1915. március 24.

A mai Telegram részleteket közöl Przemysl átadásáról. Hát mégis igaz lenne? Tegnap még mosolyogtunk ezen a híren, ma már el kell hinnünk és belesápadunk. Az első eset, amikor úgy érzem, egy pillanatra elvesztettem lábam alatt a talajt. Ha a következményekre gondolunk, egyáltalán, ha ebből, hogy legerősebb várunk eleshetett, következtetéseket vonunk le, kétségbe kell esnünk. Hát mi van odahaza, hogy ez megtörténhetett? A Sors ellenünk fordult. A galíciai zsidók sírnak. A muszkák ragyogó arccal járnak, s ragyogó arccal újságolják nekünk ismételve a nagy újságot, azzal, hogy most már hamarosan béke lesz, s azt akarják, hogy mi is velük örüljünk.

Hálaadó istentiszteletet tartanak. Az ő extra muszka istenük megsegítette őket. Micsoda hülyeség. Ilyen komisz napom, mint a mai, még nem volt a fogságban.

Délután a medikusokat összepakolják és a tiszti táborba viszik. Jól jártak. Velük kivételt tesz az orosz, valószínűleg, mert szüksége van rájuk. Bezzeg bennünket nem kérdez senki, hogy micsoda tanulmányokat végeztünk. Magunkban maradunk, most már hárman. A hangulat nagyon borús. Sanyit mind szerettük. András méghozzá beteg, s magam sem vagyok makkegészséges. Lehangoltság, rosszkedv, idegesség. Átkozott egy nap, és mintha a rossznak mindig csapatosan kellene járni.

Az utolsó rubelemet váltom fel ma, s a száz rubelemről még nincs szó. Egész éjjel csak hánykolódom a vékony szalmazsákomon, talán lázam is van.