig a mélyebb fekvéseket keresve, ahol szükség esetén természetes fedezéket képez a terep. A fegyverropogás mindig lüktetésszerű, hullámzó, hol a legvadabb erővel tombol, hol ellanyhul, és ehhez alkalmazkodva lehetséges csak a továbbjutás. Ismét megkockáztatok egy lépést, és vagy húszméteres iram után olyan helyre kerülök, ahol jobban véd a golyók elől egy kis domb, mint eddig, amit sebesültjeink is felhasználnak, s itt négyen is feküsznek egymás mellett. „Mind sebesültek vagytok?" − kérdem. „Én nem" − mondja egyikük, aki egy sebesült társát kötözgette. Ennek megparancsolom, hogy velem jöjjön, elmondom neki, mi a feladatunk és hogyan gondolom végrehajtani. Nem éppen valami jó kedvvel hallgatja, úgy látszik, szívesebben maradt volna a jól védett helyen, de ellenszegülni nem mer, és mikor megindulok, velem rohan. Egy tölcsér alakú szakadék a következő stáció. Itt valóságos kórház van. A pompás fedezékbe a közeli környék minden sebesültje, aki csak mozogni tud, betelepedett. Vannak vagy tizenketten, mind nekivetkőzve, félmeztelenen, véres tagokkal, véres ruhákkal, egymást kötözgetve. A tartalékunknak valahol lejjebb, a rét felé eső részen kell lenni, ott, ahol a tegnapi ütközet után lestük az oroszt a fák alatt a homokban. Arra lejt az erdő, és arra fut egy vízmosás is, mely nagyszerű szolgálatot tesz nekünk. Néhol oly mély, hogy a legnagyobb golyójárás közben sem kell meghajolni, néhol négykézláb menve ad csak védelmet; vannak helyek, ahol ellaposodik és megint nincs védelem. Emberem a védett helyeken csak kitart mellettem, de tovább úgy látszik, nem akarja a bőrét vásárra vinni, mert a következő felugrásnál szépen fekve marad. Új helyemről visszanézve még látom, de kiáltásaimat elengedi a füle mellett és nem mozdul. Azon gondolkodom, hogy egy lövéssel ráijesztek, de aztán belátom, hogy ha én lövést kapok, ez az ipse úgysem fog tovább egy lépést sem tenni, s hagyom, ahol van és megint magam folytatom a futást.

Egy darabig egészen elhagyott az erdő, sebesültek sincsenek, és sokáig egy lélekkel sem találkozom. Kissé kellemetlen ez az elhagyatottság, hogy erre nem találom meg a keresetteket, mégis egy olyan helyről, honnan a fák alatt valamivel messzebb ellátok, megpillantom lent az előrevonuló csukaszürke rajvonalat. Nem csekélység hozzájuk jutni, mert a legerősebb tűzben feküsznek. Végre ott vagyok mellettük, egy fiatal fenyvesben, ahol a még kevéssé ritkított erdő is zavarja az előrehaladást, mert az alacsonyan csüngő ágak alatt csak meghajolva lehet előrejutni, nem szólva a muszka golyóiról, amelyek itt ismét olyan jól irányítva járnak, hogy lépten-nyomon sebesülteket látok a rajvonal mögött. Két bakánk éppen a súlyosan sebesült századparancsnokot cipeli hátrább, aki ebben a percben kaphatta a golyót. Két fegyverre ültetve és két karjával a fiúk nyakába kapaszkodva viszik. Az arca viaszsárga, homlokáról csak úgy csorog a hideg veríték. Óriási fájdalmai lehetnek, de a szeme dacosan néz, és amint a rajvonal mögött elviszik, most is az embereit bátorítja. „Ne féljetek. Tartsatok ki. Csak előre!" (Azután hallottam, hogy Kutján kapitány volt a sebesült, és hogy nem sokáig szenvedett már azután.) Odaordítok a földön heverő rajvonalnak: „Hol a parancsnok?"  Zavarodott pillantásokkal találkozik a szemem. Az emberekkel alig lehet beszélni. Mindegyik érzi, hogy a halál szele fütyül a füle mellett, s mindenre gondolnak, csak arra nem, hogy hol a parancsnok. A parancsnokot valószínűleg ott viszik, gondolom, és a rajvonal mögött továbbmegyek, míg egy hadnagyunkat nem látom. Messziről ráismerek az arcára. Velem egyívású fiú, jól ismerem látásból a diákkori játszótér porondjáról, ahol a gimnazisták és a reálisták mindig rivális csapataiban küzdöttünk, hogy egymást a sportban lepipáljuk. Még a neve is eszembe jut, Stefaics. Most itt hozott össze bennünket a sors, ezen a csúnyább küzdőtéren. Megállok előtte, és a legforschriftosabb tisztelgéssel csapva pofon fegyverem agyát, torkom szakadtából ordítva, hogy az irtózatos fegyverdörgésen át is jól hallja, jelentem: „Ezredes úr parancsára minden 69-es előre az ezred után!"  Közben ő is feláll térdeplő helyzetéből és tisztelgésemet éppolyan szabályosan viszonozza, aztán csak annyit mond, ezt is inkább a szája mozgásából értem: „Úgyis megyünk már". Szeretnék még annyit felelni erre: „De ne úgy menjetek, mint borjú a vágóhídra, hanem ugrásokban, jobban kihasználva a terepet" − de ezt egy káplár nem magyarázhatja egy hadnagynak. Tisztelgek és sarkon fordulok, hogy megkezdjem harmadszor is ugyanazt az utat. Egy kicsit elszorul a szívem, mert most már tudom, mi vár reám. Tudom, hogy ismét át kell mennem azokon a pontokon, ahol bajtársaim csapatostul estek el, és ahol engem már kétszer átsegített a jószerencse. De hogy ez harmadszor is úgy sikerüljön, annak a matematika nagyon ellentmond.

A vízmosásig sikerül baj nélkül eljutnom, és ott egy teljesen védett helyen letelepedek. Úgy érzem, megérdemlek egy kis pihenőt, különben is, ez egyszer a saját magam parancsnoka vagyok. Átgondolom, a helyzetet, és némi bizalommal tölt el az, hogy a terepet már alaposan ismerem, az őrült dörgést már megszokta a fülem, és tudom, mit higgyek a magasból hangzó lövésekről. Most éppen az ilyen helyeken járok a legnyugodtabban. Helyenként a védőárkom egészen eltűnik, de a magasban csattanó golyók jelzik legjobban, hogy itt a terep mélyebben fekszik, és bár teljesen felegyenesedve járok, semmi veszély nem fenyeget. Egy pillanatra a biztonság kellemes érzése lep meg, a lázasan vibráló idegek kissé csitulnak, és azt is észreveszem, hogy milyen szép itt az erdő. Élvezni tudom a délutáni verőfény táncát, a megaranyozott bokrokon, avaron reszkető fényfoltocskákat. Milyen szép is az élet! Odébb azonban megint komor, rosszakaratú, sötét, kihalt, barátságtalan a fenyves. Valami bizalmatlan érzéssel lépek beléje, s leveszem a vállról a fegyvert. A vízmosást addig követem felfelé, amíg csak lehet, és így bár kissé eltérek az eredeti iránytól, de biztos takarásban jutok át egynéhány olyan helyen, hol előbb védtelenül jártam. Sajnos azonban egyszer mégis vége van az ároknak, és most megint az előbbi taktikát kell elővenni, de ezt is módosítva.

Egészen apró ugrásokban 8-10, néha csak 5 métert jutva előbbre, sőt néha csak egyik fától a szomszéd fáig ugorva haladok, kissé csigalépésben, de hiszen nem sietős a dolgom, és a bőröm sorsa most valóban a magam ügyességén fordulhat meg. Néha percekig várakozom, amíg a fegyvertűz alábbhagy, és minden helyről először kikémlelni igyekszem a következő állomást, fel-felemelve fejemet, amint a tűz kissé elpihen. Sebesülteken kell átugrálnom futás közben, s néha melléjük levágódom. Látva, hogy nem vagyok sebesülve, némelyik azért könyörög, hogy küldjem a szanitéceket, mert igen rosszul érzi magát. Meg kell ígérnem, de a jó ég tudja, hol járnak most azok. Egyetleneggyel sem találkoztam eddig. Odább egy sebétől tehetetlenné vált bakánk az ellenség golyóinak egészen kitett helyen fekszik, ez azért könyörög, hogy segítsem le valami kis mélyedésbe. Egy alkalmas percet kilesve ezt a magam helyére rántom, s rohanok tovább egy pár fával. Most az a különös érzésem van, mintha az orosz látna, mert egy idő óta valahányszor felugrom, mindig hirtelen erősbödik a tűz, és pár golyó igen közel sípol el mellettem, de hiába kémlelek előre óvatosan, minden mozdulatlan, az ellenségünk láthatatlan. Egy vastag fenyő mögött fekve, amint fejemet megint fölemelem, egymás után két lövés csapódik a fa derekába. Le is húzom a fülemet, mint a villám. Megint úgy érzem, ezek célzott lövések voltak és valami igen kellemetlen érzésem támad, félek. Ott járok már, ahol legjobban kaszált a gépfegyver. Most mintha valamivel enyhült volna a tűz, vagy talán inkább megszoktam már. A sebesültek száma kevesebb. Úgy látszik, akik mozogni tudtak mégis kilestek egy alkalmat és visszamenekültek, csak a tehetetlenebbek maradtak itt. (És lettek másnap az oroszok foglyai?)

Már látnom kellene elöl ezredem rajvonalát, ha a régi helyükön maradtak volna, de semmi nyoma annak. Általában egy bizonyos elhagyatottság benyomását teszi az egész titokzatos erdő. A fák tövében pár nyögdécselő, mozdulatlan sebesült, de hasztalan nézek előre, hátra, sehol egy mozgó lény. Jó messzire előremehettek már a mieink − gondolom. Kiszemelek magamnak egy hatalmas fenyőt. Mögötte magas fa, ami az én természetmegfigyelésem szerint annak a jele, hogy ott kis mélyedés van, mert az abban összefutó víz növelte magasabbra a füveket. (Szóval természettudományt tudni a bakának is jó.) Felpattanok és azt a kis mélyedést igyekszem elérni, s íme, majd a nyakába ugrom valakinek, aki már lefoglalta ezt a jó helyet. Levágódom melléje és ráismerek Rathmann kapitányunkra. Arra nem tanítottak, hogy hasra fekve hogyan tiszteleg az ember, de ő nem is várja, éppen olyan meglepett képet csinál, mint én. „Hát maga hogyan kerül ide?" − kérdi. Elmondom, mi járatban vagyok, mire határozott hangon azt feleli: „Az ezred nincsen előttünk. Senki sincs előttünk. Én egészen az orosz rajvonalig voltam. Én is az ezredet keresem, tovább ne is menjen." Nagyot bámulok ezen a felvilágosításon, mert nem tudom elképzelni, merre tűnhettek el a mieink. Talán frontot változtattak? De hogyan érjem akkor utol őket, mikor fogalmam sincs róla, merre lehetnek? Megint vadászhatom rájuk, mint tegnapelőtt − gondolom meglehetősen elszontyolodva. Jobbról, elölről egy főhadnagyunk érkezik. Fától fáig ugorva csak lassan tud hozzánk jutni az erős tűzben, de végül mellénk ér, s ő is azt állítja, hogy az ezred nincs előttünk, és tovább már sebesültek sincsenek. (Úgy gondolom, ez a két tisztünk gépfegyverosztagok parancsnoka volt, egyébként nem tudom magyarázni, mit kerestek itt egyedül.)

Kapitány úr úgy gondolja, hogy félbalra kell próbálkoznunk visszamenni, és egy csöndesebb percet felhasználva felugrik s elrohan abba az irányba, ahonnét én az előbb érkeztem. Kisvártatva a főhadnagy is követi. Még látom őket párszor fel-felugorni s megint levágódni, végül eltűnnek a bokrok között. Tűnődöm, mit tegyek. Meg vagyok győződve róla, hogy az ezred nincsen bal felé, de a tartalék, amelyet előreküldtem, ott jár valahol. Visszamegyek azokhoz, határozom. És negyedszer is nekiindulok az útnak, most is éppen olyan tűzben, de abban a reményben, hogy ha eddig nem esett bajom, talán most is sikerül az átjutás a már annyira ismert kritikus pontokon. Sőt, most már annyira elbízom magamat, hogy gyorsabb tempóban és nem olyan óvatosan haladok, mint az előbb, míg egypár a fülem mellett elzizzenő ólomdarázs arra nem figyelmeztet, hogy még mindig igen könnyen megkaphatom azt, amit eddig elkerültem. Csak a vízmosásig eljussak! − ez minden gondolatom. Csaknem minden vén fát ismerek már, s minden kis mélyedést és dombocskát. Egy vaskos fenyő mögött egy altisztet és egy infanteristát találok kuporogva, a kezükben gépfegyverrészeket szorongatnak. „Miért nem állítják fel a gépfegyvert, előttünk állítólag senki sincs" − kérdem. „Az embereink elestek és a többi fegyverrészek ott maradtak náluk, semmit se tudunk tenni"  − feleli az altiszt. Elgondolom, hogy ha mi az orosznak egy ilyen koncertet rendezhetnénk, mint most ő nekünk, ők is lehúznák a fejüket és nem lőnék olyan zavartalanul halomra embereinket. Micsoda óriási erő egy gépfegyver jó kezekben, arra a mai napon a muszka megtanított, s most itt van egy a mi oldalunkon, és nem tudjuk használni. Bizonyára csupán azért, mert parancsnoka valami pipogya ember, aki nem volt képes embereit összetartani.

Ma sokat tanultam a harctéri tudományokból, és látom a különbséget a békebeli katonásdijátékok és az igazi harc között. A vízmosásban szerencsésen lejutok addig, ahol már meglehetős nyugodtan sétálhatok, s itt találkozom egy rajvonalban előrejövő osztrák ezreddel. Szorongó képpel jönnek felém, mind a fák tetejére bámulva, úgyhogy ha a helyemen oroszok lennének, talán észre sem vennék őket. (Őket is az a bizonyos tiszt informálta ilyen „alaposan".) Most, hogy már tudom a fatetőről jövő éktelen csattogás, dörgés okát, roppant komikusnak tetszik ez az állandó felfelé kémlelődés, s mikor hozzám érnek, mosolyogva mondom nekik, hogy nem madár a muszka, inkább nézzenek csak előre. Az arcukról látom, hogy nagy követ vettem le a szívükről ezzel a biztatással, és határozott beszédem egy kissé visszaadta a szívüket. Azt persze nem mondhattam meg szegényeknek, hogy csak ezután jön majd a haddelhadd, de azzal a gondolattal nézek utánuk: „Ti sem fogtok továbbjutni, mint a mieink".

Azt a helyet, ahol előbb a tartalékot találtam és ahol erős a golyójárás, sikerül egy kissé hátrább menve biztosabb úton túlhaladnom, és már látom előttem a fák közt a napsütéses rétet, tegnapi rohamunk színterét. Itt rátalálok végre egy ezredembeli századra, mely egy igen tejfelesképű hadnagyocska és néhány tartalékos zászlós és kadét parancsnoksága alatt, fronttal ki a rét felé egy erdőszéli árokban húzódott meg. (Frontjuk 90%-kal hajlik el a mi eredeti frontunktól?) Az árok és a rét között egy 15-20 méter széles erdősáv húzódik, úgyhogy a rajvonal még az erdő árnyékában van, de onnan kitűnő kilátás és kilövés nyílik a rétre. Az előttünk az erdőbe hatolt ezredeknek is számos emberét összeszedte a kis hadnagy, úgyhogy egy igen vegyes társaságot látok itt, vagy hatféle parolit, ha nem többet. Lejelentkezem a parancsnokságnál és leadom neki az ezredes úr parancsát, hogy „minden 69-es előre!", de rögtön hozzáteszem, hogy az ezred helyét azóta elhagyta és azt eddig hasztalan kerestem. „Nem tehetünk semmit, míg újabb parancs nem jön" − mondja a hadnagyocska és igaza van, de annyit még is merészelek gondolni magamban, hogy szeretném látni azt a bakát, aki azzal a paranccsal idetalál.

Leheveredek a hadnagy úr mellé és elmondom neki eddigi tapasztalataimat. Nagy érdeklődéssel hallgat végig, és úgy látom, szívből örül, hogy százada kimaradt a rumliból. Ez a hely egész védett, golyók nem járnak, és két vagy három saját gépfegyverünk recseg a közelben, úgyhogy az emberben rögtön bizakodóbb hangulat támad, mint ott fent azon a pokoli tetőn. Kíváncsi vagyok gépfegyvereink munkájára – rá is érek nagyon, ezért a hang után indulok, s hátrább az árokban meg is találom az egyiket. Azonban nagy meglepetésemre nem abba az irányba tüzel, melybe ezredünk ma is és tegnap is a frontot felvette, hanem a rét túlsó oldalán levő kis falut lövi, mely tegnap tőlünk balra esett.

Osztrák fiúk vannak a maschingewehr mellett, egy szakaszvezető parancsnokságával. A túlsó falu és a fölötte húzódó napos domboldal – a völgy másik oldala – teljesen kihalt. „Mire lőnek?" − kérdem őket. „A falut ráfoljuk!" − válaszolja az egyik. „De hiszen az valószínűleg a mi kezünkben van tegnap óta" − mondom, de a szakaszvezető úr  olyan biztonsággal feleli, hogy csak bízzam azt rá, hogy el kell hinnem az ő igazát. (Később erről az ütközetről egy századombeli önkéntestársammal, Bodonyi Sándorral beszélgetve, tőle azt az információt kaptam, hogy ezen a napon egy előző napon tőlünk elszakadt patrouill a falu feletti dombokon járt, ahol a budapesti 32. gyalogezred foglalt állást és az osztrák oldaltűznek aligha örvendett. Bodonyi említette azt is − amikor annak a véleményemnek adtam kifejezést, hogy a piaskili erdei ütközetben még a frontot sem tudta sok ezred, és talán egymást is lőttük −, hogy erről ellesett egyszer egy megjegyzést ezredesünk szájából, kb. e szavakat: „Nehogy aztán megint hibás legyen a front, mint Piaskinál."  Szintén egy szomorú tanulság!

Visszatérve a kis hadnagyhoz, vele is közlöm aggályaimat a gépfegyver frontját illetőleg, de nincs rá semmi megjegyzése, az nem őrá tartozik. Egyszerre erős hurrázást hallunk kb. abból az irányból, amerre ezredünk jár. Felvillanyozódom, végre hát mégiscsak kézre kaptuk a muszkát. És lehet, hogy mégis a mi ezredünk, hisz más nem volt ott. Arra is nyakamat merném tenni, hogy nem az előbbi osztrák ezred hurrázik. Jelentem hadnagy úrnak, hogy még egyszer szeretném megpróbálni felkeresni az ezredemet, hátha csalódtam. Ő helyesli tervemet. Nekivágok ismét az erdőnek, de most mindig a kitapasztalt, biztos úton járva. Egészen a tetőig ismerek már egy olyan vízmosást, amely csaknem állandóan jó takarást ad. Közben egy erdei utat keresztezve egy jó ismerős bajtárssal találkozom. (Schlitt segédjegyzővel, kivel Fehérvárott egy századnál voltam.) Átlőtt, felkötött karral ballag hátrafelé, és nagy örömmel üdvözöl. Elmondom neki, mi járatban vagyok, és ő is valószínűnek tartja, hogy ezredünk sturmol odafent. Elbúcsúzom tőle, sok üdvözletet küldve a fehérvári ismerősöknek, és folytatom utamat a hang irányába. Jóval hátrább érem el a tetőt, mint azelőtt, és már látom, hogy csalódtam. Kiérek az erdő felső széléig, de a hurrázás, mely többször ismétlődik, még azon is túl kél valahol, túl azokon a szántóföldeken, melyek itt az erdőbe ékelődnek, melyeket a túlsó oldalon szinte erdő határol. A tőlünk jobbra eső ezredek valamelyike sturmol a túlsó erdőben. Viszont onnan egy csukaszürke rajvonalunkat látom közeledni. A napos szántóföldeken át egyenesen felém tartanak, tehát frontjuk ugyanaz, mint az előbbi gépfegyveré, azaz a mi ezredünk által felvett frontra ők is éppen 90 fok alatt jönnek. Ezzel a fronttal továbbhaladva le fognak érni szépen a rétre, elvonulva a mi frontunk háta mögött. Megint rajtam van a bámulás sora. Mi az ördög van itt ma, micsoda őrült kavarodás? Megvárom a csatárláncot, mely a piros parolis 44. gyalogezrednek egy századából áll, s amint közelembe érnek, a parancsnok után kezdek érdeklődni. Sajnos az valahol jóval messzebb van, és mire futva hozzáérek, a csatárlánc már bent jár az erdőben. Egy fiatal hadnagy (Petrás) a parancsnokuk. Ezzel közlöm, hogy a frontjuk teljesen hibás, és egy teljes jobbraátot kell csinálniuk, ha a mi ezredünk frontját akarják felvenni. Tétovázik. A dübörgő erdő szokatlan ordítása őt is kizökkentette a rendes kerékvágásból. Kicsit kapkodja a fejét, fel-felpislog a magasba. Elismétli a kapott parancsot, hogy őt a 69-esek segítségére küldték. Látom, nem tudja, mit tegyen.

Közben a rajvonal csak halad előre a rossz irányban, s amikor végre mégis kiadja a parancsot a fordulat végrehajtására, már késő. A ropogó, recsegő, dörgő erdőben az emberi hang nem messze hat, és a szájról szájra adott parancs bakáink intoleranciája miatt nem jut el az ötödik emberig. A sűrű bokrok közt az emberek nem veszik észre, hogy szomszédaik irányt változtattak, és míg a rajvonal egy része jobbra fordul, a többiek továbbmennek a régi irányban. Utánuk rohanok, egyik embert a másik után lököm a helyes irányba, fülükbe ordítván, hogy ez a front, de egy ember csak egyet számít, s egy egész félszázad elnyúlt rajvonalát egymagam nem tudom már a helyes irányba lódítani. A vége az az ügynek, hogy a rajvonal egy részével együtt leérkezem ismét a rétig, ott aztán végre megáll a még jobbra nem kanyarított társaság. Vannak még tán huszonöten, de ezekkel már nincs kedvem vesződni. Egy altisztjüknek megmondom, hogy a többiek merre fordultak és merre menjenek utánuk, azzal ismét a kis hadnagyhoz megyek, jelentve újabb kudarcomat, és hogy ott fenn a 44-esek szerint bosnyákok sturmoltak. Fáradt vagyok, mint egy kutya. Mint üldözött vad rohantam át jó egynéhányszor az erdőt, és a reggeli feketekávén kívül ismét semmit sem ettem. Az izmaim, de az idegeim is reszketnek, s elhatározom, hogy többet egy lépést sem teszek. Hanyatt fekve kibúvok a borjú jármából, mely már hajnal óta húzza a vállamat, és a lombok közt felbámulok a gyönyörű kék égre. De az eszem az átélt dolgokon jár, nyugtalan izgatottsággal. Hol az ezredünk? Meddig juthattak a 44-esek? Hol az orosz? Hogy nem tudtuk beérni gépfegyvereiket? Sikerült-e vajon a bosnyákok rohama? Meddig fogunk itt várni? stb., stb.

Azután a két eltérő front ejt gondolkodóba. Erről ismét az jut az eszembe, hogy itt várakozó századunk is a rétre kifelé vett frontot, mert az árok véletlenül úgy húzódik, de ilyenformán a jobb szárnya nincs biztosítva? Éppen jobbra, az orosz felé talán senki sem ügyel. Belebúvok ismét a borjúszíjakba, és a széles árokban könyöklő, fegyvereiket a rét felé irányító embereink mögött elsétálok jobbra, amerre a másik gépfegyver szól, bár sokszor egyáltalán nem tudjuk megkülönböztetni, hogyan is állunk ezekkel. Csak egy őrületes hangzavar az, ami a füleinket kábítja. Elnézek a rétre. Teljesen kihalt. Azok a széles és mély vízelvezető árkok, melyek tegnap oly erős próbára tették ugrótehetségünket, erre az árokra keresztben húzódnak, amelyben a századunk gubbaszt, illetve a mi árkunkba ezek beleszájadzanak. Egyik ilyen réti keresztárok talán 30 lépésnyire tőlem jobbra fut bele árkunkba. Magas töltései vannak, és amint kinézek a rétre, egészen előttem az erdőszélen, az árok töltése tövében egy magyar fiú hulláját látom elnyúlva a fűben. Odébb, ugyancsak az árok előtt egy másik test. Még a tegnapi ütközet halottai. Kimegyek még pár lépéssel jobbra, és ott vagyok legszélső emberünknél, aki abban a szent hitben, hogy az orosz előtte van valahol a réten túl, csak arra néz, holott a muszkának tőle jobbra kell lenni. Nem szólok neki erről, mert akkor aligha tartana ki itt olyan flegmával, hanem többet fülelne a háta mögötti bokrosba. Árkunk itt egészen sekéllyé válik, illetve a rét felé eső töltése itt elenyészik és takarást nem ad, azért odább már nincs is senki, annál inkább, mert itt árkunk az erdőből kikanyarodva rétnek és az erdő félhomályából erős napfényre jut. Innét a réti árok beszájadzása már csak alig 15 lépés lehet. Egy 44-es káplár – ki az elszakadt rajvonallal velem érkezett ide az imént, s úgy látszik, szintén tájékozódni szeretne – utánam jön és mögöttem megáll. Továbbmenni ki a napos mezőre neki sincs kedve, valami ösztönszerű érzés súgja, mint a vadnak, hogy legjobb csak itt az erdő árnyékában. Egyszerre csaknem elkiáltom magam meglepetésemben.

A réti árokból egy orosz ugrik ki, nincs messzebb tőlünk 50-60 lépésnél, és egész nyugodt ügetéssel fut odébb az árokparton tőlünk el a völgy túlsó oldala felé. Végre egy élő muszka. Az első, akit a kétnapos ütközet után látok. Fegyveremet megemelem, de valami visszatartja egy pillanatra a karomat. Még nem öltem embert. Mellettem a káplár csak annyit mond meglepetésében: „Ejnye…". Már nem sokat tétovázik. Célba veszi a muszkát, de lövésre nála sem kerül sor. A mögöttünk levő bokorból ugyanis ebben a pillanatban lélekszakadtan ugrik be árkunkba egy bakánk, s megkapja karomat. „Önkéntes úr, ne lőjenek, az az árok tele van orosszal"  − lihegi. Közben a muszkánk ismét visszaugrik az árokba, eltűnik. Úgy látszik, ők éppen olyan kevéssé sejtik, hogy csak pár lépésre vagyunk tőlük, mint ahogy nekünk sem volt fogalmunk erről eddig. Mi ugyan itt egyáltalán nem rejtőzünk, bakáink ki-be sétálnak az árokból, és az előbb hadnagyunkkal az árokparton heverészve diskuráltam órákig, de a napos rétről a sötét erdő hátterében mozgó alakjaink valószínűleg nem láthatók, vagy hogy az orosz nem is keres bennünket, csak lehúzott fülekkel les az árokban, nem tudom. Többé egy muszka fejet sem látok felbukkanni, az árok ismét elhagyatottnak tetszik. Most értem, miért nem jutottak el szegény bajtársaink ott a réten egészen az árokig, és honnan kapták a golyót. Különös, hogy az oroszunkat alig páran vették észre.

Bakáink egykedvűen hevernek az árokban, s olyan biztonságban hiszik magukat, hogy nem is sokat ügyelnek maguk elé. Pedig alig tudatta velünk bakánk, hogy az árokban az orosz rajvonalat látta, egy másik emberünk rohan vissza mellém, aki arra esküszik, hogy mindjárt az árok bejáratánál az orosz gépfegyvert látta dolgozni. Hitetlenül nézek rá, de olyan biztosan beszél, hogy hinnem kell neki. Különben az a kerepelés, melyet abból az irányból hallok, most már maga is bizonyít. Eddig az általános hangzavarban nem is ügyeltem erre, abban a hitben, hogy az a két vagy három gépfegyver, melyek ezt a rettenetes lármát csapják itt mellettünk, mind a mieink. Remélve, hogy magam is meggyőződhetem arról, amit embereink láttak, óvatosan előrekúszom a már egész sekély árokban odáig, ahol az árokparti töltés egyszerre egészen megszakad, és itt hirtelen előrekukkantok. De még hirtelenebbül rántom vissza fejemet ugyanabban a pillanatban, mert egyszerre 3-4 golyó is sípol el fölöttem, oly közel, hogy semmi kétségem sincs afelől, kinek voltak szánva. Igyekszem vissza a helyemre, anélkül hogy valamit is láttam volna. Annyit azonban tudok, hogy az orosz jól elkészítette az állását, és gyönge pontjaira nagyon vigyáz. Hadnagyunknak elmondom tapasztalataimat, s biztatom, hogy próbáljuk meg az árkot oldalról tűz alá venni, de nem mutat kedvet semmihez. Rám hagyja, hogy próbáljam meg, ha kedvem van hozzá. A dolog nem hagy nyugton, mert egy kis szerencsével az orosz rajvonalat alaposan elláthatnók, és a gépfegyvert is meg lehetne csípni. Úgy számítom, hogy nem a mi árkunkban, hanem hátrább, az erdőszéli bokrok árnyában előrelopózunk addig, míg az orosz árkon végigláthatunk, s ott a hegyvonalban beásva magunkat, azt végiglőhetjük is. Sajnos az emberek között nincsenek ismerőseim, és mikor biztatom őket, hogy ezt próbáljuk, igen kedvetlen képet csinálnak. Csak a 44-es káplár kész rögtön mindenre. Vagy tíz ember mégis hajlandónak nyilatkozik utánunk jönni, s míg a többieknek meghagyom, hogy vállalkozásunk közben erősen figyeljék és lőjék az ellenséges árkot, megindulunk egymás után a bokrok takarásában, kissé beljebb az erdőben, az orosz felé. Először rendesen járva, majd négykézláb. El is jutunk a bokrok alján baj nélkül kb. addig, ameddig előbb az árokban is előrejutottam, de tovább nincsenek bokrok. Egy kis tisztás kezdődik itt, azon át talán csak 7-8 méternyi utat kellene megtenni, és az orosz árkán végignézhetnénk. Előttem, a tisztás másik oldalán több bajtársunk teteme hever a fűben, akik talán gyanútlanul jöttek erre, mint az előbbi két szerencsétlen bajtársunk, akik szintén erről a kis tisztásról láttak be az orosz fedezékébe. Ez nem biztató. Ha magam vagyok, most egészen biztosan megfordulok, de a többiek előtt nem akartam ezt megtenni. A somogyi bajtárs egész mellém kúszik. A terep nem lenne éppen rossz, mert olyan földhullámok vannak, amelyek egy hason fekvő embert takarnak. Megindulok hát a káplárral, teknősbéka módjára egészen a füvön hasalva tovább.

A muszka azonban ismét résen van, valószínűleg meglátta a fű fölött mozgó borjúinkat, mert egyszerre valóságos sortüzet kapunk. Lelapulok, valósággal odaragadok a földhöz. A golyók körös-körül sziszegnek, csattanva vágódnak be a bokrok közé, és hamarjában hússzor is megbánom, hogy idedugtam az orromat. Áldott kis arasznyi dombocska, ha nem takarna, már tucatnyi golyót kellett volna kapnunk. Igyekszem annak védelme alatt vissza anélkül, hogy megfordulhatnék, csak valami fordított úszótempókkal, rák módjára, orommal, fülemmel a füvön csúszva. Végre megint ott vagyok a bokrok alatt. Érzem, hogy a golyók már kevésbé fenyegetnek, mert ide már az orosznak nincs olyan jó kilövése, s megfordulok. Káplár bajtársam előttem iszkol négykézláb, de a többieket már nem is látom, ők a sortűzkor még a bokrok alatt félig takarásban voltak, és azonnal hátraarcot csináltak. A derék káplár erős rossebezések közt szidja a muszkát, de mikor azt mondom, hogy feljebb az erdőből, a hegyoldalból valószínűleg mégis oldalba lehetne kapni az árkot, helyesel és igyekszik hangulatot csinálni az emberek között. Ezek azonban most már hallani sem akarnak semmiről, kivált mikor egy infanterista azt állítja, hogy ő feljebb az erdőben az árok vonalában beásott orosz csatárláncot látott. Csak egy mód volna gépfegyver befogására, innen megrohanni az árkot. Valószínűleg nem kerülne nagy veszteségünkbe, és elhallgattatnók egyikét azoknak az átkozott szerszámoknak, melyek az erdőben az előrejutást oly óriási véráldozatokhoz fűzték. Ide egy jól kézben tartott század kellene és egy elszánt parancsnok, ami itt hiányzik. Hátramegyek a mi gépfegyvereinkhez, s az egyik parancsnokának, egy 44-es századosnak elmondom, amit tudok, abban a hitben, hogy a gépfegyvereseknek a rendelkezésre álló vaspáncél kissé több valószínűséget nyújt a sikerre. Ő látni akarja a helyet, s felszólít, hogy vezessem oda. Revolverével a kezében követ az árokban, aztán négykézláb, úgyhogy mindig attól tartok, még hátulról kapok egy lövést a revolverből, mely ravaszán a földön mászva rajta tartja az ujját. Figyelmeztetem, hogy kritikus ponton vagyunk, tovább nem lehet menni. „Ha itt kinéz az ember, rögtön idelőnek" − mondom. Nem is kell egyebet tennem, mint a töltés mögül egy pillanatra kinézni. Fejemet rögtön visszarántom, de már néhány lövéstől porzik az árokpart, s a százados úrnak is rögtön elmegy minden kedve a további kísérletezésektől. „Nem tehetünk semmit" − mondja fejét csóválva. Úgy látszik azonban, elmondta a dolgot az osztrák géppuskásoknak, mert kb. egy fél óra múlva ezek jönnek, gépfegyverüket is magukkal hozva. A bokrok alatt igyekeznek előrejutni a kis tisztás felé úgy, amint előbb mi próbáltuk. Nemsokára azonban ők is sokkal gyorsabban jönnek vissza, mint ahogy mentek, de szerencsére ép bőrrel. Embereink most már tudják, hogy az orosz nem a völgy túlsó felén, hanem itt a közvetlen szomszédban van, és nem szívesen vannak ott a muszka árok közelében. A legszélső csak eloldalog valami ürüggyel odébb, így aztán mindig más lesz a szélső. Ez azután szintén nem sokáig bírja, hogy éppen ő legyen az, aki a muszkához a legközelebb esik. Úgy csinálnak, mint az egyszeri vándorok. Mindig az kelt fel az egymás mellett alvókból, aki a szélfútta oldalon aludt, s átfeküdt a szélcsendes oldalra, mígnem így reggelig hazafeküdték magukat. A nap is nyugovóra hajlik lassan, és ilyen helyen a sötétben éppenséggel bizonytalan érzése van az embernek. Egész napon egyetlen ágyúlövés nem hangzott el orosz részről ezen a tájon, s a mieink is csak a reggeli beköszöntőt adták le.

Most azonban egyszerre életjelet ad a tüzérség, hogy melyik, azt mi magunk sem tudjuk. Saját tüzéreinkre gyanakszom, inkább abból az irányból sípolnak a lövegek, a srapnelek éppen fölöttünk pukkannak szét, és golyóikat kissé hátrább szórják az erdőbe. Az árokparton három szép szál fenyő nőtt közel egymáshoz, éppen annyi hely van csak köztük, hogy odaférek. Srapnel ellen kiváló fedezék, s egész nyugodtan érzem magam. Azonban jönnek gránátok is. Ezek kissé hátrább esnek, éppen egy kis forrás mellé, hova vízért jár legénységünk. Ott egy fenyőbe talál az egyik gránát és rettentő dörgéssel vágja szét, embereinknek azonban nem esett baja. Ha innen, telefonnal dirigálhattuk volna a tüzérségi tüzet, úgy az oroszt könnyen kiugraszthattuk volna állásából, de hát ennyit kívánni sok lett volna, ilyesmi csak a manőveren szokott stimmelni. A tüzérség munkája egy kis izgatottságot okoz. Pár osztrák sógor ijedt képpel lohol visszafelé a forrás felől, akiknek a magaviselete nem a legjobb benyomást gyakorolja a mi embereinkre sem. Nyugtalan képpel nézegetnek feléjük abban a hitben, hogy bizonyosan nem ok nélkül futnak. Utánuk egy bakánk szalad, ez, hogy futását magyarázza, már az erdőben előrenyomuló oroszokról beszél. Az arcáról leolvasom, hogy ezt csak most találta ki. Azonban a pánik csírája a levegőben van. Nem sok kellene, hogy az orosz közvetlen közelsége és a saját haderőnktől való elszigeteltség miatt már órák óta izgatott emberek összeszedjék a sátorfát. Kevesen vagyunk, és mindenki inkább szeretne nagyobb erők közelében lenni. Pár nyugodt szó azonban elég, hogy a zavar elüljön. A bakára ráripakodom, hogy ne hazudjon, a sógorokat pedig meginvitálom árkunkba. Elhelyezkednek soraink között, és itt már nyugodtan vannak. Kérdésemre, hogy mi elől futottak meg, azt felelik, hogy valaki az orosz közeledését jelezte.

Az izgalom kissé átragad hadnagyunkra is, aki elrendeli, hogy árkunktól felfelé a hegyoldalban, azaz most már a helyes frontnak megfelelően, fedezéket ássunk. Az orosszal telt ároktól valamivel hátrább megyünk, és ott megkezdjük az ásást. Közben egészen besötétedik. Az erdő lassan csendbe borul. Az az őrült csattogás, sivítás, bőgés, mely eddig füleinket kínozta, megszűnik, és egészen szokatlan csönd ül a sötét fákra, bokrokra. Hadnagyunk egy századossal tanakodik, s úgy látszik, ennek tanácsára végül azt határozza, hogy visszavonul. Nagy csendben összeállíttatja az igen vegyes csapatot, és tudva, hogy az erdőt párszor bejártam és jól ismerem, engem bíz meg a vezetéssel. A puha erdei úton lépésünknek semmi zaja. Mind hallgatunk, és éber füllel megyünk előre csendes sétatempóban. Felérünk a tetőre. Az erdő erre hátrább már teljesen kihalt, és koromsötét van, úgyhogy alig látni, csak az égre rajzolódó lombok nyílásai adnak némi útmutatót. Kiérünk az erdőszélre. Onnét egy mezei úton most már elég világossal mehetünk tovább. Itt több apró csoporttal találkozunk. Négy-öt emberből álló kis osztagokkal, melyek szintén visszafelé tartanak. Kb. azon a helyen, ahol ma reggel megpihentünk a hegytetőn, sötét tömeg vár bennünket. Odaérve megkérdezem: „Hatvankilenc?" „Mi vagyunk" − hangzik a válasz. „Tizenháromszáz" − mondom „öregesen". „Hier" − hallom valamivel hátrább, és ott vagyok sok viszontagság után ismét a századom közt.

Mesélik, hogy az ezred távozásom után még megpróbálta az előrenyomulást a fiatal fenyvesben, azonban ott éppolyan irtó tűz fogadta, mint előzőleg, úgyhogy a nagy veszteségek miatt ezredes úr elrendelte a visszavonulást. Hadnagyunk is itt van egészségben, azonban egy egész csomó bajtársat sorolnak fel, akik mind megsebesültek és elestek. Sclitt, Samay, Szily stb., stb. Mint később megtudtam, ezen a napon esett el az a fiatal pécsi fiú is, akivel tegnap találkoztam (Késmárszky önkéntes), és hogy összes veszteségünk Piaskinál tizenkétezer embert tett ki. Koromsötét van. A hegytetőről messze ellátni a síkságra, és mintha tatár járt volna ezen a tájon, úgy néz ki a határ. Előttünk s tőlünk jobbra-balra nyolc-tíz égő falu lánggal lobogva, sőt kétoldalt mögöttünk is tüzek villognak. Csak egészen a hátunk mögött sötét a horizont. Ebből arra kell következtetnem, hogy ha az égő községek az orosz útját jelzik, akkor az kétfelől már meglehetősen a hátunkba jutott, míg mi itt ék alakban előretörtük magunkat. Lent az a kis város is egy nagy máglyához hasonlít, melyet már tegnap égni láttunk. A sötétben csak arról ismerem meg, hogy emeletes házak piros tűzszemű ablaksorai néznek fel ide hozzám a hosszú, imbolygó lángoszlopok alól. Nehéz, verítékes munkával szerzett milliók szállnak fel sötét füstté válva az ég felé.

A sötétben egészen véletlenül belebotlok Bíró önkéntestársamba. Nagy örömmel parolázunk egymással, igaz szívből gratulálva, hogy ezt a csúnya napot sikerült baj nélkül megúszni. Már a délután folyamán fedezékeket ástak itt tartalékaink, ezek egyikében megtelepedünk, s a borjút ledobva a csajkát lecsatoljuk, mert az hírlik, hogy a konyha valahol a hegy alatt van a vacsorával. Bíró, mint fiatal csont, vállalja az én porcióm elhozását is. Sajnos már elkésve kerülünk a konyhához, és csak valami maradékféle jut, az is csak fél fogra való. Hej, pedig de nagy szó ez most, jóllakni! Egy közeli kazalból szalmát hozunk, azután beleterítve azt árkunkba, fegyvereinket az árokparton az orosz felé fektetve, nemsokára a boldogok álmát alusszuk. Az erdő itt van közvetlen előttünk. Félálomban egy-két lövést hallok ismét, de több nem követi és így elszunnyadok. Még egynéhányszor felver bennünket a fegyverek ropogása. Egyszer hosszabb ideig halljuk a tüzelést, és néhány muszka golyó is elszáll felettünk jó magasan, mint valami éjjeli bogár, de a nehéz nap fáradalmai után az álmot nem tudja kizavarni szemeinkből. (Azóta is csak messziről szeretem a fenyvest. A piaskihoz hasonló öreg fenyők közül, ha csak tehetem, menekülök. Valami nagyon kellemetlen, idegesítő érzésem van köztük, kísérteteket érzek és veszélyt a levegőben.)