1917. január 27. – március 19.

Vilmos császár születésnapját a muszka Nikiforoff halála miatt csak a következő vasárnap engedi megünnepelni. A germánok rettentő erőfeszítéseket tesznek, s a nálunk szokásos rendszerességgel és munkamegosztással kapja meg minden használható emberük munkakörét. Müller tevékenykedik persze legjobban, hetek óta lót-fut mindenfelé. A magyar felköszöntőt az én nyakamba sózzák. Vilmos császárról nem éppen a legnagyobb szimpátiával szólnak a bajtársak, s azt hiszem, nem mindenkinek szíve szerint fogok beszélni. Már jókor délután megérkeznek a meghívott vendégek, dr. Glass, Dr. Belle, a postatisztek, két muszka tiszt parancsnokunk.

A germán diákok közt szokásos módon a Burschenschaftok szokásai szerint megy az ünnepély, Persbacher elnöklete mellett. Latin kommandókkal, aminthogy a germán megbetegszik, ha nem kommandírozzák még az ünnepélyen is. Müller vág ki először egy ún. katonás beszédet az ütőereinek teljes megfeszítésével harsogva, mintha ezred előtt beszélne. Az 500. rota zenekara a Wacht am Rheint húzza tusnak. Azután az osztrákok bizalmi férfija, Plebán élteti a császárt, s a Gotterhaltét zendítik rá, végül az én beszédem következik s a befejező hármas éljen után a Hymnust játssza a zenekar.
Török szónokot nem tudott Müller keríteni, de a teljesség kedvéért a török alkotmánymarsot is elhúzza a banda. A vendégek csáját kapnak s szendvicset, a barakkbeliek azonban ezt csak pénzért szerezhetik be a Monopolnál. Erről a vállalatról még nem is tettem említést. Egy igen életrevaló szövetkezet ez, akár az otthoni Hangya, mely barakkunk mindennemű szükségleteinek beszerzésére alakult a barakkbeli vagyonosabb bajtársak részjegy-jegyzéseivel összehozott tőkéből, mely fokozatosan a nyereségből visszafizettetett (kisorsolással).

Kimondatott, hogy más a barakkban nem árulhat, mint a Monopol: innen a neve, s a tiszta jövedelem a barakk kiadásaira és a szegény bajtársak segítésére fordíttatik. Ma a Monopolnak óriási forgalma van. A negyedik szoba végén felállított dobogóról élvezheti a közönség a Hruby és Róna stb. által előadott moziszkeccset, ismeretlen nagyságok ének- és zeneszámait. Szavalatok és végül tánc következik. A germánok egy része hölgyeknek öltözve s kipingálva jelenik meg (a tejfölös képűek ti.) − ezen igen jól mulatnak, de nekünk, akik egyet s mást hallottunk németországi speciális furcsaságokról, egy kicsit gyanúsnak tetszik az egész dolog, annál inkább, mert ezt a nőnek öltözködést a derék bajtársak lehetőleg minden alkalommal gyakorolják, amikor valami cím van rá, s mert az egész bandában alig egynéhány tud táncolni, tehát a táncszenvedéllyel sem magyarázhatom a dolgot. Kivált egyik germán, akit nőies modoráról s képéről a magyarok amúgy is csak Marcsának hívnak, kelti a női ruhában egy jól kiérdemesült sarki hölgy benyomását. De hát Istenem, lehet, hogy semmi alapja nincs az én rosszmájú feltevéseimnek. Mégis furcsa volt, hogy míg a magyarok értetlenül álltak szemben ezzel a mulatsággal, s csak különös mosollyal nézték a germánok ugrándozásait, addig azok teljes szível élvezték azt.
Néhány nappal később Beck, a barakk magyarjainak bizalmi férfira lemond (hatvani igazgató tanító) és helyébe engem választ meg a magyarság, főleg Zsaki lelkes agitációja folytán, mert hiszen legtöbben még alig ismernek.

Elfogadom a megtiszteltetést, mert mindenkinek ki kell venni közülünk a köz érdekében végzett munkából a maga részét, s mert valami foglalkozás csak jótékony hatással lehet itt az emberre, dolgot pedig eleget ad az új állás. A fahordási stb. munkák alól teljesen mentesít, igaz hogy ez most már, hála az Égnek, nem sok. Megindul végre az amerikai konyha s ennek ügyei a legjobban kötnek le, mert a kezdet nehézségei nagyok. A főszakácsi állást Pozsonyi vállalja, a híres válogatott footballista, aki Amerikát járt ember, s így nem riad vissza semmitől. Mellette Wagner és Keréc az alszakácsok. Külön szobájuk van a konyhaépületben és szibériai úri módon laknak. Annyit ehetnek, amennyi beléjük fér. A külön szoba lehetővé teszi, hogy Pozsonyi a régről ígért angol leckeadást megkezdhesse, és később magam is megkezdem az angolt, melyet már régen szerettem volna tanulni, de az alkalom mindig hiányzott. A konyhánkat eleinte sokat szidják, az emberek kritizálni könnyen tudnak és követelőzni akarnak. Kivált azoknak jár a szájuk, akik hajlandók rögtön inkorrektséggel vádolni az embert, ha pénzt kezel. Kivált egy Sonntag nevű galiciáner használ erős kifejezéseket, akinek mániája, hogy ő mindent jobban tudna. Már a bürót is meg akarta reformálni, de a terveit csak úgy volt hajlandó elárulni, ha oda helyezik. Bennünket is gyanúsít, a saját szakállára egybehívja a többi barakk bizalmi férfijait, s ott próbál bujtogatni. Megfelelő leckét adok neki, erre Vlassáck őrnagyhoz fut panaszra, mire dr. Belle, a konyha parancsnoka kidobja az előfizetők közül. Ha „egészségére káros" kosztot kap, amint felháborodással jelenti, hát egyen kósert, ahol tud. Mit tesz erre Sonntag úr? Ha kidobják az ajtón, bejön az ablakon. Halberstein néven irattatja be magát, csak hogy el ne essék az annyira kifogásolt koszttól. Grünfeld Zsakit roppantul felhúzza ez a szemtelenség, s mint szakaszparancsnok nyilvánosan kihirdeti a szakasz előtt az egész aljas manipulációt. Sonntag úrnak áll persze feljebb, s Zsakinak azzal felel, hogy ő alattomos módon bujtogatja ellene a szakaszt. Zsaki erre egy teljes lendülettel leadott magyar ötössel tesz pontot a vita végére, melyért nem győzünk neki gratulálni.

A felvett jegyzőkönyv szerint Sonntag úr hazaérkezésünk után kapja meg a fegyveres elégtételt, ha neki úgy tetszik, amit erősen kétségbe vonok. Hát ilyen emberek is vannak köztünk. Ez a kis epizód egy a sok közül.
Ezenközben egy csomagom is érkezett okt. 31-ről, éspedig kettős fenekű. Van megint nagy izgalom. Okt. 29-i Budapesti Hírlap, Margit és Irma húgom leveleivel, majd egy Görbőről (Róbert bácsi patentja?). Két íven írnak ebben Ferkó bátyám, Irma és Julia néni és Klárika. Hála Istennek, semmi baj odahaza, csak a nagy drágaságot hangsúlyozzák többször. Dió, méz, barackíz s egy fehér hósapka a görbői csomag tartalma, amint kértem is hogy inkább kevesebbet érő dolgokat küldjenek, az nem vész el oly könnyen, a fő, hogy a fenékben legyen valami. Banki átutalással 200 rubelt, Tiencsinen át pedig 117 rubelt kapok. Az utóbbi 300 koronásnak felelt meg, tehát 100 k. 39 rubel, ami ma igen jó árnak látszik.

Tiencsinből írják, hogy csomagot vagyonhiány miatt nem tudnak küldeni, s Julia tántikámnak egy nov. 3-án kelt Tiencsinen át továbbított leveléből nagy örömmel értesülök, hogy Mamuskám jól van, s Darázsfalván jól gazdálkodnak. Hosszú idő után megnyugtató hír. A vöröskeresztes posta is megindul csakugyan, s egyik héten 20, azaz húsz lapot kapok, később nyolcat, majd négyet, szóval nem szabad panaszkodnom. Én is sokat írok haza.
Március 17-től kezdve hetenként csakis egy levelezőlapot, azonkívül havonta két levelet szabad írnunk.
Új kommandánsunk van, egy kozák alezredes, aki talpig úriembernek látszik. Mindig a legkifogástalanabb udvariassággal beszél velünk, s valahányszor végigmegy barakkunkon, nem mulasztja el megnézni a kitett hőmérőt, és a starsit szigorúan utasítja, hogy az előírt 13 fokot tartsa be, különben lecsukást ígér neki. Az 500. rotától a könyvtártól is feljön ide a 8.-ba egy különálló kis barakkba, ahol állítólag az iskola is majd meg fog nyílni. Engem már nem izgat, munkaköröm éppen elég dolgot ad. Egyelőre különben csak az iskolakomité német és osztrák tagjai, dr. Schwarz és dr. Strasser urak költöznek fel, mert a magyar tagnak, dr. Némethnek kadéti kinevezése állítólag megjött, s a tiszti táborba került. Többen is kerülnek még oda, nem mindig teljesen korrekt utakon is. Ez alatt azt értem, hogy a hazai kinevezés nem biztos, hanem sokszor csak valami igen zavaros bizonyíték s inkább protekció révén történik a bejutás. Ez ellen sem lehetne semmi kifogás, hisz lehetetlen, hogy otthon ne akarnának rajtunk segíteni, és biztos, hogy mindegyikünk régen megérdemelte volna a kadéti kinevezést, s azt automatice rég meg kellett volna kapnunk, de mindenesetre egyöntetű eljárás alá kellene esni mindenkinek.

Barátaim a tiszti táborban engem is biztatnak, hogy próbálkozzam, de ilyen módon nem tartom helyesnek a bejutás erőltetését. Ha a többieknek kint tovább kell nyomorogniuk, úgy érzem, nem dukál nekem sem a jobb életmód. A tiszti táborból a vezetőségnek egyébként nyilván más a felfogása, mint egynéhány jó barátunknak, mert régen lépéseket kellett volna tenniük odahaza, s itt is a vöröskeresztes nővér révén érdekünkben, de ilyesmiről nem hallottunk. Úgy kezelnek bennünket, mint a Sors hibájából, magukban azonban gondolják, hogy a mi hibánkból tőlük elmaradt másodrendű, s így egészen megfelelő helyre jutott embereket. Ők automatice előre jutnak, hazulról egyiknek, másiknak is jő az értesítés, hogy kineveztettek, csak mi, akiknek életünk függ tőle, hogy emberi viszonyok közé jussunk, mi rekedtünk meg, mintha el lennénk átkozva vagy mintha valami rettenetes hibánkért kellene bűnhődnünk. Kezdetben nyugodt voltam afelől, hogy a hazai társadalom majdcsak meg fog mozdulni érdekünkben, de savanyú képpel kell belátnom, hogy odahaza a kutya se törődik velünk, hozzátartozóink szava nem tud eljutni az illetékes helyeke. A harctéren is arra voltunk csak jó mi öreg önkéntesek, hogy tacskók rendelkezzenek velünk, s ha senki nem akadt már a legkomiszabb helyekre, akkor megsimogattak bennünket s megkaptuk a „megbízható", „intelligens" és „odavaló" jelzőket, és kiküldtek a legveszélyesebb pontokra. Hát mi kihúztuk duplán a lutrit − állapítjuk meg számtalanszor elkeseredve. Egy idő óta ugyan jobbra fordult a sorsunk, de vajon meddig lesz így?

Állandóan készen kell lennünk arra, hogy a muszka komiszkodásai ismét megkezdődnek. Most csak a szigorú lezárás ellen lehetne panaszunk, a kerítésünk kapujában ui. fegyveres őr áll, aki villamos csengővel van összeköttetésben az őrséggel, de azért persze mégis csak ki tud jutni, aki nagyon akar. A postásokkal mintha a postára mennénk, vagy a kívül levő pékséghez menő csapattal, a konyha részére élelmet hozókkal mindig egy egész csomó ember szökik ki a bataillonból, azután már csak arra kell vigyázni az embernek hogy odakint el ne csípjék a járőrök, de mert sokan járnak kint s valamit mindig lehet hazudni, ez csak igen ügyetlen emberrel eshet meg. Végső esetben, ha gyors kijutásra van szükség, 10 kopek ellenében a starsi mindig szívesen vezet ki akárkit is a kapuhoz, és még nála is jutányosabb a kis koreai Li, a muszkánk írnoka, de őt dohánycsempészésért mostanában a hűvösre tették s nem fordulhatunk hozzá. A hústilalom megszűnt. Nagy dolog. Azt hiszem, Szibériában ennek nem is sok értelme volt, van itt állat elég. Európába eljuttatni a húst persze drága mulatság, az itteni fölösleggel az ottani hiányt nem lehet pótolni. Így aztán a lavkákban megindul a kolbászfélék stb. árusítása, sőt olcsóbban adják, mint azelőtt, a császárhús fontja 80 kopek, szalonna 1,10 k., disznósajt 40 k., párisi 40–60 k., krakkói 80 k. sőt, mit több, a cukor ára is lemegy 1,40-ről 1 rubelre, sőt 90 kopekre a plennikereskedőknél, de a tábori lavkák 1,10–1,20 rubelért mérik. Természetes, hogy a katonai lavka nem elégedhet meg a „polgári" haszonnal.

A medikusok fizetése 68 rubelre emeltetett, s ezt jó időre visszamenőleg is megkapják, úgyhogy roppant vagyonos emberekké válnak. Klein Sanyi gyakran vendégünk fent az emeleti priccsszalonban, örvendünk, hogy tovább is húz hozzánk. Derék gyerek. Suba az ezermester, Sanyi kis fényképezőgépével készített negatívokról másolatokat csinál neki. Óvatosan kell menni ennek is, mert a muszka a gépet elkonfiskálná, ha rájönne. Féltékenyen őrködik azon, hogy innen megcáfolhatatlan érvek gyanánt képeket ne vihessünk haza. Ezt a naplót is lehetőleg suttyomban írom, jobb, ha még a szomszédok se tudnak róla. Zsakival, Szásszal és Subával együtt gyakori vendégei vagyunk Sanyinak ebédre, Krafft pedig minden vasárnapra meginvitált, így érezzük meg mi is az ő jobb sorukat.
Koppenhábágól sárga gazdasági füzeteket kapok, de sajnos nagyon kevés az értékük, s nem sokkal többre megyek a Tiencsinből kapott 2 német meséskönyvvel sem. Ezeket német nyelvtanulók szokták kérni, de jómagam egész észrevétlenül már sokkal előrébb jutottam a némettel, a legnehezebb szakkönyveket is jól megértem.

Bár elérhetném ugyanezt az angollal is, úgy nem hiába töltöttem volna itt esztendőket. Pozsonyitól heti 3 órát veszek. Kedvvel csinálom, csak kevés az időm, a bizalmi teendők miatt. Feljegyzem itt, hogy az első nap, amikor a tél hava olvadni kezd, február 12-én a déli órákban csöpögnek az ereszek, de rövidesen megint minden megdermed, s aztán megint hatalmas fagyok jönnek. Március hava szép derült, és a napos, déli órákban állandóan olvad, s a hó lassan, lassan fogy. Közben új hó is jön, viszont akadnak napok, amikor korábban kezdődik a meleg s tovább tart, úgyhogy ez a pár nap elég, hogy a hátralévő hómennyiség eltűnjön, a tábor homoktengere felissza a hólét, de déltájban vékony vízerek csurdogálnak mindenfelé, s a tábor menti patak is telni kezd, a jéggel töltött meder tetején folyik a víz. A messzi hegyeken is lassan eltűnik a vakító fehérség, előtűnnek a sötétebb színek és mi ünnepet ülünk szívünkben, keresztüllábaltuk a harmadik telet is. Azért nem kell túl korán örvendezni, ezt tanítja az első tífuszeset mely éppen a mi barakkunkban fordul elő. Szibériában minden évszaknak megvannak a hátrányai mellett az előnyei és viszont. A tavasz a tífusz ideje. Több tífuszgyanús is kerül a kórházba és a fertőtlenítés kellemeit kell végigszenvednünk. Ezt muszkáéknál úgy csinálják, hogy a fertőtlenítőből kikerülő ruha egészen tönkremegy, agyongyűrve s meglehetősen színüket vesztve kerülnek elő ruháink, a blúzomat azért kisvindlizem a fertőtlenítőből, jól tudva, hogy azon nincs tífuszbacilus, sem tetű. Dr. Glass roppant szigorral lát hozzá a munkához szanitéceivel.

Az egész priccsépítmény deszkáit fel kell szednünk és forró karbolos lével lesz minden négyzetcentméternyi hely bemázolva. Mikor elvégezték, elölről kezdik másodszor. Őrült büdös van, a barakkokban, az ember beleszédül. Minden holminkat ki kell természetesen cipelnünk, s a szabadban táborozunk egész estig, a fürdőből visszajövet kihevült testtel megint csak a hideg és szeles szabadban vacogunk, míg odabent megszáradnak a deszkák. Hát, aki tífuszt így nem kap, az más nyavalyát biz könnyen szerezhet s biztosan szerez is. Az bizonyos, hogy a meleggel a polosainknak ez a fürdő nem kellemes s azok ellen jól jött. A nedves, büdös deszkákra kerülnek vissza az ágyak, szalmazsákok, igen zavarosakat álmodunk. És ezt a mulatságot hetenként megcsinálják. Már a hátunk borsózik, ha a szanitéceket meglátjuk. Másodszor március 15-én jönnek a karbolos emberek. A fürdő és fertőtlenítés elől azonban most megszököm. Teljes hittel hiszem, hogy nem okozhatok ezzel senkinek kárt, hisz szobánkban senkinek eddig baja nem volt. Hanem vannak, kivált a 4. szobában emberek, akik most is még tele vannak bizonyos élősdiekkel, és az evőtáljukból mosakodnak, azt is csak néha, hát ezekre ráférne a megrendszabályozás. De erélyesen követelik is a szomszédjaik, akik szegények kénytelenek a közvetlen közelség minden keservét elszenvedni. És ezek intelligens emberek. Az energiájukat, életkedvüket már kiszívták a tetűk s néhánynak szellemi erői nagyon megfogytak, nem is normálisak már. Van, aki naponta nem beszél egy szót sem, egy-egy könyvet bújik, vagy a mennyezetet bámulja, s úgy jár, mint a holdkóros, magára nem ad, rongyos, piszkos és sápadt, szakállt növeszt, a szó szoros értelmében elvadul, tönkremegy. Ezeket a szerencsétleneket iparkodom valahogyan újból lábra kapatni a Monopol segítségével, mert nem egynél ott rejlik a baj, hogy hazulról sem, tiszti ismerősöktől sem tudtak kapni eddig egyetlen kopeket sem, az orosz adta koszton megélni pedig nem lehet.

Csak egy kissé kevésbé egészséges szervezet, egy kis hajlandóság valami bajra, kis hiánya az edzettségnek, és lassan megindulnak lefelé, testileg, s szellemileg. Hogy a szellemi erőre milyen hatással van a kellő táplálkozás, azt a fogságban mindegyikünk tapasztalhatta társain, de saját magán is. Csak persze a megfigyelés tehetsége is olyankor csökkent legjobban, amikor ezek a periódusok jöttek, amikor kifogytunk a pénzből, s nem tudtuk jól pótolni a kosztot, és kábult fejjel vegetáltunk csak, megcsökkent életkedvvel, megsavanyodott kedéllyel, ösztönszerűleg a heveréssel iparkodva kis erőt gyűjteni, mint egy éhező állat. Az ilyen embernek már minden mindegy, s önmagán segíteni nem tud, de nem is akar, ha kívülről nem jön segítség, elpusztul.

Dr. Glass kezdetben minden nap végigdefiliroztatja maga előtt az egész barakkot övig meztelenre vetkőzve, és mindenkinek mellére fektetve tenyerét iparkodik kiválogatni közülünk a lázasakat. Végighőmérőzni a pár száz embert naponkint nem lehet. Lázasat csak kettőt talál meg. A Monopol ebben a hónapban az önkéntesek között 100 rubelt tudott kiosztani, melyből a barakk fogyasztásának megfelelően a 75. barakk pénztelen önkénteseire 50 rubel esik. Osztálysorsjátékot is rendezünk 25 rubel a főnyeremény, melyet az alszakácsok kara (Wagnerék) nyer meg. A sportgyerekek alig várják a tavaszt, még hó terül el a barakk körül, de a déli napos órákban már rúgják a footballt, március közepén azonban már a pálya egyik vége egészen megtisztul a hótól, sőt porzik, a másik vége azonban még jég és sár. Az 500. rota ismét koncertez, egyszer a tiszteknek, egyszer nekünk ad hangversenyt, máskor kabarét rendeznek énekesei, színészei. Elég jól sikerülnek ezek a mulatságok, de hogy a kedélyekre valami különösebb hatást gyakorolnának, azt nem merném állítani. A 74. barakkban, ahol jobbára egészen fiatal gyerekek kerültek össze, akik az iskola padjaiból vonultak a harctérre, szintén szoktak kabarékat rendezni, Raghy, Sárosi és más embereik közreműködésével s mikor ezek az 500. rotához vezényeltetnek, a németekkel közösen. Hogy a mi helyünkbe az 500. rotához Poglayen is bepanamázta magát, azt talán már említettem is. De nem irigylem.

Most, hogy az idő jobban melegszik, már nem olyan istentelen az első termünk éghajlata, kivált mert oda lassacskán mások is kerültek, megszaporodott a lakók száma, jobbára a kórházból érkezett ápolt jövevényekkel s a belső termekből kiszivárgókkal, másrészt a fűtést közköltségen jobban forszíroztuk, ami úgy értendő, hogy a muszkát, aki nem akart elég fát adni, összeadott kopekjeinkkel bírtuk jobb belátásra. Később már a kiutalt rendes famennyiség is elégnek bizonyult,  és eljött az az idő is, amikor végre nem kellett igénybe vennünk állandóan a fiúk vendégszeretetét, hanem ha kabátban is, de a saját priccsünkön olvashattam, írhattam Szász pajtás kis asztala mellett, mely kettőnk ágya között állott. Ágyainkat nappal pad gyanánt használva, azokon ülve vettük közre a kis asztalt. Jó villanykörét is loptunk valahol és így esténként pazar világítás mellett folytathattuk a szellemi munkát, mert a terem közepén helyezkedve el, ahhoz közel estünk. A hosszabbodó nappalokon mindig kevesebbet kell a lámpa, hála az Egeknek. „Fogolyélet" és „Idegen földön" címeken szépirodalmi lapok indulnak a kerítésünkön belül, sikerült és vad szellemi termékek vegyesen találhatók bennük.
Itt a magasban intézem az amerikai konyha ügyeit és a barakk többi ügyes-bajos dolgait, s minden negyedórában meg-megállhat alant egy bajtárs, hogy kívánságait égnek fordított szemekkel közölje. Hát szerény kis iroda, az bizonyos.

A március különös egy hónap. Felpiszkálja az emberek vérét. Nekünk ez egészen jól jönne, nagyon ránk fér, de nem arról van most szó. Hanem arról, hogy egy szép napon nagy lelkendezve nyit be a barakkba Mátray, egyike újabb lakótársainknak, aki újságírónak mondta magát, s a rossz nyelvek ebből azt következtették, hogy legalábbis rikkancs odahaza, és eme hivatásának egészen megfelelően egyfolytában a következő híreket vágta a fejünkhöz. „Pétervárott forradalom van. A cárt lemondatták, s elfogták. Ugyanez történt az összes miniszterekkel. A duma új kormányt jelölt ki és Michail Michailovics nagyhercegnek kínálta fel a koronát." Nagy hatást vár a fiú, ehelyett azonban hatalmas kacagás a felelet és a barakk minden oldaláról felhangzik a kiáltás „Csáj holen!" amit olyankor szokás kiáltani, ha valakit nem akar meghallgatni a terem, az értelme az lévén, gyerünk odább egy házzal, menjünk csájáért. Mátrai egészen elhűl, aztán elpirul(?), szégyenkezve somfordál odébb, csak egyeseknek meri magyarázni, hogy ő ezeket látszólag jó forrásból hallotta. Látszik, hogy még fiatal fogoly vagy − nevetik az öregek −, hogy ilyen kacsákat beveszel. De most az egyszer mi tévedtünk. Egymásra érkeznek mások is ugyanezekkel a hírekkel, köztük öreg plennik is, akik nem hagyják magukat letromfolni, el kell hinnünk hát, hogy valami történt, annál inkább, mert a német fordítás délelőtti száma a Sibir lap következő sorait hozza. „Szerkesztőségünket a kérdezősködők ostromolják. Hírek keringenek, a legszenzációsabbak, melyeket azonban megerősíteni nem tudunk. Mindenesetre a krízis elérte maximumát, valaminek történnie kell. Sajnos éppen most, amikor az orosz népnek döntenie saját sorsa felett, úgy el vagyunk zárva az anyaországtól, mint még soha…" Krafftnál olvasom azután a következő fordítást mely az orosz forradalomról már elég hű képet ad, bár a hírek igen hézagosak. Berezovkán még minden csendes. Egy vörös plakátot ragasztanak ki, mely a katonákat Udinszkba hívja délutánra, ahol „nagy tömeg fog várni benneteket". Kérdezzük is a kapu mellett álló posztot, hogy elmegy-e. Ez ti. nekünk egészen jól jönne. Ilyen a plenni, rögtön kitapasztalja, mit lehet profitírozni a forradalomból. „Hogyne mennék!" − feleli a poszt. „De mit szól majd ehhez a nacsalnik?" − kérdjük tovább. Erre büszkén a mellére bök „A nacsalnik most én vagyok!" Egy kicsit mosolyognunk muszáj, mert hát azt gondoljuk magunkban, hogy „Hólyag vagy te, nem nacsalnik." Azonban az az önérzet, ahogyan a muszka a helyzet magaslatára emelkedik, határozottan imponál. Eltűnődöm rajta, honnan tudja minden egyszerű baka, hogy miről van szó, hogyan kell viselkednie, s honnan meríti a határozottságot, az egyöntetűséget a most eléje kerülő problémákkal szemben.

Rég érett ez a gyümölcs, vagy jobban mondva rothadt, hogy most oly magától értetődő mindenki előtt a lepottyanása. Sehol sem látni tűnődést a helyzet fölött, mindenki olyan természetesnek tartja, mint a kétszerkettőt, s mindenki a legnyugodtabbnak látszik lenni afelől, hogy így van jól, ahogyan most van, s hogy ezentúl jobban fog menni a muszkák sora.
Mint a szúrágott tölgy, úgy dőlt el a Romanovok dinasztiája, s a muszkák, úgy látszik, ebbe mind régen bele voltak törődve, mert itt szó sem esik a cárizmus védéséről. Másnap reggel csak annyit hallunk, hogy Stockit letartóztatták, az udinski katonai parancsnok pedig halott. Más hírek szerint Stocki lakását a katonák körülvették tegnap és távozási engedélyt kértek Udinskba. Ezt nem kapták meg, mire távoztak s fegyverrel jöttek vissza, s erre a nyomós érvre Stocki „Testvéreim!" megszólítással egy csinos forradalmi hangú beszédet vágott ki és az engedélyt megadta.