1916. március 17.

A déli órákban igazán pompás, verőfényes, szélcsendes nap van. Kraffttal a főúton sétálgatok. Olvad, és az úton vizecskék csordogálnak, a deszkajárdán azonban egészen pompás, száraz sétaút van. Meséli, hogy kilátásuk van 100 rubeles havi gázsira, az eddigi fizetés duplájára, s az esetben, ha ezt tényleg megkapnák, esetleg náluk kosztolhatnék olyformán, hogy az összeget kölcsönnek tekintenék, vagy otthon az enyéim Frici édesapjának lefizetnék. Nagyszerű ajánlat, és hálásan szorítom meg érte Frici kezét, de elfogadni nem merem. Hogy odahaza mint állnak az anyagi ügyeim, arról alig tudok valamit. Ha lehetne kérdést feltenni, és gyors választ kapni, az én jó Mutterkám mindenképpen azt írná majd, hogy fogadjam el az ajánlatot, magával nem törődne − de nem is kaphatok választ hónapokig.

Majdcsak eltengődök így, mint eddig, hiszen a tavasz jön, és talán annál könnyebb lesz az élelmezés kérdése. Sokan vannak, akiknek nincsenek ilyen skrupulusaik, s talán rosszabbul áll a szénájuk, mint az enyém, de máris az orvosok konyháján étkeznek. Én nem tudok belevágni olyan kölcsönbe, amelynek visszafizetésében holtbiztos nem vagyok. Ki tudja, hazakecmergek-e innen egyáltalán. Biz akkor ez a tőkebefektetés elveszett volna. Annál többre becsülöm Frici ajánlatát, mert tudom, hogy ő nem szokott csak úgy belebeszélni a világba, s jól meggondolta, mit ajánl fel.

A lakótársak egy része másként akar magán segíteni. Kivált a fiatalság, Péter, Nagy, Györgyei, Andrásofszky vág bele ebbe a megoldásba szívesen. Ti. azt határozzák, hogy a tavasszal elinduló munkástranszportokba feliratkoznak, munkára jelentkeznek, abban a reményben, hogy munkafelügyelőkként fogják őket alkalmazni, amit a kommandáns meg is ígér nekik. Az első csapat állítólag orosz, 15-én indul tőlünk Pensába, ahol azután szétosztják őket.