1915. augusztus 13.

A lavkák zárva, a lavkások is elutaztak. Talán még a pultokat és staniclikat is magukkal vitték a harctérre, mint a bataillon tulajdonát? A barakkokban talált rossz kötelek egy újabb iparnak vetik meg alapját. Ezeket vékonyabb szálakra bontva függőhálókat készítenek egyesek, mely nagyon praktikus találmány, az ember akármelyik polosmentes istálló sarkában kifeszítheti, akár a pók, s reggel ismét bevonhatja. Kár, hogy olyan kevés a kötél. Ma a barakkban általános polosirtás volt forró vízzel. Tegnap este ti. mintha a polosok is a harctérre készültek volna, ezerszám mászkáltak a falon a villanyfénynél, s alig akadt oly elszánt ember, aki a barakkban mert volna lefeküdni.

A kozákistállóból viszont az első század őrmestere, akinek mégiscsak sikerült itt ragadni, s akinek ismét megjött az elveszett hangja, beparancsolta a fiúkat. Nem maradt hát más hátra, mint komolyan hadat üzenni a poloshadseregnek. Az elutazó muszkák óriási tömegben még mindig az állomáson várnak, feleségeik, gyerekeik is ott vannak sokaknak. Helyettük valami keresztes vitézek érkeztek őrizetünkre, kik már két bataillont át is vettek. Ezek idősebb emberek, hogy miért hordanak keresztet, az egyelőre titok előttünk. Talán irgalmas szamaritánusok, találgatunk. Kezd ürülni a garnizon, állapítjuk meg nem csekély örömmel. Bár már egy muszkát se látnék.

Az átadással járó zavarokat felhasználva négy tisztünk is meglógott. Helyettük négy önkéntes ment be a tiszti tábora. Senki sem ismervén őket, most könnyen ment a dolog. Ezen aztán megint el lehet gondolkodni. Bemennék-e én a tiszti táborba, ha ilyen cserére alkalom nyílna? Jó dolgom lenne, de úgy lezárva lenni, mintha ketrecbe szorítanának, ez igen nagy tehertétel. Aligha vágnék bele a dologba, most úgy érzem. Egy germán pék 2 kopekért kifliket árul, ez az ugyancsak két kopekért áruba bocsátott kovászos uborkával egy újabb régen nem élvezett, s azért nagy izgalommal fogadott „bevezetés". Ma három levelezőlapot is kapok. (Margit, Julia tánti és Ludwig néni.)

A Rusk. Slovo szerint Dániában egy német diplomata interjút adott a német béketárgyalások alapjáról, s a következőket jelölte meg. Németországé Varsó, Riga a Visztulával és francia területtel, Ausztriáé Velence, Törökországé Tripolisz és az Archipelágus. Pénzt az orosztól nem kér, csak a többiektől. A német állítólag azt a kijelentést tette, hogy Moszkváig nem fog a muszka után szaladni. A német császár testvéréhez, a görög királynéhoz intézett táviratában az mondja, hogy az orosz oly csapást kapott, melyet hat hónap alatt se tud kiheverni, s most a franciára kerül a sor. Lelkesítő hírek lennének, de én csak azt tudom belőlük kivenni, hogy még újabb hónapokra el kell készülnünk, míg a békéről komoly szó fog esni. Már pedig két hónap múlva ismét itt a tél. Te jó isten, csak nem kell még egy telet itt töltenünk? Szorgalmasan kezdem böngészni a nagy térképet. Itt valamerre tényleg el kell lógni, mielőtt ismét befagy a menekülés útja. Csak ezek a rettenetes távolságok ne volnának. Gyalog évek alatt se tudnék hazavergődni, vonaton az első napon elcsípnek, se ruhám, se muszkatudásom, a folyók meg mind az északi Jeges-tengerbe ömlenek. Szárnyak kellenének ide, de azok is jók legyenek, ha innen Európáig, aztán még a legnehezebb részen, a frontokon át haza akar jutni valaki. Kínába szökjem, ahol, mint európai patkányt, szívesen magasztalna fel a tömeg az első szilvafára? És a Góbin keresztül? Hol az ördögben szerezzek tevét, mely ismeri az utat Pekingbe?

Csak keserű és rossz viccekre vezet az, ha így spekulálgatunk, életrevaló ötletre nem talál egyikünk sem. Csak egy icipici lehetőség kínálkozna valahol! Jó helyre dugott bennünket a muszka, ez már bizonyos.