1915. október 26.

Danccsal ismét a tisztekhez megyek. A felső táborba úgy lehet bejutni, hogy az ember a kúthoz megy, mely a tábor szélén, az őrök vonalán kívül esik, s ha egy pucer két vödörrel érkezik, abból egyet az ember segít bevinni. Kifelé ugyanígy megy a dolog. Nem létezik, hogy az őr észrevegye, hogy egy ember jött ki és kettő megy be. Még akkor sem, ha félóránként csak egy ember megy a kútra. (Ezredembelit senki sem tud megnevezni vagy felvilágosítást adni.) Egy főhadnagyot látok, akiről tudom, hogy valahonnan ismerem, de csak kijövetelünk után, este jövök rá, hogy Papp Jenő az, aki a pécsi reálból előttem pár évvel ment a Ludovikába, s unokabátyja Szilágyi Géza volt osztálytársamnak, ki szobatársam is volt pár évig. Nálunk volt koszton. Dancs egy önkéntestársára talál, Györgyre, aki, mint meséli, soká volt a fronton s arany- és ezüstérmet szerzett. Egykori 46 önkéntestársuk közül 13-ról tudja, hogy elestek, s egy csomó sebesült és fogoly.

Dél van, s jönnünk kell. Feltűnő nagy az új tisztek között az egészen tacskó zászlósok száma. Mindig furább helyzetbe kerülök az én patinás káplári rangommal. Olyan kölyköknek kell előre szalutálnom, akik az iskola padjaiban vígan voltak akkor, mikor már a harctéren voltam, nem is beszélve arról, hogy a civil életben hol jártam előttük. Azután van bizony köztük éppen elég kétes zászlós és kétes kadét stb. Mert minél tacskóbb, annál könnyebben varrt fel egy-két csillagot. Nem éppen csoda, ha ezeket tudva az emberek nem a régimódi tisztelettel viseltetnek a tisztekkel szemben. Az orosz újság beszerzése körül zavarok vannak, úgy kell becsempészni, s nem mindig sikerül. Jobbnak látszik nálunk szerkeszteni a lapot, nem a német fordítást hozatni fel a fordító lakásáról. Így is történik mától fogva (vesztünkre). Ismét kapok egy januári „Russie" címzésű lapot Ferkó bátyámtól…

Suba barátunk is beáll írnoknak, de szokás szerint túlkombinálja a dolgot, túllő a célon. Ha valamivel kész, addig javítja, amíg végleg elrontja, s a jelen esetben is elrontja a példányait. Közfelháborodás, közbúbolás és közakarattal nyilvánított komoly figyelmeztetés talán hatni fognak reá annyira, hogy a szerelmet száműzni fogja arra a nem éppen rövid időre, amíg négy oldalt lekörmöl. De vajon nem emberfölöttit kíván-e a könyörtelen szerkesztőség? Én még a közbúbolásban leginkább bízom, radikális, de bevált gyógyszer.